–

Harminchét éves vagyok, leszbikus. Egy nővel élek együtt Budapesten, sosem voltam még várandós. A húszas éveim elején vált nyilvánvalóvá, hogy le kell térnem a kitaposott ösvényről. Egy olyan térbe érkeztem, ahol bizonyos szempontból több a felfedeznivaló és talán több a remény is, hogy jobban, igazságosabban csináljak dolgokat, mint amit a szűkre szabott nemiszerep-elvárások a heteró kapcsolatokban diktálnának. Ugyanakkor, mint minden ismeretlen területen, itt is több a kockázat, a veszély, a kétely is. 

Néha nehéz elbírni a választás szabadságát, azt, hogy nem családilag kódolt, társadalmilag elvárt és meg is támogatott programok alapján mész előre. 

Persze az LMBTQ-közösségen belül is vannak minták: de ahogy idősödsz, és jössz ki a partikultúrából, egyre kevesebb példa van előtted. A szivárványcsaládok többsége – ebben a jogi-politikai közegben teljesen érthető módon – rejtőzködik. Azt pedig, hogy mi lesz velem idősen és betegen, ha nem lesz saját családom (és vagyonom), el sem merem képzelni. Egy olyan országban, amelyben az idősek, betegek gondozását az állam egy az egyben a családokra terheli. Talán lesz akkora szerencsém, hogy a kognitív kapacitásom a legvégéig kitart, és egy szívroham, egy baleset, vagy egy gyors lefolyású kór visz el. 

Azt sem tudom, addig mi lesz. Milyen évtizedeken keresztül gyerek nélkül élni – én ezt senkinél nem láttam, nem követtem nyomon.

Nagy kérdés, hogy lehet majd nem túlkompenzálni a gyerektelenséget,

nem a munkába temetkezni, és nagy teljesítményeket megpróbálni felmutatni bármi áron, ami saját magam és mások előtt is igazolja a létezésemet, legalábbis megbocsáthatóvá teszi, hogy nem lettem szülő. 

Mindez persze nem ok a gyerekvállalásra. Félelemből nem kéne gyereket csinálni, csakis szeretetből lenne szabad. Szeretet kell hozzá akkor is, ha a fogantatás aktusa művinek tűnik, ha a párom egy vadidegen donor spermáját fecskendezi fel nekem otthon. Egyes barátaim szerint „ez nem túl romantikus”, szerintem meg igenis lehet szép, jelentőségteljes pillanat, minden furcsaságával együtt. 

Nyilván felmerülhet benned, hogy ha egyszer nem vagyunk heterók, „miért szeretnénk szaporodni”. Ugyanolyan okból, mint bárki más: azért, mert minden nehézségével, fájdalmával együtt is csodálatos élmény kihordani, világra hozni egy új életet, a kezedben tartani a kisbabádat, végigkísérni őt a felnökvekvésének útján, és mert úgy érezzük, jó szülők lennénk, rengeteg mindent tudnánk adni egy gyereknek. 

Nem is feltétlenül pénzben, mert azt azért látni kell, hogy a nő-nő párokat a nemi diszkrimináció kétszeres erővel sújtja.

Nemcsak arról van szó, hogy mindketten szembesülhetnek a bérszakadékkal, az üvegplafonnal, hanem arról is, hogy dupla az esélye annak, hogy kis koruktól kezdve a humán tantárgyak felé terelgették őket. Így fel sem merült bennük, hogy jók lehetnének matekból, fizikából, hogy jobban fizetett, férfiak által dominált pályákat is választhatnának, például mérnökök vagy programozók legyenek. Szóval még valószínűbb, hogy tanárok, ápolók, adminisztrátorok, mentálhigiénés szakemberek, kozmetikusok kerülnek össze. 

Mi mindketten pszichológusok vagyunk. Én újságírással foglalkozom, a párom szociálpszichológus, kutató, PhD-hallgató. Szerencsések vagyunk, mert középosztálybeli családjaink vannak, amelyek lehetővé tették, hogy a hivatásunk kiválasztásánál ne kelljen kompromisszumokat kötnünk. Hosszú ideig tanulhattunk, rangos magyar és külföldi egyetemeken. Ma is azt csináljuk, amit szeretünk, amit fontosnak tartunk. És pont emiatt még egy szempont rendszeresen felmerül, amikor a gyerekvállalásról beszélgetünk.

Nem az volt a kérdés, hogy hány kifli, hanem az, hogy VAN-E kifli – egy 89 éves nagymama és unokája beszélgetései pénzről és életről (2. rész)

WMN Life – 2023. augusztus 7. – SzAE

Azon már rég túl vagyunk, hogy az egyikünk biológiailag nem kötődne a gyerekhez (számunkra nem kérdés, hogy ugyanúgy szeretnénk őt). Az, hogy az egyikünk jogilag sem lenne senkije a közös gyerekünknek, felháborító és igazságtalan, de, mivel támogató szülők, testvérek vesznek körül minket, áthidalható. Ha a biológiai anya meghal, nálunk nem kellene attól tartani, hogy a családtagjai eltiltják a gyereket a másik anyától (amúgy megtehetnék). Persze ott van a válás, szakítás kérdése is, amiről előzetesen mindenki azt gondolja, képes lenne szépen menedzselni, és hát az egyik szülőt egy ilyen helyzetben jogilag itt semmi sem védené. De bízom magunkban, hogy ezt is meg tudnánk oldani. 

Ami viszont még fel szokott merülni, az félig egy vicc. Félig meg nem. 

Igazából erről a vitaindító felvetésről szólt volna ez az egész írás, de azt hiszem, a kisebbségi léthez hozzátartozik az a külső és ennek hatására félig-meddig belsővé tett kényszer, hogy folyton edukálnod, magyarázkodnod kell, mintha egy két lábon járó érzékenyítő eszköz lennél. Hogy úgy érzem, én ritkán kezdhetem rögtön azzal, ami engem aktuálisan érdekel, mert az én narratívám az előzmények, a kontextus vázolása nélkül kevésbé érthető. Vagy azt gondolom, szolgálatkészen előbb az összes kérdést meg kell válaszolnom (elővételezve is), csak utána hozakodhatok elő más témákkal. De az is lehet, hogy így biztosítom túl magam, nem tudom. 

Bárhogy legyen, amin nevetgélni szoktunk a párommal, a következő.

Most épp ott tartunk, hogy „rájöttünk”, tulajdonképpen mindketten klasszikus, ciszheteró apukák szeretnénk lenni – a fun szülő, aki sok helyzetben inkább játszótársa, haverja a gyereknek. 

Ha a barátnőm szülne, könnyebben folytathatnám a munkámat. „Apukaként” nem izolálódnék annyira, továbbra is intenzíven foglalkozhatnék felnőtt dolgokkal. Napközben természetesen őrülten hiányozna a családom, igyekeznék is pár órával előbb hazaérni hozzájuk. Dobálgatnám, puszilgatnám a gyereket, a fürdetést is atombiztosan vállalnám mindennap. Közben egyre fokozódna bennem a felelősségérzet: „Én értük dolgozom ennyit, azért, hogy nekik mindenük meglegyen.” A karrierem szépen ívelne felfelé, és sokkal többet keresnék annál, mint amennyi a megélhetésünkhöz feltétlenül szükséges. De azt, hogy ennek a saját önmegvalósításom szempontjából is jelentősége lenne, egyre kevésbé látnám. Pedig úgy lehetne gyerekem, hogy átmenetileg sem kéne különösebben lemondanom az ambícióimról. Akkor sem, ha kialvatlanabb, fáradtabb is vagyok egy kisgyerek mellett. 

Ha apuka lennék, én lehetnék a jó zsaru, aki meglepetésekkel rukkol elő, aki spontán programokat szervez, de aki hajlamos a másik szülőre hagyni a határok kiszabásának, a kötelességek betartatásának hálátlan feladatát. Néha még mosolyogva meg is nyugtatnám a társamat: „Ugyan, lazulj már le, bébi.” 

Rendszeresen tartanék apanapot, különleges alkalmakat, hogy a páromnak is lehessen énideje. A többi napot nem hívnánk anyanapnak, hiszen azok a hétköznapok.

Én lennék az a szülő, aki, ha a gyerek beteg, csak vészhelyzetben, mintegy második lehetőségként maradna vele otthon, nem pedig alapból. Nem tehetnék róla, nekem mindennap fontos értekezletem, halaszthatatlan teendőm lenne. 

A házimunkába viszont besegítenék. Főleg, ha a párom elmagyarázza, pontosan mit kell tennem, és megmutatja, mit hol találok (a közös otthonunkban). Enélkül honnan tudnám? Bevásárolni is szívesen elmennék, ha kapok listát. Vagy menjünk együtt, közös hétvégi program: én közben nézelődhetek, amíg ő fejben tartja, mi mindent kell venni. 

Azt is szeretném, ha néha vendégeket hívnánk („ugyan, lazulj már le, bébi”), és ki is venném belőle a részem. Bár szinte mindennap a párom főzne, ilyenkor előrukkolnék valami látványos kajával, amivel mindenkit lenyűgözök (utolsó mentsvárnak ott van a grill). Szépen rendbe tenném az előkertet is, az utca ékessége lenne (a vécé meg magától kitisztul).

Na jó, néha mosogatnék vagy porszívóznék is, de elvárnám, hogy minden egyes alkalommal megdicsérjenek érte. 

Mert ha apa lennék, nem kéne egy személyben szakácsnak, asszisztensnek, ágyasnak, diszpécsernek, pszichológusnak, portásnak, taxisnak, takarítónőnek, ruhatárosnak is lennem, még akkor sem, ha egyik-másik feladatot rendszeresen és becsülettel magamra vállalnám.

„Ha bármi történik” – mozaikcsaládok világvége idején

WMN Life – 2023. augusztus 7. – GySz

Ha apa lennék, igyekeznék bevonódni, tehermentesíteni a feleségemet. Az erőfeszítéseimért titkon büszke lennék magamra, és azt gondolnám, „progresszív, egyenlőségre törekvő ember vagyok”. A kiváltságaimra rámutató írásokat viszont – mint amilyen ez is – felháborítónak, igazságtalannak tartanám, a rosszabb napjaimon még ki is kérném magamnak. Az élet sokkal bonyolultabb ennél, gondolnám, még ha nem is tudnám pontosan megfogalmazni, miért. Hiszen nekem sem könnyű, ráadásul valakinek pénzt is kell keresnie… 

A végén csak legyintenék: mi köze ehhez két nőnek? Péniszirigység ez az egész, zárnám le magamban, és nem venném észre, hogy ez a gondolatkísérlet nem a hosszúkás szervről, hanem a hozzá önkényesen társított előnyökről szól. Egy rendszerről, ami máig nekem kedvez. 

A fentiekben természetesen van túláltalánosítás, irónia. Sokféle apuka létezik, és ők is folyamatosan változ(hat)nak. A célom nem az volt, hogy bárkit, egyes embereket megbántsak. Hanem az, hogy felhívjam a figyelmet arra a szabályszerűségre, amely szerint

a nemi egyenlőségért elsősorban a nők tudnak tenni, a férfiaknak viszont az egyenlőtlenségek ellen kellene dolgozniuk úgy, hogy a saját előnyeikről is készek lemondani.

Képesek teret adni, hátrébb lépni, helyzetbe hozni a társukat. Ez a magam számára is egy emlékeztető: ha esetleg úgy alakul, hogy az én barátnőm szül, és átmenetileg én kerülök kenyérkereső szerepbe, akkor se billenjen el a kapcsolatunk.

Kiemelt kép: Fürjes Viktória

Milanovich Domi