„Minél inkább úgy érezzük, hogy sok mindent elmulasztottunk, annál inkább szorongunk a haláltól”

–

Bár gyerekkorom óta szerves része az életemnek a pszichoterápia, úgy hat évvel ezelőttig csak a klasszikus terápiás kapcsolat minőségét élhettem meg. Tekintélyparancsoló, hideg és távolságtartó szakemberek, Dr., Prof., Adj. a nevek előtt, alá-fölé rendelt viszony, amiben a legtöbb, amit a terapeutáról tudok, az a teljes neve – azt gondolom, sokaknak ismerős lehet ez a felállás, és biztos vagyok benne, hogy sokaknak segített is ilyen típusú terápiás kapcsolat, számomra mégis mindig hiányzott belőle valami.

Aztán jött egy Yalom-kötet, amely gyökerestül felforgatott mindent. Bár azért vásároltam meg a Szemben a nappalt, mert szerettem volna gyógyírt találni az elmúlással kapcsolatos szorongásaimra, végső soron ennél sokkal többet adott a könyv. Első blikkre értetlenséget és zavart, másodikra egy új szemléletmódot.

Egy terapeuta, aki befekszik az ágyba haldokló rákbeteg kliense mellé és átöleli őt, hogy ne kelljen szembenéznie a halál magányával vs. az én terapeutám, aki fel sem néz a jegyzetéből. Igen, azt hiszem, ott valamit megértettem arról, hogy miért mondják azt, hogy a jó terápiás viszonyban maga a kapcsolat gyógyít, és hogy nemcsak az értelemre, de az érzelemre is érdemes hatni.

Mit tagadjam, Yalom-rajongó lettem, viszont azt is tudom, hogy nem mindenki szimpatizál kitárulkozó és formabontó szemléletével, sem az általa preferált egyenrangúságon alapuló kapcsolattal. Nem mindenki vágyik rá, hogy a terapeutája többet jelentsen heti egyszer ötven percnél, hogy belelásson a gondolataiba és megéléseibe, hogy ne csak szakember, de társ is legyen. Nem baj ez. A most következő idézetekkel lehet egyetérteni és nem egyetérteni, a cél csupán az, hogy megmutassák Yalom munkásságának esszenciáját, és kicsit tágítsák a páciensek terápiáról alkotott képét.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Irvin D. Yalom (@irvindyalom) által megosztott bejegyzés

Szeretetről, kapcsolatokról, önfeltárásról

Yalom szerint a legtöbben interperszonális problémák miatt keresik fel a pszichológusok rendelőjét. Ennél jobb helyet nem is találhatnának a kapcsolatok rendezésére: a terápiás térben ugyanis nem tanácsadás zajlik, sokkal inkább bizalom, törődés és a biztonságos konfrontáció képességének átadása, ami aztán mintául szolgálhat a valós életben megélt kapcsolatok alakításában is. 

„A kapcsolatok rendszerint a kölcsönös önfeltárás folyamatában épülnek fel. Az egyik fél felfed magáról valamilyen bizalmas információt, amivel kockázatot vállal, a másik úgy hidalja át a köztük támadt elmozdulást, hogy viszonozza a gesztust. Az énfeltárás spirálján keresztül együtt építik a kapcsolatot.”

„Sokan azért félnek az önfeltárástól, mert azt hiszik, van bennük valami eredendően elfogadhatatlan, visszataszító és megbocsáthatatlan. Így amikor teljes egészében feltárják magukat, és mégis elfogadással találkoznak, komoly segítséghez jutnak.”

„Az infantilis szeretet elve: azért szeretek, mert engem szeretnek; az érett szereteté pedig: azért szeretnek, mert szeretek. Az éretlen egyén azt mondja, »azért szeretlek, mert szükségem van rád«. Az érett pedig azt: »azért van szükségem rád, mert szeretlek.«”

A figyelemről és a külső világ érzékeléséről

Minden megélésünk szubjektív, és ezt fontos szem előtt tartani akkor is, amikor mások viselkedését, döntéseit, választásait bíráljuk. Az egymáshoz való közeledés egyik alapelve, hogy nem igazság, hanem igazságok léteznek csak.

„Ha meg akarsz tanulni figyelni, tartsd észben az alapelvet: egy inger, sok reakció. Ha az egyéneket ugyanannak a komplex ingernek tesszük ki, nagyon eltérő reakciókat kapunk. […] Miért történik így? Csak egyetlen elfogadható magyarázat lehetséges: mindenkinek saját egyéni belső világa van, és az inger mindenki számára mást jelent.”

„Kétszáz évvel ezelőtt Kant azt tanította, hogy mindaz, amit külső dolgoknak nevezünk, csak érzékiségünk képzetei. A külső világot abban a formában érzékeljük, ahogy átszűrődik saját idegrendszerünkön és pszichénken. A valóság egyáltalán nem olyan, ahogy gyerekként elképzeljük, viszont központi szerepet játszunk e világ formálásában – és miközben formáljuk, ez tőlünk függetlenül létezik.”

A halálról és a halálszorongás pozitív hatásairól

Irvin D. Yalom egyik legtöbbet boncolgatott és aztán legtöbbet idézett témája a halálszorongás, ami véleménye szerint minden más, egzisztenciális természetű félelmünk hátterében húzódik. Yalom nem vitatja a spirituális szemlélet hasznosságát, de ő maga inkább a tudomány által igazolt tényekben hisz. Tanításai a halállal való szembenézésre késztetnek, ami jó esetben mankót nyújthat egy tartalmasabb és teljesebb élet megélésére. Ha szívesen olvasnál a témában, a Szemben a nappal mellett érdemes beszerezni a feleségével közösen írt Halálról és életről című kötetet is (amitől ITT írtunk korábban). A sok izgalmas filozófiai és pszichológiai megközelítés mellett ezekben is őszintén mesél saját megéléseiről.

„A halál viszket. Szünet nélkül viszket; szakadatlanul bizsereg, finoman, alig hallhatóan kaparászik egy belső ajtón, a tudat felszíne alatt. Rejtve, álcázva, a legkülönfélébb tünetek formájában szivárog át, számtalan aggodalmunk, megpróbáltatásunk, konfliktusunk forrásaként… A veszteség tudatosíthatja saját létezésünket.”

„Tudatosítsuk a halál gondolatát, öleljük magunkhoz az árnyékát. Integráljuk a sötétséget és az eleven életenergiát, amely lehetővé teszi a teljesebb életet – amíg még van életünk. Akkor értékeljük igazán az életet, akkor leszünk képesek a valódi együttérzésre, a legmélyebb szeretetre, ha tudatosítjuk, hogy mindez pusztulásra ítéltetett.”

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Irvin D. Yalom (@irvindyalom) által megosztott bejegyzés

„Sok éve vallom meggyőződéssel, hogy a halálszorongás és a meg nem élt élet érzése között egyenes összefüggés van. Más szóval: minél inkább úgy érezzük, hogy sok mindent elmulasztottunk, annál inkább szorongunk a haláltól.”

„Látod, Carol, a sakk olyan, mint az élet: amikor vége a játéknak, minden bábu – a parasztok, a király és a királynő is – ugyanabba a dobozba kerül vissza.”

„…úgy képzelem el az életet, mint valami fényes lobbanást két végtelen és egyformán sötét óceán közt, amely már a születésem előtt létezett, és a halálom után is létezni fog.
[…]
– És nem döbbenetes, mennyire félünk az élet utáni sötétségtől, miközben teljesen közömbösek vagyunk az azt megelőző sötétség iránt?”

„A gyász az ár, amit meg kell fizetnünk azért, hogy volt merszünk szeretni.”

Felelősségvállalásról és döntésről

Yalom olvasatában ez a két fogalom (a felelősségvállalás és a döntés) a lét és nemlét kérdéseinek mélyére ás. Érdemes végiggondolni a sorai alapján, hogy mit takar egy látszólag bagatell dilemma, halogatás, vagy döntésképtelenség. 

„A választások kizárják egymást – ez nehezíti meg annyira a döntéshozatalt. Minden igenhez tartozik egy nem. Minden döntésnek ára van, hiszen a többi lehetőségről le kell mondanunk.”

„Amíg ragaszkodunk ahhoz a tévképzethez, hogy az elpocsékolt élet mindig rajtunk kívül álló okok következménye, nem következik be pozitív változás. Amíg kizárólag azokat hibáztatjuk, akik tisztességtelenül bánnak velünk, addig egy helyben toporgunk.”

„Mi magunk, egyedül mi magunk vagyunk felelősek élethelyzetünk lényegi sajátságaiért, a változás kizárólag a mi hatalmunkban áll. Még ha erőnket meghaladó külső akadályokba ütközünk, akkor is szabadon dönthetünk, hogyan, milyen attitűddel reagáljunk.”

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Irvin D. Yalom (@irvindyalom) által megosztott bejegyzés

„A döntéshelyzet mindig felébreszti az emberben a szabadságszorongást, ezért ódzkodnak sokan az egyértelmű, határozott döntések meghozatalától. […] A terápia egyik első lépése, hogy a pácienseket rávegyük a felelősségvállalásra. […] A döntéshozatal határhelyzet, ami nemcsak szembesít azzal, hogy bizonyos fokig saját magunk teremtői vagyunk, hanem rádöbbent, hogy a lehetőségeink korlátozottak.” 

A terápiás kapcsolat legjaváról

Mint említettem, Yalom terápiás viszonyról alkotott nézetei egy az egyben felrúgták a klasszikus, hierarchiára épülő pszichoterapeuta–páciens viszonyt. Nála talán még a páciens szó is értelmét veszti: útitársakról, barátokról beszél, akik nemcsak kapnak, de adnak is, hiszen rámutathatnak a terapeuta megdolgozatlan, fejlesztendő területeire is. És ha valaki irtózna a csoportterápia gondolatától, csak olvassa el A Schopenhauer-terápiát.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Irvin D. Yalom (@irvindyalom) által megosztott bejegyzés

„Az irányított betegellátás egyik legnagyobb bűne, hogy protokollokat ír elő, rákényszeríti a terapeutákat egy előre megírt menetrend betartására, ami egyik hétről a másikra megszabott témákat és gyakorlatokat jelent. Jung önéletrajzában megemlíti, milyen nagy élményt jelentett számára megismerni minden páciens egyedi belső világát és saját nyelvét. Ez az egyediség arra készteti a terapeutát, hogy minden egyes páciens számára új terápiás nyelvet dolgozzon ki. […] A technika csak akkor működik, ha a terapeuta és a páciens egyedi találkozásából fakad.”

„A terápia társadalmi mikrokozmosz. Végső soron a páciens kapcsolati problémái manifesztálódnak a terápiás kapcsolat »itt és most«-jában.”

„[…] A terapeuta legérzékenyebb információforrása önmaga. Ha a terápiás ülés során úgy érzed, a páciens elzárkózó, félénk, kihívó, dühös, provokatív, gyerekes vagy bármilyen más, emberek közt szokásos viselkedést tanúsít, azt tekintsd információnak, mégpedig értékes információnak, és keresd meg a módját, hogy a terápia javára fordítsd.” 

„Sok terapeuta kényelmetlenül feszeng, ha munkáját pénzen vett barátságnak minősítik. Az állításban van némi igazság, feszengeni mégsem kell. A terapeuta és a páciens barátsága a terápiás folyamat szükséges velejárója – szükséges, de nem elégséges. A pszichoterápia nem helyettesíti az életet, csak a valódi élet főpróbája.”

„Ez a bizonyos találkozás, a pszichoterápia lelke, nem más, mint őszinte, mélyen emberi kapcsolat két személy között, akik közül az egyik (többnyire, de nem minden esetben a páciens) nagyobb bajban van, mint a másik.

A terapeuta szerepe kettős: a páciens életének része, és külső szemlélő egy személyben. Külső szemlélőként kellően objektívnek kell maradnia, hogy képes legyen megadni a páciensnek a nélkülözhetetlen és létfontosságú útmutatást. Résztvevőként ugyanakkor belép a páciens életébe, a találkozás rá is hatást gyakorol, sőt olykor meg is változtatja.”

„Terapeutaként az a feladatom (akárcsak egy szülőnek), hogy fölöslegessé tegyem magam – abban kell segítenem a pácienst, hogy önmaga anyjává vagy apjává váljék.

Nem akartam, hogy miattam legyen jobban. Azt akartam, hogy felelősséget vállaljon saját közérzetéért, és a fejlődés folyamata számára is a lehető legvilágosabb legyen.”

Kiemelt kép forrása: Getty Images / picture alliance / Contributor

Takács Dalma