–

Nehezen jött elhatározás

A családom mindig támogatott abban, hogy megtanuljak vezetni – a gimis ballagásra, aztán a diplomaszerzésemre is a nagy közös ajándék a jogsi ára volt. Amit aztán én mindkét esetben inkább nyaralásra, fesztiválozásra költöttem. „Micsoda felelőtlen gyökér, micsoda elszalasztott lehetőségek” – gondolhatnád, de az a helyzet, hogy egyáltalán nem bánom, hogy csak most, a harmincat alulról kapargatva ültem be a T-betűvel ellátott autóba, azzal együtt, hogy tudom: a húszas éveink elején azért némileg egyszerűbb ez a tanulási folyamat.

A halogatás egyáltalán nem volt tudatos döntés a részemről: kamaszként, fiatal felnőttként nyilván sokkal jobban vonzott a Fishing on Orfű, meg a horvátországi kempingezés a haverokkal, mint a vezetőülés. Nem is éreztem nagy szükségét a jogosítványnak autó nélkül, pláne Budapesten. De az is igaz, hogy mélyen belül volt bennem egy nagy adag félelem a vezetéssel kapcsolatban. Nagy felelősség egy több tonnás konzervdobozban lavírozni a forgalomban, és

úgy voltam vele, nem akkora baj, ha nem szabadítom rá magamat a közlekedésre, magamra pedig azt a nyomást, ami ezzel jár.

Aztán az elmúlt években egyre többször éreztem: milyen jól jönne, ha én is tudnék vezetni, nem csak a barátom. Egyre gyakrabban korlátozott, hogy vagy várnom kell rá, hogy elfuvarozza a seggemet, vagy hatszor körülményesebb eljutnom A-ból B-be (itt jegyzem meg, még mielőtt elszabadulnának a kommentek: a városban az esetek nagy többségében mindketten tömegközlekedünk, mert nincs kedvünk az idegrendszerünket gyepálni a dugóval, ráadásul sokkal fenntarthatóbb is).

Szóval jó ideje megfogalmazódott bennem, hogy most már tényleg rá kellene vennem magam a vezetésre, de még így is Emma barátnőmre volt szükség ahhoz, hogy megadja a kezdő lökést: elmondta, hogy beiratkozik az autósiskolába, én meg rögtön rávágtam: megyek veled! Tudtam, hogy kelleni fog, hogy húzzuk egymást (vagy legalábbis ő engem).

El kellett hinnem, hogy jó kezekben van nálam a kormány

Sokat agyaltam azon, hogy mégis miért tartott jó 10 évig, mire rászántam magam arra, hogy megtanuljak vezetni. Mert a szándék mindig bennem volt, csak nem tudtam megtenni az első lépéseket a cél felé. Ennek több oka is volt: