Polgár Judit: „A kreativitás számomra életforma” – Élet. Sakk. Ember.

 –

Polgár Judit = váratlan lépések

Van egy olyan saját „szeretem mondatom”, amire a többinél is büszkébb vagyok. Miért ez ül a trónon? Amiért a szöveg címe is ez. Mert benne van az életem. Zárójel nyit: a lenti mondatot persze simán leírhatta más is, nem csak én. Zárójel zár.

A kreativitás számomra életforma.

Amióta az eszemet tudom, szeretem az előrevivően ötletes dolgokat. 

Ez nem lesz meglepő: a kreativitás a saját döntési folyamataimban a sakktábla mellett jelent meg a legkorábban. A nevem már gyerekként összeforrt a váratlan (lásd még: meghökkentő) megoldásokkal, a szinonimájuk lett.

Vajon mintát követtem? Felnőttként nagyon is hajlok az igen válaszra.

Anyu és apu is kreatív volt, sok szempontból. Anyu rendelkezik a kiegyensúlyozott érzelmi hátteret teremtő szülő, a háziasszony és anya kreativitásával, akinek koroktól függetlenül mindig ötletesnek kellett lennie. Ezerszer előfordult, hogy szinte a semmiből vendégek érkeztek hozzánk, mert apu meghívta őket, és anyu sokfogásos ebédet vagy vacsorát készített abból, ami otthon volt, nem receptek alapján, hanem a birtokában lévő tudást és tapasztalatokat barokkosan, nagyvonalúan alkalmazva. Apu a lehetőségek felismerésében, megragadásában, továbbgondolásában és kiterjesztésében volt elképesztően termékeny. 

Az is kreatívnak mondható, ahogy a szüleink Zsuzsit, Zsófit és engem neveltek. 

Az új, a szokatlan megoldások kereséséhez és felvállalásához önbizalom kell – mert ha nem is alkotsz feltétlenül új dolgokat, mindenképpen járatlan utakon haladsz. Az önbizalom pedig alapvetően a felhalmozott tudáson nyugszik.

Apu és anyu pedagógusvégzettsége és vénája sokat nyomott a latban, a döntésük mögött ugyanis masszív tárgyi-szakmai tudás állt. Rendszerszintűvé emelték a kreativitást a nevelésünk kapcsán, miközben hétköznapi, gyakorlati élethelyzetekben is tudtak nagyon kreatívan és kombinatívan gondolkozni és cselekedni. 

Sokarcú kreativitás

Nem állítom, hogy ha apu 1988-ban az Izraelből Magyarországra tartó repülőn nem elegyedik szóba a mellettünk ülő hölggyel, nem tanulok meg úszni, mindenesetre a beszélgetés belátható távolságra sodorta a megvalósulását. A nő úszásoktató volt, és felajánlotta a segítségét. Neki köszönhetően, vele tanultam meg úszni. Apu mindenhol és mindenkivel beszélgetett, kíváncsi volt, nyitott az újra, az ismeretlenre. És ha jött egy lehetőség, lecsapott rá. Azt hiszem, ez az ő különleges tulajdonsága: 

egyfelől nagyon tudatos és célirányos, de amikor a célirányba beleáll, és halad az úton, felcsapja az antennáit, folyamatosan figyeli, mi zajlik körülötte.

Sokszor én is így élek és így működöm. Hogy ez kreativitás-e? Szerintem sokféleképpen lehetünk azok. Van, aki mindennek utánajár, tudja, mit akar, annak megfelelően kutat, és végül (talán) célba ér. Az amerikai feltaláló, Thomas Alva Edison ezt elég frappánsan megfogalmazta: „Nem buktam el. Találtam tízezer olyan módot, ahogyan nem működik.”

Aztán kiötlötte a tízezer-egyediket, ami viszont beütött… 

Szerintem ugyanakkor az a verzió is érvényes a kreativitás definíciójára, amely szerint „csak” élsz, de folyamatosan nyitva tartod a szemed és a füled, tele vagy érzékelőkkel, és ha valami megragadja a fantáziádat, ami az életedbe passzol, érdekel és előrevisz, akkor megragadod, és tovább formálod. Mondok egy példát a közelmúltból. 

A legutóbbi Világsakkfesztiválra meghívtam az ukrán sakknagymestert, Vaszil Ivancsukot. A tudása alapján a világbajnoki cím potenciális esélyese volt két évtizede. Szóval elhívtam Budapestre. Jövök, felelte, de jóval a fesztivál előtt, és tovább maradok. Hoppá, ezzel mihez kezdesz, Judit? – tettem fel magamnak a kérdést, aztán végigvettem, miben látok lehetőséget és miben nem. Kombináltam. Végül bevontam az alapítványom mentorprogramjába, tehetséges magyar fiatalokkal edzett.

Kreatív megoldás volt? Szerintem igen.

A sakkban alapkövetelmény a kreativitás, és azon a szinten is osztanak neki lapot, ahol én jártam.

A megnyitás kicsit olyan, mint a divatban a színek: mindenki ismeri a pirosat mint alapszínt, de valójában van még párszáz árnyalata. Tegyük fel, hogy három színt kombinálsz a mai szettedben. Ugyanazokat a színeket használod, de picit más árnyalatokat, mint két héttel korábban, a mai mégis más, harmonikusabb az összhatás. A sakkban ugyanez a helyzet: alapvetően nincs új a nap alatt, de összességében mégis az van, hogy ha a 32 figurából csak egy gyalog is másként, máshol áll, az az összképen is változtat, és a lehetőségek sorát részben újraírja. A középjátékban egyszerre kell kreatívnak és kombinatívnak lenni, e kettő pedig kéz a kézben jár. Több tízezer séma van, a kérdés az, hogyan rakod őket össze.

Három emlékezetes(en kreatív) parti

A versenysakkozói karrierem során több olyan partit játszottam, amelyekben a kreativitás fontos szegmens volt, három játszma azonban ezek közül is kiemelkedik. 

Két parti azonos nyomvonalon haladt:

• nagyon jó felkészülés a parti előtt,
• az adott meccsen tovább tudtam vinni a felkészülést jellemző minőséget, a kreativitást és az ötleteket.

1994-ben Buenos Airesben Alexei Shirovval játszottam. Volt egy ismert játszmája Garri Kaszparov ellen. Ha egy másik mérkőzésen az adott fázisban a Kaszparov elleni meccshez hasonlóan jól állt, ugyanannál az állásnál ismét felvállalta a világbajnok ellen működő variációt. Nagyon magabiztos sakkozó volt, tudta, mit miért csinál.

A meccsünk előtti nap szabadnap volt. Készültem a partira, elkezdtem nézegetni, mit tehetnék a fent vázolt esetben. Bevillant egy ötlet. Hasonlót már csináltam, de abban a bizonyos állásban még sosem – és nagyon jól működött! Kidolgoztam a tervet, néhány kreatív lépés megtalálása viszont a meccsre maradt. Mondhatjuk, hogy ezek felismerése nélkül hiábavaló lett volna az előző napi munkám, a felkészülés, másfelől viszont, ha nem készültem volna fel, hiába lett volna meg esetleg az első kreatív lépés, ott helyben nem találtam volna meg a többi szokatlan, váratlan húzást, a célomhoz vezető áldozatokat, és ezek precíz kombinálását. A sakkban a kombináció sokszor azt jelenti, hogy milyen sorrendben teszed meg ugyanazokat a lépéseket. A Shriov elleni szerintem életem legszebb partija volt. Nyertem, akárcsak életem másik – szerintem – csúcsmeccsén, 1999-ben.

A későbbi ötszörös világbajnok indiai Vishy Anand elleni játszma lefolyása hasonló volt az előbbiéhez, azzal az eltéréssel, hogy nem egy előző nap, hanem egy pár héttel korábban kidolgozott, versenyen már alkalmazott és működő merész megnyitást választottam. Kreatív, új elmélet volt, ami teljesen váratlanul érte Anandot. Ettől persze végig kellett játszanom a meccset, nem rettenhettem meg menet közben sem attól, hogy egy vagy két tiszthátrányom van, mert azt én áldoztam be a célért. Tartanom kellett a gyeplőt, és menet közben megtalálni a kreatív megoldásokat. 

Ami a harmadik mérkőzést illeti, sakkozói karrierem legnagyobb mentéséből megtanultam, hogyan fonódik össze küzdőszellem és kreativitás.

Az életlecke, amit kaptam: akkor küzdesz jól, ha váratlan megoldásokkal rukkolsz elő. Vesztett helyzetből nem tudsz menekülni, ha nem vagy ötletes, mert akkor elég egyértelmű a végkifejlet. 

2007-ben a svájci Bielben Alekszandr Griscsuk ellen már a 12. lépésnél konkrétan vesztésre álltam, mert összekevertem a lépéssorrendet. Ilyen korán nem lehet, nem illik feladni, Judit, mondtam magamnak – küzdj! Lépegettem, lépegettem, lépegettem, vagyis húztam az időt. Úgy voltam vele, a legrosszabb, a vereség gyakorlatilag ennek a meccsnek a DNS-ébe lett kódolva a hibám miatt, de hátha adódik valami lehetőség, amit észreveszek, és ha meg nem is fordítom a partit, de talán olyan irányba terelhetem, hogy mégse veszítsek. Halvány remény volt.

Több mint négy órája játszottunk, a nézők közül sokan már hazamentek, mert az állás alapján – joggal – mindenki elkönyvelte Griscsuk győzelmét. Aztán, az ötödik óra vége felé észrevettem egy fantasztikus lehetőséget: egy áldozattal patthelyzetet alakítok ki (akkor van patt, amikor a lépésben következő félnek nincs lépési lehetősége, a királya azonban nincs sakkban). Griscsuk a parti során a legtermészetesebb lépéseket tette meg, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Volt két gyalogelőnye, nekem már nem is volt gyalogom. Szóval megtettem a lépést: ütésbe raktam a huszáromat – azaz felkínáltam, hogy üsse le. Ő is úgy volt vele, hogy ez itt egy trükk, nagyon látványos, de hát nyilván nem fogja leütni a huszáromat, hanem lép valami mást, hamarosan úgyis nyer. Aztán elkezdett gondolkodni, áttekinteni a helyzetet. Gondolkodott, gondolkodott, gondolkodott. Ő az asztalnál ülve számolt, én meg a színpadon sétálgatva, de akárhogy is számoltam, már nem találtam Griscsuk szempontjából nyerőnek az állást. 55-öt elhasznált a 60 percéből, amikor elvörösödve rájött, hogy ez a meccs bizony döntetlen lesz.

Persze a kulcslépés után iszonyatosan precíznek kellett maradnom, hogy a lépéseire megfelelően reagáljak. Másnap mindenki azt kérdezgette tőlem: Judit, ugye, elírás a döntetlen? Én pedig mosolyogva mondhattam: nem az.

A „táblamenti kreativitás” a hétköznapokba is átültethető

Mikor jöttem rá, hogy működhet?

A magánéletemben a gyermekeink, Olivér és Hanna születése hozta el a fordulatot: 2004-ben Olivér érkezésével kezdtem el megtapasztalni az anyai kreativitás szükségességét és erejét. Hogyan kötöd le a gyereket, amikor bömböl a repülőn, mit teszel, ha nem akar enni… és így tovább. Egy szó, mint száz:

a gyerek megbízhatóan és folyamatosan szállítja a meglepetéseket, az olyan élethelyzeteket, amelyekben fantáziadúsnak kell lenned, hogy megoldhasd őket.

De közben azt is látom, hogy az általunk ismert világok legkreatívabb figurája maga a gyerek, aki a fakanalat választja a körülötte lévő játékok helyett, aki először a konyhai edényeidből épít tornyot, és nem az elé tett fakockákból. 

A munkám kapcsán nagyon aktívan a Világsakkfesztiválon éreztem rá a variációs lehetőségekre, a 2010-es eseménybe már nagyon aprólékosan beépítettem a kombinációimat, beletettem a kreativitásomat. Akkoriban ébredtem rá, hogy a sakkot milyen sokféleképpen be lehet mutatni. Lett élőszereplős sakk, ruhadizájn, digitális érintőképernyő, és így tovább.

Évről évre újabb ötletek születtek. Szimultánt játszottam, egy festőművész pedig közben real time alkotott egy sakktematikájú festményt. Marcipánból csináltunk sakkfigurákat, oktatási konferenciát szerveztünk, 2023-ban pedig olyan új játékos versenyt találtam ki, a sakktriatlont, amelyet százezrek követtek online. A fesztiválon és az oktatási programomban is domináns szerep jut a kreativitásnak.

A tudásátadás annál hatékonyabb, minél kreatívabb a módszer. De a lexikális és/vagy technikai alaptudás megszerzése a gamification, azaz a játékos ismerettovábbítás korában is alapvetés maradt – ezt nem lehet megúszni.

Egy festőművésznek vagy egy keramikusnak ma is ismernie kell az alapanyagokat, amelyekkel dolgozik, tudnia kell, milyen sajátosságai vannak, hogyan reagál bizonyos behatásokra, mert az új ösvényen, amerre esetleg elmegy, ezekre a tudásmorzsákra nagyon is szüksége lehet. 

Ami engem illet, a kreativitásban számomra az út a fontos, ami ehhez a gondolkodáshoz, ehhez az életformához vezet, ha idézhetem magam. És azért, mert alapvetően kreatív vagyok, még nem lesz munkám, nem kapok semmilyen elismerést vagy díjat. Az a munkával jön.

Ahogy a tehetség is csak munkával teljesedhet ki.

Kiemelt kép: Polgár Judit Sakk Alapítvány/Jaksa Tímea, Getty Images/ Rudzhan Nagiev

Polgár Judit