Tudom, erről megoszlanak a vélemények, és más képet mutatnak a különböző perspektívák, én mégis egyre optimistábban szemlélem az általános mentális egészséggel kapcsolatos diskurzus alakulását. Míg tizenéves koromban még titkolnom kellett, hogy pszichológushoz járok (tudjátok, „aki terápiára megy, az közveszélyes elmebeteg”), ma már a legegyszerűbb baráti beszélgetésünknek is része, hogy ki hol tart a terápiájában. A képlet, miszerint ha probléma van, szakemberhez kell fordulni (persze az még jobb lenne, ha ez prevenciós jelleggel történne, nem pedig krízisintervencióként, de ez már a következő lépés), evidenssé vált – legalábbis középosztálybeli emberek számára, akik megengedhetik maguknak a költségeket –, mégis sokan panaszkodnak amiatt, hogy egy ponton megrekednek a terápiás folyamatban.

Maximálisan megértem őket – nem merem összeszámolni, összesen hány pszichológusnál fordultam meg, mire elköteleződtem a mostani mellett –, de azt biztosan látom, hogy a fejlődéshez legalább annyira kellettem én, mint a terapeutám személye és az általa kínált módszer. Hogy hol vérzett el korábban a dolog? Nos, számos ponton: volt, hogy nem voltam elég őszinte, és mindig a könnyebb témák felé sodortam az ülést. Volt, hogy a módszer nem működött esetemben – fel kellett ismernem, hogy az aktív, karakánabb szakemberek mellett érzem jól magam. És olyan is volt, hogy egyszerűen a kémia hiányzott – és ezen sajnos az sem segít, ha az illető 50 éve a pályán van, és a saját területe legnagyobb szaktekintélyének számít.

Ha most kezdeném, máshogy kezdeném, és ezzel időt, pénzt, energiát is spórolhatnék magamnak. Íme, néhány dolog, amit 22 év terápiába járásból megtanultam.

Nem árt, ha van ismereted a módszerekről

Bár napjainkban a pszichológia lekerült végre a felső polcról, és elérhetővé, érthetővé vált a „hétköznapi ember” számára is, arról még mindig kevés információ áll rendelkezésünkre, hogy pontosan milyen módszerek tartoznak a terápia ernyőfogalma alá. (Legalábbis, ha nincs mögöttünk egy pszichológus alapképzés, valami trauma, ami már kiskortól szakemberhez kényszerített, vagy legalább egy pszichés zavarokkal megáldott baráti kör.) Márpedig pszichológus és pszichológus között óriási különbség van, és nemcsak emberileg, de a módszerek tekintetében is – míg például az analitikus terápián elsősorban a kliensnél lesz végig a szó, a szakember pedig hallgatja őt, addig a kognitív viselkedésterápia jóval interaktívabb, egyenrangúbb és cselekvőbb, de ott van például a katatím imaginatív pszichoterápia is, amelynek során képzeleti képekkel dolgoznak a kliensek és a szakemberek. És ez csak három az ezer közül, a szélsőségek érzékeltetése végett.

Ha terápiára szeretnél menni, érdemes először tájékozódni: arról, milyen módszereket szoktak javasolni a tieidhez hasonló panaszok esetén, te melyiket érzed a leginkább közel magadhoz (bár attól még nem biztos, hogy végül az segít a legtöbbet), és a különböző technikák milyen szakember által érhetők el a környezetedben.

Lényeges, hogy a módszerrel kapcsolatos kérdésekről a terapeuta is tájékoztatást ad, miután megismerte a problémádat, az élettörténetedet, és képet kapott arról, hogy a szaktudása alapján milyen témákkal érdemes elkezdenetek a közös munkát, és ehhez mely módszerek lehetnek a leginkább megfelelők.

Azt is gondold végig, milyen nemű és életkorú terapeutával éreznéd magad komfortosan

Nem fog mindenkivel működni a terápia. Nem fog bárkivel működni a terápia. Azt, hogy ehhez a folyamathoz ugyanúgy rokonszenv kell, mint bármilyen más emberi kapcsolathoz, régóta tudjuk, ahogy azt is, hogy állami ellátásban nincs túl nagy választási lehetőség, és hatalmas a várólista, a magánellátást pedig nem mindenki engedheti meg magának. Ha azonban mégis kellően eltökélt vagy – és erre csak biztatni tudlak! –, akkor az előző pontra visszautalva érdemes a módszer alapján szakembert választani, hiszen a képviselt iskola nagyban meghatározza azt is, ahogy a klienseihez viszonyul majd a terapeuta – például, hogy mennyire közvetlen, mennyire aktív vagy passzív, hogy vonódik be a folyamatba. A választásnál szintén érdemes végiggondolni az egyéni preferenciákat:

milyen nemű és életkorú ember mellett érzed magad komfortosan? Milyen típusú emberekkel van a mindennapi életedben elakadásod, vagy épp azonnali szimpátiád?

Bár szívem szerint mindig a komfortra és a biztonságérzetre helyezném a hangsúlyt, van, aki azt javasolja, hogy induljunk a nagyobb ellenállás irányába, ha fel akarjuk oldani az interperszonális nehézségeinket (lásd, a kettővel későbbi pontban).

Foglalkozz a témáddal, de az „itt és most”-tal is

Egy időben keringett egy mém a világhálón „én hétköznapokon vs. én terápián” szöveggel, humorosan rámutatva arra a cseppet sem ritka jelenségre, hogy sokszor épp a terápiás rendelőben „múlnak el a problémáink”, miközben az egész hetünk tűzoltásból és krízisekből állt. Mivel többször sétáltam már úgy haza a pszichológusomtól, hogy azon merengtem, miért nem hoztam fel az épp legfontosabb témám, az utóbbi időben felkészülten érkezem.

A hozzá vezető úton megfogalmazom, hogy van-e olyan dolog az előző ülésről, amire szívesen visszatérnék, történt-e valami a héten, amiről fontos lenne beszélni, vagy felmerült-e bennem olyan gondolat, amit örülnék, ha kibontanánk.

Ez mindkettőnk munkáját megkönnyíti – egyrészt, könnyebben tudunk haladni a terápiás ülés elején kitűzött cél irányába, másrészt, tényleg hatékonyan telik el az a 60 perc.

Persze, ami nálam bevált, nem biztos, hogy nálad is be fog. Irvin D. Yalom (korábban ITT írtam róla) A terápia ajándékában arra hívja fel a figyelmet, hogy a legfontosabb mindig az „itt és most”-tal dolgozni, és a művészetterápiás tanulmányaim során én is sokat tanultam például a terápia közben beálló csend használhatóságáról. És bár mindkettőnek értem a relevanciáját, az a benyomásom, hogy ezek elsősorban egy olyan ideális világban lennének használható eszközök, ahol se idő-, se pénzbeli keretek nem kötik az ülést.

Használd a terapeutáddal való kapcsolatot

Kapcsolatban sérülünk, kapcsolatban gyógyulunk – hangoztatja gyakran egy kedves pszichológus barátom, és idéztem én is őt, amikor a csoportterápiákról írtam cikket korábban. Bár ott elsősorban a csoporttagok között létrejövő dinamikákról esett szó, ez az egyéni üléseknél sincs másként – pláne, ha őszintén bele merjük engedni magunkat. A terapeuta ugyanis nem csak egy személy, akinek elmesélhetjük a mindennapi történéseket – ideális esetben az intellektuális mellett érzelmi kötődést is kialakíthatunk vele, és a kapcsolat milyensége, az előtte való megnyílás fázisai vagy a sebezhetőség vállalása ugyanúgy a közös munka része, mint a kitűzött cél irányába való törekvés.

Ehhez kapcsolódik a Freud által megfogalmazott áttétel jelentősége is:

a folyamat során megjelenhetnek a kliensben olyan érzések, vágyak, konfliktusok a terapeuta irányába, amiket valójában más emberekkel érez, és ez – amellett, hogy elsőre talán kissé ijesztő – magában hordozza a lehetőséget, hogy biztonságos keretek között megdolgozzák őket.

Hogy mit jelent ez a hétköznapi nyelvre lefordítva? Azt, hogy a terápiás kapcsolatba éppúgy belefér a kapcsolódás öröme, a harag, az elégedetlenség, vagy az érdeklődés, mint bármely más emberi viszonyba – ha pedig ezeket képesek vagyunk szavakkal is kifejezni, az nagy fejlődési potenciált hordoz magában. 

Kísérletezz bátran kiegészítő terápiás módszerekkel, csoporttal is

Na jó, inkább csak közepesen bátran, ugyanis terapeutánként megoszlik a vélemény arról, hogy kontraindikált-e párhuzamosan két vagy több terápiás folyamatban részt venni. Éppen ezért most csak a személyes tapasztalatomról tudok beszámolni: én kifejezetten hasznosnak tartom, ha a művészetterápiás üléseimre érkező egyén a pszichológussal való folyamatába is beviszi az általunk feldolgozott témákat (pláne, hogy a művészetterápia nem helyettesítheti, de remekül kiegészítheti a pszichoterápiát), és az egyéni terápiás folyamatomat is rendszeresen kiegészítem egy- vagy többalkalmas csoportokkal, például táncterápiával vagy gyászcsoporttal.

A lényeg számomra a módszerek sokszínűségében rejlik: amellett, hogy maximálisan elégedett vagyok a pszichológusommal, tudom, hogy vannak olyan témák, amiknél talán többet adhat egy konkrétan azokhoz javasolt, megosztói csoport, emellett nagyon izgalmasnak tartom, hogy amit együtt átbeszélünk, azt akár a tánc, a festés, a színjátszás, vagy a több résztvevős csoport eszköztárával is feldolgozzam. Bár a kérdésben nincs egyetértés, én nem ellentétesnek, hanem komplementernek látom ezeket – ám mielőtt ilyen döntést hoznál, mindenképp egyeztess a pszichológusoddal. 

A terápiás időn kívül is foglalkozz az ott elhangzó témákkal, például vezess naplót róluk

Képzeld el, hogy elhatározod, hogy készítesz egy finom zöldséglevest, előveszed a nagymamád gyöngybetűkkel körmölt, ezeréves receptjét, gondosan elolvasod, utána felszeleteled a zöldségeket, vizet forralsz, majd… majd ott hagyod az egészet, hogy egy hét múlva, újabb 60 percben folytasd az elkészítését. Valahogy így néz ki a terapeutával töltött idő is, amennyiben a közösen felhalmozott gondolatokat és kérdéseket nem processzálod, dolgozod meg magadban, hanem a rendelő ajtajának becsukásával együtt hátrahagyod.

A pszichológus katalizátor, de nem megoldóember: iránytű, aki mankókat, ha úgy tetszik, receptet és hozzávalókat ad, a végeredmény azonban a gyakorláson, a mindennapokban megjelenő rossz mintázatok felismerésén és korrigálásán, és az önismereti munka önálló folytatásán múlik.

Arról nem is beszélve, hogy nagyban felgyorsítja a folyamatot, ha a következő alkalomra nem a nyers zöldségekkel, hanem a már általad készített – talán félkész, talán sótlan, de mindenképp kipróbált – leveskezdeménnyel érkezel, amit aztán közösen elemezhettek. Pro tipp: érdemes naplót vezetni alkalomról alkalomra, és felírni azokat a kulcsfontosságú mondatokat, gondolatokat, amik az ülés során elhangzottak, és valamiért megmaradtak benned.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / skynesher

Takács Dalma