„A halálfélelem azt is jelenti: élni akarok, kötődöm az élethez”

–

Néhány héttel ezelőtt szörnyű tragédia rázta meg a baráti körömet, és ennek hatására újra bekopogtatott az ajtómon egy téma, amiről naivan azt hittem, már nincs sok dolgom vele: ez az elmúlás tényének elfogadása. Mindannyian tudjuk, hogy a halállal való szembenézés nehéz, azonban aligha említhető egy napon a korral járó, ideálisan szenvedésmentes, természetes elmúlás, és az, amikor egy fiatal saját döntéséből dobja el magától az életét. A gyász mindenképp fájdalmas, ám az utóbbi esetben rengeteg olyan plusz réteg és kérdés tevődik rá, ami még komplexebbé teszi a feldolgozás folyamatát.

Fájdalom, értetlenség, harag keveredik, és megsebződik az igazságos világba vetett hitünk – a gondolat, hogy a mi kis közegünk sérthetetlen és biztonságos, a feltételezés, hogy ez csak mással történhet meg, mind hirtelen semmivé foszlik. De akkor hogyan tovább? A gyászfeldolgozás, azon belül az öngyilkosságból származó halál feldolgozásának témájában dr. Sarungi Emőkét kérdeztem, aki gyermek- és felnőttpszichiáteri és pszichoterápiás munkája mellett a Gyászfeldolgozás Módszer® Magyarország Központ szakmai vezetőjeként osztotta meg gondolatait. 

Takács Dalma/WMN: Mielőtt belevágnánk a sűrűjébe – említhetjük egy napon gyásztanácsadói szempontból az öngyilkosság és a természetes halál feldolgozását?

Dr. Sarungi Emőke: Egyrészről igen, másrészről nem. Az öngyilkosság esetében, ugyebár, a szeretett személy egy döntés következtében, mégpedig a saját döntése következtében lépett ki az élők sorából, és az ezzel való találkozás újraírja a kapcsolatot. Amellett, hogy az elvesztése önmagában is fájdalmas, végig kell gondolnunk azt is, hogy az ember, akit elveszítettünk, tényleg az volt-e, akinek én gondoltam őt hosszú éveken vagy évtizedeken át.

Az öngyilkosság hatására nemcsak azt a képet veszítem el a másikról, amilyennek én hittem, hanem az életem egy adott szakaszát is, ami hozzá kapcsolódott, amit valamilyennek gondoltam.

Ez leginkább ahhoz hasonlítható, mint amikor kiderül egy titok, és újraíródik a múltunk. Ez a veszteség magával vonhatja a csalódás érzését is, akár a másikban, akár önmagunkban, hiszen felmerül a kérdés, hogy miért nem vettük észre a baljós jeleket, mit tehettem volna meg, hogy máshogy döntsön, miért nem kért segítséget, hogy lehettem volna támogatóbb, és így tovább. Ezeknek a kérdéseknek köszönhetően a gyász sokkal intenzívebb, mélyebb módon zuhan ránk, hiszen a veszteség részét képezi a múltunk és a kapcsolatról szőtt belső képünk elvesztése is. Ez a krízis nemcsak a másik fél elengedéséről, de a saját identitásunkról is szól.

T. D./WMN: Más gyászfeldolgozási sorrendet feltételez ez, mint ami a természetes halál esetében történik?

S. E.: Sajnos gyakori, hogy az öngyilkosság kapcsán volt olyan körülmény, ami a gyászoló számára még traumatikusabbá teszi a történteket, és akkor a gyászfeldolgozás mellett ezt is kezelni kell – gondolok itt arra, hogy például ő találta meg a holttestet. Emellett foglalkozni kell a személyes identitásbeli, egzisztenciális krízissel is, amit korábban említettem. A gyászfeldolgozáshoz többféle módszer is rendelkezésre áll, az általam képviseltnek fontos része, hogy végiggondoljuk a veszteségekhez való attitűdünket, az elhunyt féllel való kapcsolatunkat, beleértve a pozitív és negatív élményeket, megtaláljuk és kimondhassuk azokat az őszinte érzéseket, amik megkönnyebbülést hozhatnak a gyászban.

T. D./WMN: Általában a gyásznak négy fázisát emlegetik, ezek közül az egyik a harag. Az öngyilkosság esetében ez különösen hangsúlyos sokak számára. Hogy lehet elfogadni, elfogadhatóvá tenni azt, ha valaki az élete elvételével, saját döntésből hagyta hátra a szeretteit?

S. E.: Már a szakaszok leírásához kapcsolódó szerző, Elisabeth Kübler-Ross is megfogalmazta utolsó könyvében, hogy félreértették a szakaszokat. Ő maga is, a Gyászfeldolgozás Módszer® képviselőiként mi is, és a legfrissebb kutatások is sokkal inkább úgy fogalmazzák meg a gyászt, hogy az pontosan annyira egyedi, mint egy ujjlenyomat. Mivel mi magunk is egyediek vagyunk, nincs olyan kőbe vésett menet vagy mintázat, ami minden esetre ráillene. Sajnos ez nem olyan dolog, mint a távfutás, hogy egy meghatározott idő alatt végzünk, és akkor kész vagyunk. Nyilván könnyebb lenne, de nincs ilyen. 

Ami az elfogadást illeti: én nem állítom, hogy mindig el lehet fogadni. Tudomásul lehet venni, hogy a szerettünk ezt a döntést hozta meg, viszont azért, hogy annak milyen hatása lesz az életünkre, már nekünk kell felelősséget vállalnunk.

Ha azt mondjuk, hogy ez a döntés megbocsáthatatlan és feldolgozhatatlan, akkor gyakorlatilag áldozatszerepbe helyezkedünk, és szenvedésre ítéljük magunkat.

A veszteség felelhet a gyászállapotért, viszont a saját gondolataim és a döntéseim befolyásolják az arra adott érzelmi reakcióimat. Ideális esetben ez a belátás elvezet oda, hogy mégiscsak a megbocsátást választjuk, ami után a megkönnyebbülés következhet. És itt fontos hangsúlyoznom: a megbocsátás nem egyenlő azzal, hogy felmentem a másikat.

T. D./WMN: Miben érezhető a különbség?

S. E.: A megbocsátás rólunk szól. A megbocsátás célja, hogy mi magunk könnyebbek legyünk a nehéz érzésektől. Ha felmenteném az illetőt, azzal semmissé tenném azt a konzekvenciát, amit a döntésével okozott. Márpedig ez a felelősség az övé, a tette pedig nem tehető meg nem történtté. A megbocsátást önmagunkért tesszük, hogy ne hordozzuk a szenvedést.

T. D./WMN: Te hogy kezded el a közös munkát, ha valaki egy öngyilkosság feldolgozásával keres meg?

S. E.: Az, hogy a gyász hatására mire van szüksége valakinek, annyiféle lehet, ahányan vagyunk. A gyászolók sokszor annyira összetörtek, és annyira eltávolodnak a jelentől, hogy önmagukhoz és a saját szükségleteikhez is nagyon nehezen kapcsolódnak. Éppen ezért az első számú dolog, amit megtehetek – és amit a hozzátartozók is megtehetnek – hogy feltérképezem, az illető hol tart érzelmileg és mire van szüksége. Lehet, hogy csak egy ölelésre, lehet, hogy csendre, lehet, hogy arra, hogy valaki bevásároljon helyette, mert most képtelen rá. És az is lehet, hogy azt szeretné, ha négy-öt-hat-tíz alkalommal valaki csak meghallgatná az érzéseit, és beszélhetne ítélkezés, kritika, vagy az ezektől való félelem nélkül. Ez egyébként nagyon fontos akkor is, ha egy barátunkat, családtagunkat szeretnénk támogatni a gyászban: tartsuk tiszteletben, hogy ez mindenki számára más utat jelent, és halljuk meg a valós szükségleteit ahelyett, hogy mi elképzelnénk neki valamit.

A közös munka során fontosnak tartom azt is, hogy megnézzük, milyen volt az elveszített féllel a kapcsolata, illetve eleve a gyásszal való kapcsolata korábban.

Fontos tudni, hogy a gyász nemcsak közeli hozzátartozók esetében jelentkezik, de ugyanúgy megjelenhet egy közepes érzelmi intenzitású vagy akár távolabbi ismerős esetében is.

A harmadik kérdés pedig az, hogyan tudta meg a halálesetet – ami különösen nehéz lehet például egy öngyilkosság során, vagy ha a család esetleg titkolni akarta előle. Ezek mindig plusz kérdéseket hoznak be, az utóbbi hatására például érezheti úgy az illető, hogy késleltették, elvették a gyásza lehetőségét. Ha pedig aztán a gyászoló úgy dönt, akkor a cselekvő gyászfeldolgozás útjára lépünk, ami egy strukturált folyamat.

T. D./WMN: Még mielőtt kitérnénk erre, hadd szúrjak közbe egy kérdést. Gyakori élményem, hogy a tragédia hírére megjelenik az emberekben az igény, hogy minél többet tudjunk meg a történet részleteiről, hogyanjáról, miértjéről, mintha az segítene valahogy keretbe tenni, elfogadhatóbbá tenni a helyzetet. Miért van ez?

S. E.: A gyászfeldolgozási folyamatunk része, hogy megpróbáljuk megérteni azt, ami történt. Egy természetes, vagy egy betegségből következő halál esetén is megpróbáljuk felfűzni a kis gyöngyszemeket, amik rámutatnak az ok-okozati összefüggésekre, a cselekmények sorrendjére. Ez egy olyan megküzdési stratégia, amikor a racionalizálással próbálunk valamit könnyebbé tenni, de végső soron úgyis szembesülnünk kell a ténnyel, hogy a halál elkerülhetetlen.

De amíg nem történik meg az érzelmi igazságok megkeresése és a megtalálása, addig a gyászfeldolgozás úgysem tud elindulni.

T. D./WMN: Tehát itt nem nyújt mankót a racionalizálás?

S. E.: El tudom képzelni, hogy valakinek segít, hiszen mindenki máshogy gyászol, de azt gondolom, hogy érzelmek nélkül, csak a fejünkkel nem tudjuk begyógyítani az összetört szívünket és azt a zavarodottságot, amiben vagyunk.

T. D./WMN: A cselekvő gyászfeldolgozás során hogyan dolgoztok?

S. E.: Először is, eloszlatjuk azt a rengeteg téves gondolatot és mítoszt, ami a gyásszal kapcsolatban kering. Például azt, hogy „erősnek kell lenni”. Vagy hogy „hagyd békén, majd ő gyászol egyedül”. Vagy amikor azt javasolja valaki, hogy foglaljuk el magunkat más aktivitással, keressünk új férjet, barátot, lehet még másik gyerekünk is. Ezeket a tanácsokat a jó szándék vezérli, de nem segítenek, sőt akár zsákutcába is vihetnek, hiszen a feldolgozatlan gyász hosszú távon komoly érzelmi elakadásokat okozhat. A gyász minősége persze változik az idővel, de a gyász maga attól még ott marad, ha nem foglalkozunk vele. 

Aztán megvizsgáljuk azokat a sokféle veszteségeket, amik jelen vannak mindannyiunk életében, a haláltól függetlenül is. Hiszen nemcsak a haláleset okozta veszteség okoz gyászfolyamatot, hanem a csalódás, szakítás, válás, költözés, az egészségi állapotunk megváltozása.

Ha véget ér egy életszakasz és az életünk visszavonhatatlanul megváltozik, akkor valamilyen intenzitásban egy gyászfolyamat indul el, amiben át kell tekintenünk a kapcsolatainkat.

Ezt kell tennünk az aktuális gyásszal is, aminek során megvizsgáljuk, hogy az elhunyt féllel volt-e fájdalom, öröm, boldogság, aggodalom, megbánás, és ezeket levélbe foglaljuk. És ebben a levélben a másikhoz címezve mindent kimondunk – fontos érzéseket, megbocsátást, megbánást – ami a kapcsolathoz fűződik. Úgy, hogy közben senki nem szakít félbe, nem ítélkezik, nem kérdez bele. Ez egy háborítatlan folyamat, amelyben megkeressük és kimondjuk érzelmi igazságainkat, és ez hozza el a megkönnyebbülést. 

T. D./WMN: Pedig azt szokták mondani, „halottról vagy jót, vagy semmit”. Úgy sejtem, egy ilyen levélben nagyon nehéz lehet megfogalmazni azokat a gondolatokat, amik esetleg megterhelővé tették a kapcsolatot.

S. E.: Igen, és az is gyakori, hogy a gyászoló a magában hordozott haragot és gyászt is egyfajta utolsó kapcsolódásnak éli meg, és azért nem akar elindulni a feldolgozás útján.

T. D./WMN: Mármint, a harag tartja meg a jelenében az elhunytat?

S. E.: Igen, hiszen a harag is egyfajta ragaszkodás, amit nehéz elengedni. Ilyen esetekben megpróbáljuk együttérzéssel megértetni, hogy a harag az harag, a fájdalom az fájdalom, a szeretet pedig szeretet, és az a szeretet, ami bennünk van és volt a másik felé, nem fog megszűnni attól, hogy elengedjük a haragot és a fájdalmat. Ez a két érzelem a saját jelenünket nehezíti meg és teszi szenvedéstelivé.  

T. D./WMN: Megdöbbentő, hogy sokszor milyen erővel nehezedik ránk akár olyan emberek halálának a súlya is, akiket nem is ismertünk. Gondolok itt a médiában megjelenő tragédiákra például. Yalom erről azt írta, a halállal való találkozás azért is fájdalmas, mert a saját mulandóságunkra emlékeztet, és ennek kapcsán jutott eszembe a kérdés, hogy valójában a gyász mennyiben szól a személyes veszteségről, és mennyiben arról, hogy megijeszt a halál ténye?

S. E.: Ez nagyon érdekes kérdés, és nincs is rá frappáns válaszom, de azt megfigyeltem, hogy amióta gyászfeldolgozással foglalkozom, megváltozott a halállal és halandósággal való viszonyom. És emögött talán az is áll, hogy szembesülök vele: bizonyos dolgokkal szemben tehetetlenek vagyunk. Vannak veszteségek, amiket nem tudunk elkerülni, emellett látjuk, hogy a saját halálunk is elkerülhetetlen. Viszont a munkám hatására felismerem azt is, hogy mi az, amiért felelősséget vállalhatok, amiért tehetek a jelenemben. És bár a halál nem lesz ettől elkerülhető, de nagyobb fokú tudatosságot és szabadságot kaphatunk azzal, hogy felismerjük a saját felelősségünket az életben.

Szerintem felszabadító élmény, hogy bár a halálra nincs ráhatásom, az életemre van.

T. D./WMN: Ez egyben azt is jelenti, hogy el lehet jutni arra a szintre, hogy valaki egyáltalán nem fél a haláltól? 

S. E.: Ma már máshogy válaszolok erre, mint korábban tettem volna. Azt gondoltam egy ideig, én nem félek a haláltól, az elmúlt év saját tapasztalatai után viszont azt kell mondjam: mindannyian félünk a haláltól. De ha már Yalomot emlegettük, az egzisztencialista pszichológiai irányzatok szerint például ez természetes, hiszen a halálfélelem azt is jelenti, hogy élni akarunk, hogy kötődünk az élethez.

Korábban, amikor édesanyám még élt, és valaki beszélt a saját édesanyja haláláról, mély kétségbeesést éreztem, rettegés fogott el, és szégyelltem magam, hogy nehéz jelen lennem a másik számára emiatt. De később, miután édesanyám meghalt, és jó ideje a gyászfeldolgozás módszerét is rendszeresen használtam, ez megváltozott: nem éreztem magam teljesen tehetetlennek, kiszolgáltatottnak a veszteségegekkel kapcsolatban. Tudom, hogy lesznek veszteségeim még, de nem érzem azt, hogy egy viharos tengeren sodródom, egy olyan kis csónakban, ami mindjárt egy sziklának csapódik, és még csak evezőm meg iránytűm sincs.

Van evezőm, van iránytűm, és bizalmam, hogy tudok magamnak segíteni, segítséget kérni, és ez ad egy másfajta viszonyt, amivel a gyászolókat, valamint a saját halállal kapcsolatos megéléseimet tudom segíteni.

Azt gondolom, ezekkel a veszteségekkel teljes az életünk igazsága.

T. D./WMN: Sokaknak nyújt a halál és elmúlás elfogadásához vigaszt a vallás, noha az öngyilkosság esete itt is speciális, hiszen azt bűnként tartja számon a Biblia. Te hogy vélekedsz erről?  

S. E.: Ez nagyon érzékeny téma. A hit óriási támasz és rengeteget ad, én felnőtt fejjel lettem hívő például. Viszont fontos látni, hogy az Istennel való kapcsolatunk is válhat bonyolulttá, abban is lehet zavar, csalódás, neheztelés, aminek hatására gyengülhet a hit. Erre is érdemes ránézni akkor, amikor a kapcsolatainkat vesszük sorba, és végiggondoljuk, hogy a veszteség az életünk mely területére, hogyan hatott ki. Mindemellett azt gondolom, hogy Isten mindenkit szeret, és erre nincs hatással az, hogy valaki maga dönt az élete eldobása mellett. A gyászban viszont ugyanúgy lehet ő a támaszunk. 

T. D./WMN: Azt mondtad, nem hiszel a gyász klasszikusan leírt fázisaiban. A te szemléleted szerint honnan tudhatjuk, hogy hol tartunk?

S. E.: Gyakori kérdés, hogy meddig „normális” a gyász, és mikortól számít komplikáltnak, de óvatosan bánnék a témával, mert ez még kutatás alatt álló terület. Viszont van néhány szempont, ami alapján megkereshetjük magunkban, hogy hol tartunk. Fontos tudni például, hogy bizonyos tünetek, gyászreakciók felbukkanása – például az étkezési zavarok, alvászavarok, koncentrációs nehézségek – a gyász természetes részét képezik, ahogy az is, hogy kezdetben minden apró dologról az elhunyt személy jut eszünkbe.

Érdemes látni, hogy a gyász és a depresszió nem ugyanaz, ugyanis a gyászoló – bármilyen furcsa is – nem veszíti el az örömre való képességét, sőt, kifejezetten nagy amplitúdóval változhatnak nála a boldog és a fájdalmas pillanatok.

Ez mind természetes.  

Emellett onnan tudhatjuk, hogy a halálesetet még nem dolgoztuk fel, hogy folyamatosan tépelődünk, és azon gondolkodunk, hogyan lehetett volna jobban, másként, miképp akadályozhattam volna meg a másik halálát, akár az öngyilkosságát. Szintén ide tartozik, ha a szép emlékeket is fájdalommal idézzük fel, ha piedesztálra emeljük az elhunyt személyt, vagy ha épp ellenkezőleg, démonizáljuk, és csak a rossz tulajdonságait látjuk. Természetes, hogy ezeken mindenki végigmegy, és komplikált gyászról csak akkor beszélhetünk, ha a folyamat évekig, akár évtizedekig elhúzódik, ha hiányzik belőle minden érzés, vagy pont hogy egy konkrét érzés nem oldódik, illetve ha testi vagy lelki betegséget is maga után vonz. Ezek elkerülése, lehetőség szerint megelőzése miatt elengedhetetlen a gyászmunka elvégzése.

Ha úgy érzed, segítségre van szükséged, hívd ingyenesen a 116-123 vagy a 06 80 820 111 telefonszámot! Ha pedig gyerekként kérnél segítséget, a 116-111-et.  

Kiemelt képünk forrása: dr. Sarungi Emőke

Takács Dalma