„Ha bármi történik” – mozaikcsaládok világvége idején

–

Kapcsolattartás zombiapokalipszis idején

Avagy: mit csináljon egy mozaikcsalád, ha eljön világvége? Soha ne kerüljön sor ilyenre. Nyilván az az elsődleges. De aki látta a The Last of Us sorozatot, vagy az Oppenheimer című filmet, és azóta dédelget magában némi atomháborús és/vagy vírusvilágvége-szorongást, annak jóleshet egy kis megerősítés abban, hogy nincs vele semmi baj. Ugyanis tényleg megnyugtatja az embert, ha előre végiggondol pár dolgot. Persze, aki nem filmrajongó, csak egyszerűen olvas híreket, az is érezheti úgy, hogy bármi megtörténhet, ezért némi felkészülés nem árt.

Neve is van annak, amiben élünk, úgy hívják: polikrízis.

(Környezeti problémák, demográfiai krízis, energiaválság, háborúk, hogy csak néhány elemét említsük azt egymásba fonódó nehézségeknek.) Ráadásul a családok jó részénél még mindig van elfekvőben egy-két koronavírusteszt, és a táskák mélyén lapuló többéves „egyszer használatos” maszkok is emlékeztetnek azokra az időkre, amikor vécépapírnál talán csak kovászból volt több otthon. 

Szóval, van némi képünk arról, hogy bizony egy sor kérdést felvet, ha beüt a ménkű. Emberileg és szakmailag egyaránt. A mozaikcsaládoknál meg főleg. Csak egy példa: melyik gyerek kinél legyen, és mi történjen, ha rövidebb időre jött, de úgy alakult, hogy velünk kell maradnia?

Az ilyen típusú kérdések szerintem 2023-ban egyáltalán nem életidegenek a valóságtól, és igenis érdemes végiggondolni őket. Nem azért, mert félünk a zombiktól, hanem mert szeretjük a gyereket, és minden helyzetben jól akarunk gondoskodni róla.

Ha egy krízisreakciót nyugodt körülmények között végiggondolunk, akkor az abban is segít, hogy a kisebb (nem apokaliptikus méretű) problémákat is hatékonyabban kezeljük. A saját szorongásunkról nem is beszélve.

„Ha bármi történik” – Családi vészforgatókönyv

Az első, és talán legfontosabb, hogy legyen egy vészhelyzeti forgatókönyv.

Gondoljatok vissza arra, hogy például a koronavírus-járvány kezdetekor, vagy az Ukrajna elleni háború kirobbanásakor milyen kérdések merültek fel bennetek, vagy a környezetetekben élőkben. Ha már akkor is mozaikcsaládként működtetek, az akkori problémák, megoldandó feladatok jó kiindulópontot jelentenek arra, hogy mit érdemes közösen végiggondolnotok. Persze a gyerekek azóta nőttek, ezzel mindenképpen érdemes kalkulálni, ahogy a többi változót is (új partnerek, időközben kialakult betegségek, külső és belső erőforrások változásai – nagyszülők, barátok, pénzügyi tartalékok, kutyák, macskák stb.). Érdemes számba venni, hogy milyen speciális szükségleteik vannak a gyerekeknek, családtagoknak. Azt is jó összeírni, hogy kinek mi a vércsoportja, van-e allergiája, milyen gyógyszert szed, stb. Szóval, az alapvető egészségügyi adatok legyenek elérhető helyen, rendszerezve.

Beszéljétek át, hogyan tartjátok a kapcsolatot egymással, ha valami miatt változás áll be a menetrendben, vagy az élethelyzetetekben. Legyenek meg a telefonszámok (nemcsak a telefonban, hanem külön is felírva), és az is jó, ha végigbeszélitek, kik tartoznak ahhoz a szűk, bizalmi körhöz, amelynek tagjaival támogathatjátok egymást nehéz helyzetben. Családtagok, rokonok, barátok, bizalmi ismerősök – kiket lehet személyesen is elérni, kikkel van közös cset, és kik azok, akiknél csak a telefon működik (már ha működik). 

Mozaikcsaládok esetén eltérők lehetnek a szülők lehetőségei, lakhatási körülményei, erőforrásai. Önmagában az, hogy valaki a hétköznapokban jobb körülmények között él, nem jelenti azt, hogy vészhelyzetben is ő tud jobban gondoskodni a gyerekről. Számít ugyanis a biztonság és a biztonságérzet is – hogy a gyerek melyik szülő, családtag jelenlététét igényli vészhelyzetben. 

Nagyon fontos, hogy a szülők a saját érdekeik és elgondolásaik mellett képesek legyenek meghallgatni és megérteni a gyerek szempontjait is. Egy krízishelyzet aztán végképp nem a szülők egójáról kell hogy szóljon, hanem arról, hogy a gyerek hol, hogyan, kivel van biztonságban. Ideértve az érzelmi biztonságot is, nem csak a fizikait.

Egy gyerek számára (minél kisebb, annál inkább) a szülő, család által nyújtott érzelmibiztonság-érzet nagyon fontos. Lehet, hogy anya fél kézzel felemel egy buszt, de apa tudja jól megnyugtatni a gyereket. Vagy fordítva. Ha jönnek a zombik (tetszőleges vészhelyzeti esemény behelyettesítendő), szükség van mindkettőre, optimális esetben olyan helyre menekülünk, aminek bejáratát az egyik szülő el tudja zárni, és amíg ő úttorlaszokat emelget, a másik szülő ölelésében megnyugszik a gyerek.

Ráadásul az sem biztos, hogy azzal a szülővel tud jobban átvészelni egy krízist a gyerek, akinél épp van a történés idején. Ilyen esetben érdemes kitalálni az utazást, és azt, hogy a gyerek meg a szülők hogyan tudnak biztonságosan eljutni egymáshoz. Ezt elméletben is végig lehet gondolni, de egy konkrét helyzet aztán nyilván sok mindent felülírhat.

Nem is az a lényeg, hogy lépésről lépésre kidolgozott tervünk legyen, hanem hogy kiderüljön, a külön élő szülők között van egy olyan konszenzus, amely krízishelyzet esetén segíti a gyerekkel kapcsolatos döntéshozatalt.

Az amerikai hadsereg azt ajánlja, hogy a családi vészhelyzeti tervben legyen végigbeszélve, hol találkozik össze a család, az otthonukhoz közel, és hogy legyen egy másodlagos helyszín is, ha valami miatt az első nem elérhető. Mérsékelten paranoid családtagok megnyugtatása érdekében azt is végig lehet gondolni, hogy ha valaki eltűnik, nem elérhető, akkor hogyan, milyen szervezeten (például Vöröskereszt) keresztül próbáljátok felkutatni egymást, és kapcsolatba kerülni.

Ez az egész téma nagyon nyomasztó lehet elsőre (meg másodikra is), de kizártnak gondolom, hogy ne merülne fel napjainkban a szülők jó részében az a gondolat, hogy esetleges háború, vírusjárvány, természeti katasztrófa vagy más vészhelyzet esetén vajon mit kellene csinálni.

Egy ilyen krízis együtt élő szülőket is kemény feladat elé állít, de külön élő szülők esetén elképesztően fontos, hogy képesek legyenek kommunikálni egymással, megbeszélni a legalapvetőbb dolgokat.

Lehet ezt a kérdést halogatni, szőnyeg alá söpörni, de szembe is lehet nézni vele, és azzal az érzéssel belevágni egy ilyen beszélgetésbe, hogy „reméljük sosem kerül rá sor, de ha mégis, akkor ne érjen minket felkészületlenül”. 

A hétköznapok nagy krízise: az egymással kommunikálni képtelen szülők

Mint minden hasonló cikknek, ennek is az a gyenge pontja, hogy abból indul ki, a szülők képesek egymással együttműködni és kommunikálni (legalább minimális szinten, a gyerek érdekében). Az esetek többségében ez így is van. A mozaikcsaládok egy-három százalékában azonban a hétköznapok túlélése sem egyszerű, mert a szülők közötti párbeszéd és együttműködés régebb óta halott, mint a Walking Dead legöregebb zombija. Ez végtelenül szomorú.

Sokkal szomorúbb, mint bármilyen polikrízis. Mert ez a hétköznapok krízisét jelenti a gyereknek, és csak akkor megoldható, ha a szülők képesek a gyerek érdekében elmozdulni abból, amiben vannak. 

Végül, ilyen téma esetén azt is ki kell mondani: semmilyen krízis nem ad felhatalmazást arra, hogy valaki a gyereke érdekével, szükségletével ellentétes módon cselekedjen. Nincs az a katasztrófa, ami felmentést ad az alól, ha az egyik szülő a helyzetet arra használja, hogy a gyereknek fontos másik szülőtől „megszabaduljon”. 

Viszont minden krízis lehetőség is. Alkalom arra, hogy képesek legyünk felülemelkedni apróságokon, és megtalálni azt, ami igazán számít. Szerintem a szeretet, a gyerekről való gondoskodás, az ő biztonsága és jólléte ilyen. Erről pedig mindig érdemes beszélgetni. Talán egy vészhelyzeti terv készítése segíthet abban, hogy a hétköznapokban is jobban tudjunk együttműködni, és újra emlékeztessük magunkat arra, mi a fontos igazából, ha a gyerekünkről van szó. Mert már nem neveljük ugyan őt együtt, de attól még szülőtársak vagyunk. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / gremlin

Gyurkó Szilvia