–

„Pokoli másfél év van mögöttem”, olvasom egy júniusi napon a Novák Katalin interjú szalagcímét, és kiszakad belőlem valami csúnya, persze teli szájjal, mert épp a reggeli granolámat ropogtatom. Aztán átsuhan az agyamon, lehet, hogy ebédelnünk kéne nekünk kettőnknek, mert baszki, nekem is pokoli másfél évem volt. Elképzelem, hogy a Félixben fejcsóválva, szomorú sóhajjal az ölünkbe terítjük a vászonszalvétát, és ahogy telik az idő, egyre több hasonlóságot fedezek fel Novák Katalin és köztem.

Én is kaptam egy valag pénzt, amit nem érdemeltem meg, amiért nem tettem semmit azon kívül, hogy létezem.

Riadt feszültségben csúszik le a torkomon az utolsó falat granola, gyöngyözik a homlokom, ahogy ráírok Bertára, hogy „atyaisten, én vagyok a férfi Novák Katalin?”, de sikerül fellocsolnom magam azzal, hogy utálok ablakot pucolni, pletykálni viszont olyannyira szeretek, hogy én már rég adtam volna egy kétórás mélyinterjút a Friderikusznak, hogy végül is mi a fasz történt tavaly februárban. 

Úgyhogy ki is ikszelem a csetablakot, ahogy a Novák-cikket is, és visszatérek a szorongáshoz, ami a közelgő nyaralásomat övezi, miközben előkotrom a személyimet, hogy becsekkoljak.

Túl sok időre megyek, utána sem néztem semminek, így nincs is értelme, elszalasztom ezt a lehetőséget is a pihenésre. Legalább a ChatGPT-vel összetákolhattam volna egy útitervet, hogy mi van még Barcelonában a tengeren és a Güell Parkon kívül, de erre sem vettem a fáradtságot. Istenem, micsoda pazarlás ez így, inkább lemondom az egészet, és akkor csak a repjegyet bukom!

Szabit mondjuk kivettem már, de nem baj, elleszek én a Hajósban, különben sem vagyok még olyan állapotban, hogy élvezzem az életet, a fiatalságomat, a szabadságomat. Ahhoz előbb túl kéne jutnom végre valamin. Bár pont ez adta az ötletet, hogy akkor tessék elutazni egyedül egy hétre valahova, ahova régóta vágyódsz, a bennem élő gazdag fehér nő pedig – aki nem Novák Katalin, már csak azért sem, mert ő egy pillanatig nem dilemmázna azon, hogy megérdemli-e a pihenést –  már két ujjal pötyögte is be a bankkártya-adatait. 

Az utazás előtti napon csak bámulok magam elé, rám telepszik minden, amit ki akarok pihenni, amit el akarok felejteni, és amikor anyu hív, hogy jó utat kívánjon, úgy kezdek el zokogni, mint amikor tizennyolc évesen Londonba utaztam egy nyárra, és biztos voltam benne, hogy utoljára látom anyut; nem azért, mert ott ragadok, hanem mert történni fog velem valami.

Most is felmerült bennem, hogy ez talán az utolsó utam lesz, de még ez sem tudott rávenni a szervezésre. Úgy halok meg, hogy nincsenek céljaim, már ami a nyaralást illeti. Ha megkönyörülne rajtam a kaszás, hogy na jó, még EGY dolgot megnézhetsz, aztán nyekk, nem tudnék mit megnevezni, és ezen úgy felbaszná magát, hogy még kegyetlenebbül lengetné a magasba azt a kaszát, mint tervezte, sőt még az utánam következőnek is jutna a miattam feltört haragból.

Hazáig morogna, hogy ezt a faszt tényleg, de téééééényleg!

Anyu emlékeztet, hogy Londonból is hazajöttem, és a munkahelyi egészségügyi szűrővizsgálatok eredményei is kiválóak lettek, pedig azokra is úgy mentem, hogy akkor most függöny. Jó lesz, meglátod, búgja a telefonba, és azzal folytatja, hogy azóta nem voltam sehol, lassan egy éve már, és itt arra gondol, amiről most nem akarok beszélni.

Hagyd a bánatod a tengernél, kisfiam, kiabál be anyu mögül a nagymamám a telefonba.

Abban a pillanatban, hogy meglátom a pálmafákat a barcelonai terminál üvegcsarnokán áthaladva, minden szorongásom kicsekkol, idáig kísértek, el kell csípniük a csatlakozást, otthon tali!

Hirtelen biztos vagyok benne, hogy kurvajó lesz ez a hét, amit nem ront el a szemforgató metrós néni, amikor csak állok a jeggyel a kezemben a beléptető kapu előtt Jacques-Foches-ként, mintha még nem láttam volna ilyen masinát; csak mosolygok rá, hogy de hülye vagyok, és igyekszem vele, ahogy minden utamba kerülővel is egész héten kamatoztatni a Duolingóval megszerzett A2-es spanyoltudásomat.

Egy baj van: a bennem élő gazdag fehér nő nagyon mást vár ettől az utazástól, mint a csóró félvér író, aki legbelül mindig is maradok, és folyamatosan próbálja megfúrni a büdzsét és a spontán, dinamikusan változó útitervet. Mindenhová be akar ülni, azt mondja, elájul, ha nem jut azonnal egy jó jeges horchatához. Ott kéne ebédelnünk, mutat talpig lenben és szalmakalapban egy étteremre a tengerparton, mire én megkérdezem, hogy napszúrásod van? Most ettünk szendvicset,  de ha még éhes vagy, veszünk két croissant-t, azt’ ladidadádi. Nem kajálni jöttünk, hanem császkálni, úszni, múzeumozni, de elsősorban a strandon bámulni magunk elé olyan mozdulatlan chillben, hogy bepróbálkozzanak a sirályok, ehetőek vagyunk-e. Inkább szívjad az elf bart, amit annyira akartál, és ne idegesíts!

Leteszem magam egy padra a promenádon, és úgy próbálom befogadni a tengerparti nyüzsgést, mint aki először lát életet. Hot csávók röplabdáznak, egy pókemberré tetovált srác épp nagyon komoly szervát ad. Monokinis nagyik trécselnek, kisbabák másznak a homokban, párok cirógatják egymást a tűző napon.

Eszembe jut, hogy apu azzal próbált felvidítani az utazás előtt, hogy megosztotta az érdekességet, miszerint Barcelonában csak 1992 óta van strand. Az olimpiára hozták össze, előtte ipari terület volt az egész partszakasz, a lakosság számára zárt, a városról teljesen leválasztott terület; mintha Barcelona addig teljesen hátat fordított volna a tengernek. Aztán nézd meg, mi lett belőle, mondta.

Egyszer csak lett valami varázslatos ott, ahol korábban elképzelhetetlennek tűnt, próbálta nem annyira finoman sugalmazni, hogy az én sóval behintett lelkemben is teremhet még újra valami jó. 

Már lassan egy éve történt, mégis néha olyan, mintha semmit nem mozdult volna előre az idő szeptember óta, ami lehet, hogy az időgép hibája, amit télen találtam, amikor visszamentem szeptemberbe, hátha megakadályozhatom, hogy úgy alakuljanak a dolgok, ahogy alakultak, hátha megjavíthatom a múltat, hátha mégis meg tudom menteni, pedig tudhattam volna az időutazós filmekből, hogy így vagy úgy, de a vége mindig ugyanaz lesz, a múltat nem lehet megváltoztatni.

Nézem a tengert, és arra gondolok, hogy amikor legutóbb tengerparton voltam, gyűrűvel az ujjamon mentem haza, aztán ismét megszólal a fejemben az az arab közmondás, ami egy ideje bölcs dünnyögésként vigasztal: a lélek egy teve tempójában halad. Lassabban, mint szeretnénk. Hiába tudjuk, hova megy, hiába látjuk a célt a púpjai közt zötykölődve, nem ér oda gyorsabban, mint ahogy tud. Akkor sem, ha morgunk rá és megszégyenítjük, hogy mihaszna, lassú dög, még csak itt tartasz?, el kellett volna adjalak!

Másnap reggel is a parton vagyok, vaksötétben érek le, hogy megnézzem a napfelkeltét. Minden ezerszer könnyebb már most, dehát nincs is ebben semmi meglepő, odahaza sem véletlenül hallgatok tengerzúgást, ha nagyon zúg minden. Már csak egy kis Enya kéne, hogy teljesen meghatódjak magamon, ahogy itt ülök a parton hajnalban. Ahogy felkel a nap, bennem is úgy ébred a remény és a tisztánlátás, hogy a helyzetem távolról sem olyan rossz. Belém kap a szégyen, mintha eddig az egész életemet rosszul éltem volna, és most, istenem, most már végre értem, hogy mi a lényeg, de elkéstem, hiszen pont ebbe a megnyugvásba és kitöltöttségbe fog megint beállítani tollboában, őrült sminkben áriázva valami tragédia, például a hír, hogy az életem a végéhez közeledik. Ha bekapcsolnám a céges telót, lehet, már ott várna egy törleszkedő email a szűrőközponttól, hogy nem az én leletemet küldték ki nekem korábban, az csak most került eléjük, és hát… nem telefontéma. 

Bemegyek a vízbe, miután felmérem, hogy vannak benn jó páran egészen messze, kábé a bójáknál. Ez jó, mert ha jön egy cápa, lesz kire lecsapnia helyettem. Felfekszem a vízre, a szemem sarkából kicsit monitorozom a cápacsalikat, aztán nem gondolok az égvilágon semmire úgy tíz percig, majd arra nyitom ki a szemem, hogy ez a semmiből felhúzott, szaharai homokkal feltöltött strand megint megtelt élettel. 

Kifekszem a törcsimre, és biccentek a monokinis nagyiknak, jelezvén, hogy végre én is ennek az életnek a résztvevőjévé váltam megfigyelőből. Hirtelen az arcomba tol valaki egy anatómiai izomtérképet ábrázoló szórólapot, és arra kapom fel a fejem, hogy egy kamu Gucci-sapkás thai nő masszázst kínál itt és most tíz euróért. Annyira magányos vagyok, hogy igent fogok mondani, tudatosul bennem, és valóban, már fordulok is a hasamra, mert ennyire rég értek hozzám. Még mindig jobb, mint amikor sok-sok éve beleszerettem egy pillanatra a főbérlőmbe, miután olyan lágyan, dörmögősen és kedvesen mondta ki a nevem. Gucci Julia, mert így mutatkozik be, alaposan megnyomkod és további testrészek kezelését tukmálja újabb tíz-tíz euróért, de illedelmesen elutasítom, kifizetem, majd imádkozó sáskába vágva a kezemet előrehajolok, hogy megköszönjem a munkáját. Gucci Julia távozik, én meg elhatározom, hogy mama tanácsára Barcelonában hagyom ennek a másfél évnek a fájdalmát, elszórom a városban, itt is egy kicsit, ott is egy keveset, és mire letelik a hét, talán nem marad belőle semmi, amit hazavihetnék.

Bár mama néha a legrosszabb tanácsokat adja, mint amikor egyetem után felvetette, hogy írjak e-mailt az angol királynőnek, hátha keres videóst. Dünnyög is az arab közmondás, hogy milyen butus egy terv ez, de magamtól is tudom. Nem lehet sürgetni a tevét.

De próbálkozni attól még szabad! Letöltöm az offline térképet, pár albumot, és egész hétre repülőmódba teszem a telóm. Felcaplatok a Güell parkba, bejárom az egészet egyedül, az oszlopcsarnok grandiózus terében lépkedve, egy zavaros képzettársítással egyiptomi fáraónak képzelem magam, aki kimegy az éjszaka közepén pisilni. Itt próbálom hagyni azt az éjszakát, amikor utoljára láttam. Bolyongjon itt tovább az emléke oszloptól oszlopig, kísértsen mást. 

Felmegyek a Montjüicra, órákig ülök a Miró múzeumban a képek előtt egy szó nélkül, és teremből terembe vonulok, miközben senki még csak nem is sejti, hogy itt is szórom a fájdalmamat, hullik a padlóra a tenyeremből, jelöli az utat, hogy honnan jöttem, ha esetleg eltévednék. Itt hagyom azt a napot, amikor az időgép a Mikszáthra vitt, és térdre rogyva értettem meg, hogy game over, most sem sikerült megváltoztatni a múltat. 

Egy szabadtéri uszodában kötök ki a hegyen, ahol Kylie Minogue Slow című klipjét forgatták, de most nem vonaglanak tömegek a medence körül, mert esőre áll. Úszom ezer métert, ebben a medencében jó helye lesz annak a pokoli nyárnak, amikor olyan tehetetlen és kétségbeesett voltam, hogy ennyire voltam attól, hogy újra inni kezdjek, és inkább ájultra téptem magam minden este, hogy arra foghassam a füstöt, pedig a ház égett. Kiugrom a medencéből, visszateszem a kontaktlencsémet, befordítom a napágyat a város felé, ott maradok, amíg el nem kezd esni, és nem akarom elkiabálni, de mintha a tevém meglódult volna.

A bennem élő gazdag fehér nő mindezt végtelen türelemmel asszisztálja végig, elfogadta már a sorsát, jön mellettem egy szó nélkül, és nem hisz a szemének, azt hiszi, tesztelem, amikor megállunk egy étterem előtt a tengerparton, hogy akkor itt most azt kér, amit csak akar. 

Az utolsó reggelen, meglepetés, ismét a parton vagyok. Sehol senki, épp csak kel fel a nap, Gucci Julia is még csak most szedelőzködhet otthon. Cápacsalik sincsenek a vízben, magányosan hánykolódnak a bóják úgy kétszáz méterre a parttól. Fújok egy nagyot, akkor jöjjön, ami még hátravan. Magam elé dobom a táskám, akkorát huppan, mint egy medicinlabda, és a naptejek,  üres flakonok, elhasznált elf barok, szalvéták és a naplóm alól előkotrom a pénztárcámat. Csípést érzek, mint mikor egy seben piszkálom a varrt, ahogy az egyik fakkból előveszem, amit kerestem: a jegygyűrűmet. 

Őrült vagy, zsong a fejemben valaki más hangja, miközben az ujjamra húzom, felpattanok a törülközőmről, és berobogok a vízbe. Rettegek az élővíztől, ki sem merem nyitni a szemem alatta, nehogy elnyeljen ez a másik világ. Nagy csapásokkal úszom, mintha le akarnám hagyni az emlékeket, mielőtt utolérnek, de gyorsabbak nálam. A csapkodás, a bezárt ajtó, a kulcsom az asztalon, amire az utolsó pillanatban sikerült rámarkolnom, mások közönye, vállrándítása, hibáztatása; az aggodalom, a félelem, a szégyen, hogy nem tudok segíteni, a szégyen, hogy így jártam. Mindjárt ott vagyok a bójánál, már csak pár karcsapás. A szívem olyan ütemesen, hangosan és könyörtelenül dobog a fülemben, mint egy sárkányhajó dobosa a hajrában. Már csak pár méter és… elérem a bóját. Megérintem, bele akarok kapaszkodni, de csúszik az algától. Taposom a vizet, nem merek lenézni, a partot nézem, ami félelmetesen messze van. Előbújik a kezem a vízből, ott a gyűrű az ujjamon. Kerüljön vissza oda, ahol kaptam. Lehúzom az ujjamról, nyomok rá egy utolsó csókot és a vízbe pottyantom. Követem a szememmel az útját pár hosszúra nyúlt másodpercig, de hamar eltűnik, nézem mi van alattam, de nincs odalent semmi, csak sötétség.

Kiúszom a partra, félúton azért megnyugszom, amikor lehagynak a szembejövők. Lihegve vetem le magam a helyemre, tombol bennem az adrenalin, gyanítom, hogy pillanatok kérdése, és ismét zokogni fogok, de nem így lesz; nevetek és nyújtózok egyet, ahogy meghallom, amire számítottam: röfög egyet a tevém, hogy pattanjak csak vissza a hátára, és folytassuk az utat. Már majdnem ott vagyunk. 

Marton Krisztián

A kiemelt kép forrása: Földi Ádám