Nevetünk a nézőtéren, mert szembesülünk a problémával, ami otthonról is ismerős – interjú Egyed Brigitta bohóccal

–

Bánosi Eszter/WMN: Mióta tudod, hogy bohóc szeretnél lenni?

Egyed Brigitta: Egészen pici korom óta. Kérdezték, mi szeretnél lenni, én pedig rávágtam: bohóc. A 80-as években születtem, a tévé tele volt jobbnál jobb tévéjátékokkal, és olyan nagy arcokkal, mint Körmendi János, Antal Imre, Hofi, én pedig csak néztem őket, és azt kérdeztem magamtól: ez egy munka? Lehet az a szakmád, hogy megnevetteted az embereket? Budapest és ez a világ, amit a képernyőn láttam, nagyon távolinak tűnt Veszprémből, ahol felnőttem. Aztán érettségi után Budapesten kezdtem színisuliba járni, és kinyílt a világ.

B. E./WMN: Hogyhogy nem bohócsuliba?

E. B.: Letettem róla, mert nem jártam előkészítőre, de a színházban is több bohócszerepet osztottak rám. A színház, ahogy a bohóc is, téged mutat meg. Emlékszem, az osztályfőnököm, Jancsó Saci, egyszer mindenkit arra kért, egy mondatban fogalmazzuk meg, mi a színház. Elképedtünk, és amikor már belekavarodtunk a rengeteg gondolatba, Saci azt mondta, „mondok nektek egy szépet, gyerekek. A színház a földi élet égi mása.” Örökre megjegyeztem ezt a mondatot.

Sokszor azért nevetünk a nézőtéren, mert szembesülünk azzal a problémával, ami otthonról is ismerős.

Persze nem mindenki tud nevetni. De, hogy visszatérjek a kérdésre, elvégeztem a színisulit, majd Pestszentlőrincen kezdtem mesedarabokban játszani. Azért az kemény iskola, a gyerek kinyilvánítja, ha nem tetszel neki. Aztán nagyon vágyakoztam a függönyillat után, amiről akkor még csak könyvekben olvastam. Akkoriban az egyik veszprémi színházban nyílt lehetőség castingra. Utolsó előttiként mentem be, a fejemen baseballsapka, a rendező rám nézett, és mondta, „Egyed Brigittát kérem”, majd újra fölnézett a papírból: „Egyed Brigittát hívtuk be.” Fiúnak nézett engem. Sok-sok ilyen sztori volt az életemben. De tudod, mit? Azt mondom,

sok szép Rómeó és Júlia sétálgat a világban, akik még ügyesek is, de ha te érdekes vagy, az szerintem nagyon sokat jelent.

B. E./WMN: A fizimiskád beskatulyázott vagy inkább tágította a lehetőségeidet?

E. B.: Valamikor áldás volt, máskor átok. Egy castingon odajött hozzám a casting vezetője, és azt mondta: „A hetven emberből négy tetszett, köztük voltál te is, de kérlek, bocsáss meg, te olyan karakter vagy, akinek nem tudok feladatot adni.” Az áldás része pedig az, hogy a veszprémi Pannon Várszínházban töltött kilenc év alatt lettem clown, vagyis színházi bohóc, és ez a szerep nagyon passzolt hozzám. Úgy talált meg, hogy a Szomorú vasárnapot vitték színre, ami eredetileg háromszereplős: Seress Rezsőt nálunk Szacsvay László játszotta, az ő partnere volt Götz Anna, azaz Helénke, a harmadik szereplő pedig Jani pincér volt, aki a sztoriban mindig különböző karakterekké öltözik át – őt Sashalmi József alakította. A rendező, Vándorfi László, négyszereplősre rendezte ezt a darabot, és én lettem benne Seress Rezső bohóclelke.

Egy és ugyanazok voltunk. Egy hétig az volt a dolgom, hogy Szacsi bácsit nézzem, és megjegyezzem, hova áll és mit csinál, milyen állapotban van. Amolyan 20-as évekbeli clown voltam – fehér arc, szemén két vonal, egy könnycsepp az arcán, egy fekete-fehér póló, nagy zakó és gatya, keménykalap és hegedű. Amikor Seres Rezső izgult, én is izgultam, csak épp úgy, mint ahogy egy lélek rezzen össze. Sosem felejtem el: úgy játszottuk el a Szomorú vasárnap dalt, hogy én játszottam a hegedűn, Szacsi bácsi a hátam mögött, és az ő kezében volt a vonó.

B. E./WMN: Amikor felfedezték benned a clownt, akkor még nem voltál bohóc hivatalosan. Hogy lettél mégis az? Sok ilyen felkérést kaptál vagy a gyermekkori vágy hajtott?

E. B.: A kettő ötvöződött. 2014-ben a Müpában a Recirquel cirkusztársulat férfi színészt keresett a bohóc szerepére, A Meztelen Bohóc című előadáshoz.

Én voltam az egyetlen nőnemű jelentkező, de arra gondoltam, miért ne próbálnám meg. És behívtak. Tudod, milyen nagy dolog volt ez számomra?

Volt egy egyoldalas monológ, amit meg kellett tanulni, és egy dal, a Tanulj meg fiacskám komédiázni Zerkovitz Bélától, amit még az Orfeum című darabban Szacsi bácsi nekem énekelt el, ahol szintén az ő bohóclelkét játszottam. Végül megkaptam a meztelen bohóc szerepét, elhívtam Szacsi bácsit az előadásra, és visszaadtam neki a dalt. Hú, de szép volt, ezért aztán érdemes élni, pedig hogy féltem. Azért a Müpa sokkal nagyobb, mint az a színház, ahol én dolgoztam. Szóval igen, már sokszor voltam clown, mire jelentkeztem az Artistaképző bohócosztályába. Addigra nagy hatással volt rám például Eötvös Gábor zenebohóca, Hofi, Chaplin és Rowan Atkinson is. Azt tudtad, hogy ő ránézésre nem bohóc ugyan, de ha felvenné a piros orrot, már annak számítana?

B. E./WMN: Most, hogy mondod, tényleg. Vagyis a piros orr és maszk mindenképp kell a bohócsághoz?

E. B.: Mi úgy tanultuk, hogy különféle bohóckarakterek vannak. Van a buta Auguszt, nagy piros orral, sminkkel és hajjal, pepita jelmezben – cirkuszos szóhasználattal kosztümben. Ő az, aki elesik, seggbe rúgják, leköpik. Aztán van a fehér bohóc, mintha ő lenne az apuka, nem mosolyog, mindig magas és vékony, csúcsos a feje, és van egy olyan energiája, ha belép valahová, ott megáll a levegő. Ő az, aki szigorúan int: ki lehet menni. A kontra-Auguszt a kettő közt álló figura, ide fut, majd oda felel meg, izgága. Ma már nemigen létezik a Pierrot, a félarcú, aki folyamatosan szerelmes, a holdnak énekel és gitározik, mindig szenved. Én meg pont az ellenszele vagyok ezeknek, nem szeretek beállni a sorba. Nem direkt csinálom ezt, egyszerűen így születtem.

B. E./WMN: Ezt könnyen el tudtad fogadni?

E. B.: Tizenéves koromban utaztam a buszon, alacsony voltam, mint most, a kezem is ugyanilyen kicsi volt. Kapaszkodom, és odaáll mellém egy huszonéves, szép csajszi, én pedig arra gondoltam, vajon mikor fog megváltozni bennem, hogy én is festem majd a körmöm. Ez majd jönni fog magától? Mert nem érzem. Akkor most velem baj van? Tudod, mennyit agyaltam ezen? De csak nem változtam. Nem kaptam életem során bántásokat emiatt, pedig bizonyára a hátam mögött ítélkeztek felettem többször is, de hát ki nem csinálja. A bohócra visszatérve, annyira szeretnék egy olyan önálló számot létrehozni, ami szintén nem átlagos.

Én abban hiszek, hogy nem kell az a rengeteg kellék, mert le kell csupaszítanod magad, hogy az emberek lássák, mire vagy képes a saját energiádból, személyiségedből.

Én olyan bohóckaraktert szeretnék, aki kicsit Chaplinre hajaz, kicsit utcagyerek, Twist Olivér, egy kicsit kirekesztett, de tudja, hogy vannak értékei. Most is egy ilyen szóló létrehozásán dolgozom.

B. E./WMN: Nem tudom eldönteni, hogy a bohóc komikus karakter vagy inkább szomorú.

E. B.: Attól függ, hogy mit képviselsz. A bohócok megcsinálják saját magukat. Amikor az Artistaképzőben tanultam, eljött hozzánk egy fantasztikus bohóc, Misha Usov, aki 10 évig dolgozott a Cirque du Soleilben. Azt mondta a workshopon, ha szeretnél létrehozni egy bohócszámot, akkor meg kell találnod a saját bohócodat. Bohócmesterség-órán hozol egy ötletet, és azon kezdesz el dolgozni, a tanár pedig vezet téged. Egy figura létrehozásában minden kis apróság számít: hogyan öltözöl fel, milyen színeket használsz. Tévhit, hogy el kell nagyolni a bohócot, mert attól félelmetessé válsz, mint az Az.

Nem attól vagy bohóc, hogy úgy mész, mint aki összecsinálta magát, hanem attól például, hogy nem rendeltetésszerűen használod a mindennapi tárgyakat.

Például a kanállal fésülködsz, vagy ha nem jön a cukor a cukorszóróból, akkor nem kezdesz el szabadkozni a pincérnél, és kérni két kockacukrot, mint egy rendes ember, hanem lecsavarod a fejét, és az egészet beleborítod a kávédba, csak mert szereted a cukrot.

B. E./WMN: Bohócnak lenni tehát gondolkodás?

E. B.: Bohócgondolkodás, igen! Ez a legnehezebb része, és csak akkor sajátítod el, ha már létrehoztál egy saját számot. Minden előadás más, minden közösség energiája más: ha kedden nyertél, nem biztos, hogy szerdán is fogsz.

B. E./WMN: Melyik az otthonosabb közeg, a színház vagy a cirkusz?

E. B.: Mindkettő. De teljesen más az energia, az illat. A színházban tudod, mit imádok a legjobban? Ha hozzáérsz a bársonyfüggönyhöz, tüdőembóliát kapsz, annyira poros, de ott lóg már 120 éve, talán ugyanazt a port szívta be Gobbi Hilda is, aki egyébként szintén nagy bohóc volt. Amikor a függöny mögött állsz, árad feléd a parfümillat is. A cirkuszban ez a gyanta, meg a zia szaga, a fehér magnézia poré, amiből folyékony állagú is van – az akadályozza meg, hogy a partnered keze kicsússzon a tiédből. És a hangok… A színházi morajok. Hallod azt, aki nem bírja elengedni magát: „Igen, igen, disznót fogunk vágni, de mi is ez a darab, zenés lesz vagy nem?” Aztán ott van az abszolút színházrajongó: „Ezt a darabot már vagy hússzor láttam, várom a fizetésemet, de megvettem a jegyet.”

Ezekből a karakterekből születnek majd meg a színpadiak, hiszen a színház a földi élet égi mása. A cirkuszban más törvények uralkodnak. Ha bohóc vagy, akkor bohóc vagy. Ha tudsz kicsit táncolni, akkor is bohóc vagy. Ha táncos vagy, de vannak színészi kvalitásaid, az senkit sem érdekel, mert táncos vagy. Az artista az artista. Én legalábbis így látom.

B. E./WMN: Mi kell ahhoz, hogy jó bohóc legyél?

E. B.: Legyél önazonos, de ez nem azt jelenti, hogy ne lehessen ellesni trükköket, poénra épülő helyzet- és jellemkomikumokat, amelyek működnek. De legyen meg az egyéniséged. Chaplin azért volt ilyen hatalmas, mert kitalálta magát. Egyéniség volt kívül-belül. Ha van egy könnycsepp az arcodon, nem választhatod a buta Auguszt figurát. A klasszikus cirkuszi bohóc és a színházi clown közti különbség az, hogy a clown finom jellem. A színházi clown nem bohóc, bár egy és ugyanaz a két szó, de mást fejez ki. Az én értelmezésemben a clown valakinek a lelki kivetülése, vagy maga a sors. Ez nem mindig kedves. A Jó estét nyár, jó estét szerelemben, amelyben szintén clownt játszottam, ha megjelent a bohóc, mint sors, az nem jelentett jót. Mint a sors fintora: a sors eljátszadozik veled, kinevet. A bohócban annyi minden benne van: ő a rosszcsont, aki tudja, hogy nem szabad, mégis megteszi, mert kedvét leli benne.

A bohóc tükör, a mi tükrünk, a társadalomé, tükörként ríkasson vagy nevettessen meg téged. A bohóc gyermeteg, ártatlan, de közben olyan igazságokat is ki tud mondani, amiket te félsz még gondolni is.

A király ezért nem fejezteti le az udvari bolondját, hiába mutatja a középső ujját neki. A bohóc ért az improvizációhoz, spontán. A bohócnak bármikor beszólhatnak, megdobhatják egy kis kukoricával, amire muszáj reagálnia, nem tehet úgy, mintha nem történt volna semmi. A bohóc elrajzolt, olyan, mint amikor a gyerek színez, vagy amikor apának kifesti az arcát és a körmét. 

B. E./WMN: A bohóc hajlandó megalázni magát?

E. B.: Van, aki igen. Van egy klasszikus bohócszám, amit vizes számnak is hívnak, amiben a bohócok arcon köpik egymást. Én ezt nagyon nem szeretem.

B. E./WMN: Vannak bohócszabályok?

E. B.: Vannak. Ha én például férfi bohóc vagyok, akkor nem állok szorosan a női néző elé, mert az tolakodás. Férfi bohóc nő ölébe nem csücsül bele. De egy női bohóc becsücsülhet a férfi ölébe.

B. E./WMN: Utóbbi, gondolom, elég ritka. Eléggé elférfiasodott szakmának tűnik.

E. B.: Nagyon ritkán láttam női bohócot én is, inkább az újcirkusz műfajában fordulnak elő nagyobb számban. Hogy miért van ez?

Hányszor hallod egy nőre azt mondani, de jó humora van? Bezzeg azt igen, hogy „ez a fiatalember annyira vicces”. Társadalmi elvárás, hogy a férfi szórakoztassa a hölgyet, a nő mindig legyen csinos.

Pedig rengeteg nőnek milyen humora van! Ráskó Esztertől és Kormos Anett-től is hallottam már, hogy az az elvárás, hogy egy nőnek a szülésről meg a szerelemről kell beszélnie, ezért arról beszélnek, de én ezzel nem értek egyet. A női bohócoknál gyakran látom, hogy felveszik a rövid szoknyát, megmutatják a lábukat, mint a női stand-uposok, mondván, „amíg én beszélek, te nézelődjél”. De miért kell ez?

B. E./WMN: Nem akartam előhozakodni vele, mégis kíváncsi vagyok. Szerinted miből jön, hogy ennyien félnek a bohócoktól?

E. B.: Mennyiszer megkaptam már az arcomba ezt! A keresztanyám egyszer úgy mutatott be a szomszédoknak, hogy „Ez itt a keresztlányom, Egyed Brigi, aki amúgy bohóc”. Erre szinte felvisítottak, hogy „jaj!”. Ez gyakori reakció. A másik ilyen, amikor megkérdezik, mivel foglalkozom, és megmondom, hogy színész- és bohócpapírral rendelkezem, rögtön rávágják: „rühellem a bohócokat”. Én meg a kocsonyát, szoktam erre válaszolni. 

B. E./WMN: De mi ez az averzió?

E. B.: Mondj két dolgot, ami eszedbe jut erről.

B. E./WMN: Talán az álarc. Lehet, hogy mosolyog a bohóc, de nem tudhatod, valójában mi van mögötte. Vagy talán nem szeretjük, ha valami kifigurázott, idétlen, mert felnőttként mindig komolynak kell lenni?

E. B.: Tök jó válaszok. „Ne már, te most tényleg azzal foglalkozol, hogy dobod nekem a labdát? A kisfiam jobban dobja, mint te, el sem kapod.” Sokan egyébként félelmetesnek sminkelik ki magukat, vagy azért nem szimpatikusak, mert gyorsan akarnak végezni a számukkal, és abból valami groteszk dolog születik. A nem jó sminkválasztás negatív érzelmeket vált ki a legtöbb nézőből. Maga a bohócszám sokszor megalázó vagy túl egyszerű. Például ott egy medence, amiben nincs víz, bemegy a bohóc egy köntösben, alatta persze ruha van, és ahogy vetkőzni kezd, felcsendül a You Can Leave Your Hat On, majd egy óriáskefével megsikamikálja a hátát, és megijed egy cápauszonytól. Ezek rossz fogások, klisék. Ezek a számok nem adnak a nézőnek lelki töltetet.

De már az is bőven elég, ha a bohóc csak egy cuki szeretetcsomag, egy édes pofa, esetleg úgy dobál négy labdát, hogy ihaj. Ilyen szeretni való figura volt Jancsi bohóc, akit a nagypapám még látott, amikor katona volt. Ő egyszerűen csak énekelt, gitározott, az emberek pedig tátott szájjal hallgatták. A rémbohóc, mint amilyen az Az, végképp nem jó irány, az már a bohócfigura eltorzítása. Pedig annyira gyönyörű bohócok vannak ám! Az ember, a felnőtt az, aki elferdíti őket.

Pedig az igazi bohóc szeretetteljes figura, aki adni szeretne, mutatni valamit, értéket képvisel. Színészként, de bohócként is felelősséged van, ha a néző elé lépsz, fontos, hogy lelkileg is ott légy. A szerepedet ápolni kell, mintha a gyereked lenne.

Minden egyes nap, amikor előadás van, az a figura újra és újra meg kell hogy szülessen. A szerep a pillanat művészetéhez tartozik, te teremted meg. 

B. E./WMN: Miért lettél bohóc?

E. B.: Mert játszani akartam, nem felnőni. Nem tudok bemenni egy irodába és ott számítógép előtt ülni, egyszerűen képtelen vagyok rá. A Covid alatt egy autógyárban dolgoztam, címkéztem az árukat. Nem volt könnyű. Állandóan ment a harc a nagy papírdobozokért, és amikor végre volt dobozom, nem bírtam el két kézben, mert nagyobb volt, mint én, ezért megfordítottam, és húztam magam után. Aztán magamra húztam a dobozt, csak a két lábam látszott ki, az egyik kishaver pedig nevetni kezdett. Folytattam az árucímkézést, jött a főnök, és a szemem elé tartotta a 15 másodperces videót, amit erről a produkciómról készített. Gondoltam magamban, elég jó poén volt, de ő így folytatta: „Maga szerint ez egy játszótér?”, majd adott egy fegyelmit. Tudod, mit kellett volna mondanom? „Isten áldjon! Kint tömegével halnak meg az emberek, hadd kérdezzem meg, szerinted ez a 15 másodperc kinek fájt? Egy ember mosolygott, haver!” De nem mondtam ilyesmit, mert nem tehettem meg, csak álltam, és folytattam a melót.

Szóval ezért vagyok bohóc: inkább kapok hatszáz fegyelmit, ha te 15 másodpercre mosolyogsz. Amíg a szívünk dobog, hagyjuk már a szépséget áramolni, nem gondolod?

Bánosi Eszter