–

Még szinte semmi sem történt, az első önkéntes házi karantén hétvégénk – ha nem olvastuk, hallottuk volna a híreket – a gyakorlatban nem tűnt semmiben sem másnak, mint a többi. Valami azonban mégiscsak volt a levegőben, a gyerekeknek már vasárnap estére elegük lett – elsősorban persze belőlem, az alap, de most a bezártságból, a megszorító intézkedésekből, és a bizonytalanságból is, hogy nem lehet tudni, hogyan fog működni a távoktatás.

Nehéz az alkalmazkodás ehhez az új helyzethez, belátom. Főleg úgy, hogy bár látjuk a viharfelhőket gyülekezni a horizonton, és sejteni lehet, hogy ami most Olasz- és Spanyolország jelene, az a mi közeljövőnk lesz, de mégsem hisszük el. Hiszen amit nem lát, amit nem tapasztal meg a saját bőrén az ember, azt kevesen tudják elhinni. Miért hinném el, hogy a Föld gömbölyű, ha akármerre nézek, sík felületeket látok (legfeljebb egy-egy dombbal, heggyel tarkítva)? Ha nincs időjárás-előrejelzés, és a bal hüvelykem sem bizsereg, honnan tudhatom, hogy tényleg hatalmas vihar közeledik, orkánerejű széllel? 

A vihar hangjait azonban már hallani, az ég alja is vörös, így – hogy megóvjunk másokat és magunkat is – mi is igyekszünk a minimálisra és legszükségesebbre szorítani a lakáson kívüli tevékenységeinket – amit mindenki a saját habitusához mérten kezel így vagy úgy.

Az egyik kamaszom, aki ha nem suliban van a haverjaival, akkor valahol másutt lóg, de mindenképp a haverjaival, a lényeg, hogy a szülői felügyelettől, felnőtt fültől és tekintettől minél távolabb szeret lenni. Nos, ő most velünk összezárva, azt hiszem, komolyan gondolkodik rajta, hogy inkább kilöveti magát a Holdra (természetesen a haverokkal együtt). Vasárnap délutánra érezhetően mély depresszióba zuhant – ha nincs ilyened otthon, el sem tudod képzelni, milyen szívszaggató látványt nyújt egy olyan gyerek, akinek a korából adódó alaphangulata egy jól fejlett, Byront megszégyenítő spleenes állapot, és erre húzódik rá ez a mostani sötét, fekete felhő. A másik gyerekem pedig – ahogy minden reggel – most is felkel, kisminkeli magát, majd búsan konstatálja, hogy az összes izgalom kilúgozódott az életéből, nem maradt benne más történés, mint a barátnőkkel való terefere, a várakozás az ofő levelére, no meg a kutyasétáltatás.

Apropó: kutya. Ő a nagy nyertese ennek az egész helyzetnek. Mivel mindenki őt hívja társául, ha kiszabadulna a négy fal közül, nem elég, hogy most 24/7 nincs egyedül, de ráadásul telepakoljuk együttes erővel annyi kilométerrel, mint még soha. Szegénynek szinte már arra sincs energiája, ami amúgy az egyik kedvenc időtöltése: a vacsoraasztalnál való kajakuncsorgásra. Estére ugyanis annyira kifárad az egész napos sűrű programban, hogy majd leragad a szeme egy ültő helyében. De hát kajalehetőséget nem hagyunk ki, ezt szerencsére (mivel az én kutyám) ő is pontosan tudja. 

Azt mondják, az lesz ennek a harcnak a győztese, aki gyorsan adaptálódik az új helyzethez.

Két gyerek anyukájaként szerencsére nem teljesen ismeretlen fogalom előttem a bezártság, a téli, kisgyerekes időszakot is valami hasonlónak éltem meg, csak akkor még szolidaritás sem nagyon volt, hiszen rajtam kívül (aki két óbégató csemetével voltam összezárva álló nap) úgy tűnt, mindenki más vígan éli az életét. Így a régi rutint leporolva azonnal újrastrukturáltam az életemet, szigorú órarendet kialakítva, amiben bőven van munka is szerencsére, de szigorúan megszabott kerettel. Tele az éjjeliszekrény könyvekkel, végre csillog-villog a lakás és leértem a szennyes kosár aljáig (ezt csak kétszer sikerült megugranom az elmúlt fél évben, amióta kineveztek főszerkesztőnek). Ezen kívül letöltöttem két workout appot, az egyiket a seggemre, a másikat a hasizmaimra, minden második reggelen, amikor nem futok a kutyával, ezeket csinálom. Az app szerint a két gyakorlatsorozat, amit kiválasztottam, a szupermodellek tornája, szóval simán lehet, hogy mire feloldódik a vesztegzár, rám sem fogtok ismerni… persze csak akkor, ha valóban a legpesszimistább becslés jön be, és 2319-ig leszünk helyhez – illetve polifoamhoz kötve.

A helyzetet (illetve engem és az időnként elszakadó cérnájú kamaszokat) azonban eddig a leghiggadtabban a pasim, Ede kezelte. (Szegény feje, néha belegondolok, vajon akkor is meghív egy fröccsre annak idején, éjfélkor a Kuplungban, ha felrémlik előtte a vérzivataros jövő: be lesz varrva egy zsákba három majommal össze lesz zárva velünk beláthatatlan ideig…?) Kialakította szépen a maga kis vackát az étkezőasztal egyik sarkában, és ha terítek, akkor átül a dolgozóból az étkezőbe egy mozdulattal. Betervezte, miket fog az elkövetkező napok, hetek során megszerelni, elintézni, lepucolni, megreformálni itthon, rémült pillantásomra válaszul pedig megnyugtatott, hogy ezekhez nekem egyáltalán nem kell asszisztálnom.

Illetve nagyon gondolkodik rajta, hogy a gitárja mellé vesz egy szintit is, pár hét alatt simán megtanul azon is játszani. 

Ki tudja, mit hoz a jövő, egy biztos: messze van még ennek a megmérettetésnek a vége, a legjobb, ha mindannyian maximális türelemmel viseltetünk a helyzet, magunk és embertársaink iránt. És nézzük meg szerintem, hogyan tudunk kihozni ebből a helyzetből most a legtöbbet. Végre el lehet olvasni azt a nagy stószot, meg lehet tanulni elzongorázni a Szamárindulót, meghorgolni a kisréklit, kirakni az ezerdarabosat. Hogy fél év múlva, egy év múlva, amikor végre visszaállt minden a (majdnem) régi kerékvágásba, és újra nem lesz semmire sem időnk, ne arra kelljen gondolni, hogy ezt a sokat, ami most adódott, hogy elpocsékoltuk.

Fiala Borcsa