Drága nagyszüleim, szeretném, ha a vasárnapi ebédet nem a laptop képernyőjén látnám

–

Drága Nagyszülők!

Azért írtam ezt a levelet, mert nem tudtam, hogy fogunk-e valaha egy asztalnál ülni, és beszélgetni a jövőnkről, a család jövőjéről és az országéról.

Szeretnék változtatni azon, ahogyan együtt vagyunk, szeretném, ha megpróbálnánk egyszer úgy beszélgetni, ahogy egy családban lehetne: nyíltan, őszintén, egymást támogatva.

Lehet, hogy nem is tudjuk elképzelni, milyen ez, mert általában kerüljük a nehéz témákat, és igyekszünk megmaradni a hétköznapi, biztonságos dolgoknál, mint az időjárás és az egyetem…

És azt is szeretném, hogy működjön az ország, szeretném, ha élhetnék itt, szeretném, ha a vasárnapi ebédet nem a laptop képernyőjén látnám mondjuk… Dániából. Igen, már gondolkozunk rajta, hogy ha itthon nem lesz változás, hogyan tudunk kimenni, hol tudunk majd lakni, hogyan tudunk majd családot alapítani, és hogy milyen lehet máshol gyereket nevelni.

Most nem azokat a dolgokat szeretném felsorolni, amelyekről vannak adatok, mert abból eddig mindig vita lett. Személyes tapasztalatokat szeretnék mesélni. Képzeljétek el, úgy jártam az első lehetséges munkahelyen történő megbeszélés alkalmával, hogy elmesélték, milyen technikákkal mérhetem majd fel az árva gyerekek helyzetét és állapotát, majd azt is, hogy a diagnózist nem írhatom le, mert nem lesz, aki foglalkozzon velük, ám a törvény szerint muszáj lenne… De ha nincs probléma, akkor nem kell megoldás… 

Mindig mondtátok, hogy milyen büszkék vagytok ránk, hogy egyetemre járunk. Hálás vagyok a szüleimnek és nektek, hogy van rá lehetőségem, de engedjétek meg, hogy elmeséljem, ezzel a helyzettel, ami megadatott nekem/nekünk, mit látok a világból.

Tudom, hogy ti egy teljesen másik világban nőttetek fel, amit mi valószínűleg egyáltalán nem tudunk elképzelni, vagy akár megérteni. Hogy milyen, amikor nincs ruhád vagy cipőd, vagy amikor el kell menekülni onnan, ahol laktál. És való igaz, ha ezek alapján ítéljük meg a jelenlegi helyzetet, akkor csodás világban élünk, mert van a boltban étel, van mit felvennünk, és tanulhatunk. Mi lenne, ha egy pillanatig nem ahhoz mérnénk magunkat, ami 30–40–50–60 éve volt, hanem ahhoz, ami körülvesz minket, amikről tanulunk, amit megalkothatnánk, amit kötelességünknek érzünk?

Nehéz elmesélnem, mire gondolok, mert nem jártatok jó régen külföldön, illetve csak a tévén és a Facebookon jönnek szembe információk kicsit távolabbról, mint amit közvetlenül meg tudtok tapasztalni. Pont ezért nem azon akarok vitázni, hogy milyen az ország, milyen a világ, mert minden a saját benyomás, tapasztalat és viszonyítás kérdése. Ez viszont nem azt jelenti, hogy nem kell róla beszélni.

Mindig is nekünk szerettetek volna jót, minket akartatok támogatni, és valószínűleg el sem tudom képzelni, milyen ijesztő lehet egy olyan világban élni, ami ennyit változott, ennyire gyors, követhetetlen és érthetetlen, mint a mostani… De mi közben felnőttünk. Beérik az a gondoskodás és kemény munka, amit belénk fektetett az összes előző generáció. Szeretnénk kialakítani azt a világot, ahol szabadon tudunk dolgozni, szabadon tudunk szeretni, élni. Ahol megbecsülnek minket, ahol 18 év tanulás után nem kell azon gondolkoznom, hogy vajon kapok-e munkát, hogy vajon lesz-e lehetőségem segíteni azzal a tudással az embereket, amire az elmúlt éveimet feltettem. Ahol többet ér a családon belüli csendes szó, mint egy teleóriásplakátolt egész ország.

Nem vagyunk egyedi helyzetben, nagyon sok család szenved ugyanattól, amitől mi. A generációs különbségek mellé, amelyek amúgy is akkora árkokat vájnak közénk, hogy szinte alig értjük egymást, jön még a hatalom jól bevált eszköze is: az oszd meg és uralkodj. Mert mikor már nem tudunk egymással beszélni, ha ember embernek farkasa, és csak a sértegetésig, veszekedésig jutunk, akkor sosem fogunk összefogni, és ezáltal sosem fogjuk tudni irányítani azt, ami ebben az országban történik. És sajnos ez a cél: hogy fogadjuk el, hogy ez van. Hogy más se lenne jobb, hogy az is lopna, hogy régen még rosszabb volt. Erre van egy kifejezés, a tanult tehetetlenség. Sajnos, ahogy az állatoknál, úgy az embereknél is működik: ha megtanuljuk, hogy a rossz után csak még rosszabb jön, és nincs ráhatásunk a történésekre, végül feladjuk a reményt. Ha nem beszélünk a közügyekről, és elhisszük mindazt, amit mondanak nekünk, sosem leszünk képesek a változásra vagy a változtatásra. De mi nem szeretnénk ezt a bénultságot tovább nézni, továbbvinni.

Szeretünk titeket, és hálásak vagyunk mindazért, amit kaptunk tőletek. Ez mind bennünk él tovább, és éppen ezért most, ennyi év után, engedjétek meg, hogy mi gondoskodhassunk magunkról és rólatok is.

Hadd gyűljünk itt össze majd akkor is, amikor már nekünk lesznek unokáink, hadd álmodjunk, éljünk, szeressünk, dolgozzunk, és mesélhessünk rólatok ebben a házban, ebben a hazában.

Szerető unokátok: Boldizsár

WMN szerkesztőség