„Jobb sorsot nekik!” – Állatokat menteni nem csak az állatok világnapján kell!

–

„Segíteni akartam, mert ők nem tudnak segíteni magukon”

„Már a gyerekkori képeim nagy részén is van mellettem valamilyen állat, hol cica, hol kutya, hol nyuszi” – meséli Barbi. „Az állatvédelemről azonban nem sokat tudtam. Aztán egyszer kismotorral kimentem a szülővárosom melletti menhelyre, hogy megnézzem, milyen is az, és hosszú időre ott ragadtam. Nap mint nap szembesültem a kilátástalansággal: valósággal özönlöttek befelé a senkinek sem kellő jószágok. Ráadásul akkoriban még kevésbé szűrték a potenciális örökbefogadókat, így megtörtént, hogy az egyszer már megmentett kutyát újra és újra meg kellett menteni, mert a gazdi nem mérte fel, mivel jár a tartása.

Segíteni akartam, mert ők nem tudnak segíteni magukon, ezért az állatorvosira jelentkeztem, bár a szüleim inkább azt szerették volna, ha plasztikai sebész leszek. Ma már a családom is büszke rám.”

„Mi a probléma veled?”

A mentést az egyetemi évek alatt sem hagyta abba, bár kollégistaként korlátozottak voltak a lehetőségei. Mióta pedig végzett, élete jelentős részét ez teszi ki. Nehéz lenne összeszámolni, hány árvát segített hozzá egy szebb élethez.

„Évekkel ezelőtt csak cicából nagyjából háromszázat sikerült összeszámolni, most már nagyságrendileg hatszáznál járok” – mondja. „Ebben természetesen nincsenek benne a hivatalos állatorvosi mentéseim, bár valamennyire össze is folyik a kettő. Ha például valaki talál egy magatehetetlen kölyköt, de nem tud szabadságot kivenni azért, hogy elláthassa, reggel elhozza, napközben én gondoskodom róla, este pedig hazaviszi. A legtöbb páciensem is a mentettek közül kerül ki, illetve örökbefogadóik a már meglévő állataikkal is hozzám járnak” – folytatja.

„Egyébként nem is feltétlenül jó ötlet hangoztatni a mentések számát: van, aki eleve el sem hiszi, vagy csak simán bolondnak tart.

Akad olyan is, aki megkérdezi: »Mi a probléma veled?« Pedig egyszerűen csak szeretem és sajnálom ezeket az állatokat, jobb életet, jobb sorsot szánok nekik.”

Barbi jelenleg körülbelül harminc kis jószágot istápol, így mesél róluk:

„Van köztük kisrágcsáló, nyuszi, két kutya és tizenöt macska – utóbbiak nemrég még húszan voltak, de többet sikerült örökbe adni. Egy részük ideiglenes befogadónál van – nem is bírnám egyedül. Szerencsére sok segítséget kapok ismerősöktől, barátoktól, legfőképpen pedig a páromtól, aki, ha szükséges, hajlandó éjjel háromig cumisüvegből etetni egy anyátlan kiscicát.”

A túsz, a túszejtő és a túsztárgyaló

Bár Magyarországon is terjedőben van a felelős állattartás, Barbi tapasztalatai szerint van még mit tanulni, fejlődni ezen a téren.

„Nem látom, hogy csökkenne a nehéz sorsú állatok száma, bár persze nem tudni, hogy pontosan mennyien lehetnek. Az utcán és menhelyen élők mellett van sok olyan állat is, amelyik elvileg tartozik valahová, de valójában nem akarják őt. Ételt kap, figyelmet és törődést azonban nem. Nem véletlen, hogy jelenleg körülbelül háromszázötven, jobbára túlterhelt állatmentő szervezet működik Magyarországon – és még ez is kevés.”

Megesik, hogy az állatorvosnak bizonyos értelemben nemcsak a pácienssel, hanem a gazdival is meg kell küzdenie – Barbinak is rendszeresen van része ilyenben:

„Úgy fogom fel a helyzetet, hogy az állat a túsz, a gazdi a »túszejtő«, én pedig a »túsztárgyaló« vagyok. Néha sok idő és energia, hogy valóban segíteni tudjak, azaz a »túszejtő« jó gazdivá váljon. Az egyik sarkalatos pont a pénz – sokan hivatkoznak arra, hogy nincs, még láthatóan jól szituált emberek is, holott valójában inkább csak erre a célra nem szeretnének áldozni. Igaz, egyre többen vannak, akik félretesznek valamennyit arra az esetre, ha a kedvencük megbetegedne.”

Barbi hiányolja a tudatosságot a gazdák részéről:

„Sokszor hiányzik az előregondolkodás. A gazdit sokként éri, hogy a kutya »megeszi« a gumipapucsot, és műteni kell, hogy egyáltalán esélye legyen életben maradni, ami nem pár ezer forint – holott ha valaki látja, hogy az állata hajlamos a rágcsálásra, és időben eltünteti előle az efféle az ilyesféle »veszélyforrásokat«, mindez megelőzhető lenne.

Ivartalanítás mindenekelőtt

Ahogy manapság a legtöbb állatorvos, Barbi is a házi szaporításban, a „szapik” gátlástalan működésében látja a jelenlegi áldatlan helyzet elsődleges okát. De még ha a gazdi nem üzletszerűen szaporít, és jó helyet talál is a kicsiknek, akkor is a többi árvától veszi el a lehetőséget.

A megoldást a minél szélesebb körű ivartalanítás jelenthetné, sokan viszont eleve elutasítják ezt az egyébként nem túl bonyolult beavatkozást – pedig csak jót tennének vele.

„Az ivartalanítással számos betegség is megelőzhető” – állítja – „úgymint: heredaganat, prosztatagyulladás hímeknél, emlő- és méhgyulladás nőstényeknél” – magyarázza Barbi. „Vagy maga a vemhesség, különösen, ha a szülésnél aztán komplikáció lép fel, általában a gazdi is belátja, hogy előbb kellett volna lépni.

Engem persze nem vigasztal, hogy nekem lett igazam, csak remélni tudom, hogy az illető tanult az esetből, és legközelebb jobb döntést hoz.”

Akiknek a sorsa jóra fordult

Nincs állatmentés kudarc nélkül, de Barbi megkímélné az olvasókat a horrorsztoriktól, és inkább olyan, egykor számkivetettségben vagy rossz körülmények között élő állatkákról mesél, akiknek az élete száznyolcvan fokos fordulatot vett. Csak a közelmúltból ott van például Fortuna: a pár napos kiskutya egész testét harapás okozta tályogok borították, és úgy tűnt, semmi nem használ, olyannyira, hogy az őt ápoló állatmentőben az altatás gondolata is felmerült.

De mindent meg akart próbálni, ezért kereste meg Barbit, akinek sikerült meggyógyítani Fortunát, a kutyus pedig azóta családra is talált.

Vagy az utcára született, felszívódási zavarokkal küzdő, több alkalommal is életveszélyben lévő Kimi cica, aki ma már szintén jó egészségnek örvend, és éppen örökbefogadóra vár.

Szívszorító Manka, Marci és Miri története. Kóbor mamájuk jobb híján egy pékségbe, azon belül is egy halom langyos kifli tetejére menekítette őket. Az ott dolgozók érhető módon pánikba estek a bolhás, piszkos kölykök láttán, és egy pólóval kibélelt dobozban az egész családot visszahelyezték az utcára. Az anyacica azonban – vélhetően a pólón érzett ismeretlen szagoktól – összezavarodott, és dobálni, harapdálni kezdte a saját kicsinyeit. Marci viszonylag olcsón megúszta az esetet, Mirinek viszont légmelle lett, Manka pedig elveszítette két lábujját – igaz, az egyik mintha amúgy sem fejlődött volna ki, de ez utólag már nehezen megállapítható. Neki egyébként a veséje is beteg, így nem is keres gazdit, végleges otthonra lelt Barbiéknál.

Móni cica igazi kuriózum, lány létére vörös, holott macskában ez a szín szinte mindig a fiúk kiváltsága.

A közelmúltban kölykei is lehettek, akiknek azonban ismeretlen a sorsa – ő maga egy bejelentés nyomán, emlőgyulladással és csonkolt farokkal érkezett Barbihoz. A saját fajtájával szemben van némi fenntartása – valószínűleg azt hiszi, a fogyatékossága miatt nem tudna jól kommunikálni a többiekkel, ahogy Barbi fogalmaz, kicsit „túlgondolja” a dolgot. A csetlő-botló kiscicák mellett viszont megszabadul ettől a gátlásától. Hasonlóképpen megtalálja a hangot kutyákkal is, az emberekért pedig valósággal rajong.

A tizenegy éves Pedro kutya a jelek szerint régóta kóborolt. Bántotta egy másik kutya, és egy autó is elütötte. Barbiék befogadták, rendbe tették, a vizsgálatok során azonban kiderült, hogy Pedrónak több rosszindulatú daganata van. Így nem is próbáltak gazdát keresni a „bácsikának” – végleges otthonra talált náluk, éppen a napokban ünnepelték ennek egyéves évfordulóját.

Hogy lehet ezt bírni?

A sort persze még hosszan folytathatnánk – felmerül azonban a kérdés, hogy miképpen bírható mindez, nem is annyira idővel és energiával, hanem legfőképpen lelkileg és anyagilag.

„Nem magunk miatt csináljuk” – mondja Barbi. „A rossz helyzetekben inkább azon gondolkodom, hogyan előzhetném meg a következőt. Persze nem menthetek meg minden állatot, de megteszem, ami tőlem telik, és ez alapvetően nyugalommal tölt még akkor is, ha időnként megrendít egy-egy eset.”

Mezei M. Katalin

Képek forrása: Dr. Héjjas Barbara