24 óra Las Vegasban, egy absztinens ember szemével – a város, ami *nem csak* a kaszinóról szól

–

Rengeteg izgalmas város szerepel a bakancslistámon, a bolygó legeslegkülönbözőbb és egymástól legmesszebbi pontjain, de Las Vegas sosem tartozott közéjük. Nem mintha bármilyen ellenérzésem lett volna vele, nemes egyszerűséggel csak egyáltalán nem vonzott. Hála a popkultúra és a média torzításainak, én is éppen olyan kétbitesnek képzeltem el ezt a várost, mint sokan mások: olyan helynek, ahova, ha nem legénybúcsúzni vagy játékgépezni mész, maximum tömegiszonyt vagy epilepsziás rohamot nyerhetsz a villódzó fények között – ezek nélkül pedig eddig is elvoltam.

Aztán úgy hozta az élet, hogy nemrégiben mégis ott kötöttem ki. Alapvetően a környéket szerettem volna megnézni – Los Angeles, Death Valley, Joshua Tree térségét –, de ha már így alakult, beadtam a derekam ennek az egyedülálló, igencsak kétes hírnevű helynek is.

A Death Valley egyértelműen az egyik legkülönlegesebb térség, ahol valaha jártam. A kősivatagos vadnyugatban, a fényszennyezés nélküli, teljes Tejútrendszert megmutató égboltban, a kietlen pusztában tengődő lakóautókban egyszerre van valami félelemkeltő, mérhetetlenül megnyugtató és ugyanakkor magányos. A környéken, ahol maximum egy-egy teherautó húz el melletted pár óránként, nem menekülhetsz a gondolataid elől: mintha az egész díszletet a számvetésre rendezték volna be, olyan hangulatot kelt a Föld legmelegebb térségeként is emlegetett táj.

Innen csupán másfél órát kell utazni, és rögtön egy másik világba csöppensz: ez Las Vegas, ahol – az időjárást leszámítva – minden a reciprokába fordul.

A város mintha elképesztő nyüzsgésével, brutális fényszennyezésével, óriási hangzavarával szinte feladatának érezné, hogy pótolja a környező térségekből kimaradó impulzusokat – éppen ezért úgy csap arcon az intenzitása, mint amikor 40 fokos melegben ugrunk a jéghideg vízbe.

Ehhez az atmoszférához viszont nemcsak a város gyors lüktetése, de a története is hozzátesz. Las Vegas ugyanis mindössze 120 évnyi múltra tekint vissza – ugyanis hivatalosan csak 1905-ben alakult meg –, de a sztorijait tekintve ezer évet élt már. A város egyik alapkövét Amerika egyik legismertebb és legveszélyesebb gengsztere, Benjamin „Bugsy” Siegel tette le, ugyanis ő alapította meg az első helyi luxuskaszinót, a Flamingo Hotelt, ami máig ikonikus épülete a városnak. (A 700 férőhelyes főszínpadán a héten például RuPaul drag show-ját látják vendégül.)

Bugsy példáján más maffiózócsaládok is felbuzdultak: a hotelként, kaszinóként, színházként és bárként üzemelő épületkomplexumokban óriási lehetőség rejlett a pénzmosásra, és gyorsan bevett szokás lett az úgynevezett „skim”, amikor a tulajdonosok a napi bevételből bizonyos összeget kivontak még azelőtt, hogy azokat hivatalosan bevallották volna – így elkerülve az adózást és biztosítva a pénz tisztára mosását.

A város a következő években a szórakoztatás központjává vált: egyre több menő kaszinó alakult meg – az MGM Grand, a Bellagio, a The Mirage neve akár filmekből is ismerősen csenghet –, és ahogy anno visszatérő vendég volt Frank Sinatra és Elvis Presley, úgy napjainkban rendszeresen rezidenciát visz és vitt Celine Dion, Lady Gaga, Usher, Bruno Mars vagy például Katy Perry is.

A sztárok itt testközelben vannak, jelenlétük olyan megszokott, mint nálunk a postásé. Jól jellemzi ezt, hogy az első taxis, akinek az autójába ültünk, kapásból elmesélte, hogy ő speciel Tom Jones volt barátnőjét vette feleségül.

Szóval, a sztárkultusz megmaradt, de a város is „megtisztult” az elmúlt 50 évben. A ’80-as években az FBI célzott akciókat indított a Las Vegas-i szervezett bűnözés felszámolására, mára pedig átvették az irányítást a törvényesen működő vállalatok, mint például Steve Wynn cégei. Aki tehát manapság érkezik a városba, már ezt a miliőt tapasztalja meg – a véres évek időszaka mégis kitörölhetetlenül összeforrott a város arculatával. Hogy ez mennyire autentikus, és mennyire csak marketingfogás mára, azt egy ilyen rövid látogatásból nehéz megítélni – az azonban egészen biztos, hogy az előtörténettől olyan lesz a város, mintha egy filmdíszletében sétálnánk.

És ez már kapásból valami, ami miatt érdemes megnézni. A Las Vegas Stripen való császkálás önmagában is élmény: a rengeteg LED, a kaszinókba csábítgató, pávatollat viselő hostessek, az áruházakból bömbölő zene minden érzékszervünket egyszerre stimulálja, a nyerőgépekből összeálló szonáta és a dohányszagú padlószőnyeg is összetéveszthetetlen hangulatot ad. (Ha játszol, akkor ugyanis dohányozhatsz beltéren.) 

Amit ők hotelnek hívnak, az számunkra egy komplett várost jelent. A mi szállásunk alagsorán végigérni nagyjából 45 percbe telt, hisz ahhoz, hogy az utcaszintre kerüljünk, végig kellett mennünk a hotelhez tartozó játékgép-komplexumon, színházi részlegen, étterem-divízión és boltokon is, ahol méterről méterre próbált minden inger a pénzköltésre ösztökélni.

Las Vegas túléléséhez éppen ezért vagy határozottság és önkontroll, vagy pedig elképesztően vastag pénztárca kell – a csábítás folyamatos, és sokkal profibban kivitelezett, mint nálunk az utcán kóricáló szendvicsembereké.

Azonban ez közel sem minden, amit a város adni képes. Bár értelemszerűen elsőként a – sokszor Európát majmoló – villogó, kacsalábon forgó luxusépületek tűnnek szembe, viszonylag kevés kutatómunkával kiderül: a város kulturális és művészeti szempontból is rengeteg kincset rejt. Amellett, hogy sok hotel művészeti kiállításoknak is teret ad – mondjuk kicsit abszurd, amikor a kaszinóból hirtelen átsétálsz a magas művészeti pompába a Bellagióban –, a városban Art District is üzemel, ahol galériákat és műtermeket lehet látogatni.

Vegas történelme tetten érhető a Nevada State Museumban – ahol a természeti örökséget mutatják be –, valamint a Neon Museumban is – ahol a város régi neonfeliratait állítják ki, egyértelmű kedvencem viszont az Arte Museum lett, ahol 14 teremben rendeztek be immerzív kiállítás. Utóbbi nem Las Vegas-specifikus, a világ más pontjain is jelen van, mégis beszédes:

nem túlzás kijelenteni, hogy a város minden téren innovatív, nagyon látványos és nagyon ingerlő megoldásokat keres, és lehetőleg egyszerre az összes érzékszervünkre hatni akar.

Szintén óriási élmény volt ellátogatni egy igazi börleszk-show-ra. Las Vegas börleszk története ugyanis szorosan összefonódik a város szórakoztatóiparának fejlődésével, és az amerikai populáris kultúra egy különleges szeletét képviseli: azt, amiben az erotika, a humor, a magas színpadi teljesítmény nem kizárja, hanem erősíti egymást. Moulin Rouge-on és Chicagón felnőtt leánygyermekként pedig lenyűgöző volt színpadon látni mindazt, amit eddig csak filmekből ismertem: A Rouge című revüre váltottunk jegyet, amiben egyszerre volt jelen a szexuális szabadság ünneplése, az elképesztő sportteljesítmény és a showbiznisz bemutatása, sok olyan határt feszegetve, ami magyar szemmel nézve provokatív, helyivel pedig szimplán szórakoztató. 

Nem állítom, hogy Las Vegas bekerült a kedvenc helyeim közé, és azt sem, hogy visszamennék. Azt sem gondolom, hogy mindenkinek látnia kell egyszer – mert az a szintű pezsgés bizonyára sokaknak fárasztó vagy zavarba ejtő. Ugyanakkor, bármennyire is tartottam tőle, hálás vagyok az életnek, hogy bepillantást nyerhettem egy olyan világba, ami az enyémtől egyébként nagyon távol van – a parfüm, a dohány, a kipufógáz különös elegye, a nyereményszámláló kattogása, a showgirlök felkiáltása ugyanúgy velem marad, mint a sivatagi táj végtelensége.

Takács Dalma