–

Régen minden jobb volt?

Bárhová megyek, bárkivel találkozom manapság, egy téma egészen biztosan szóba kerül: az árak emelkedése. Nosztalgiázunk, hogy milyen is volt régebben, amikor az élet még jóval olcsóbb volt. Vágyunk a kiszámíthatóságra, arra, hogy a sok munkáért cserébe stabil alapokra építhessük a jövőnket. De úgy érezzük, erre egyre kevésbé számíthatunk. Úgy érezzük, sok minden kiszámíthatatlan és tervezhetetlen.

Mindeközben azt is látjuk, hogy évről évre egyre edzettebbek vagyunk, ahogy válság válságba folyik. Karcolódunk, adaptálódunk, alkalmazkodunk. Ahogy a nagyszüleink, dédszüleink, ükszüleink és az ő felmenőik is alkalmazkodtak az épp aktuális nehézségekhez, krízisekhez. Márpedig ők aztán tényleg megjárták a poklot, egy emberöltő alatt akár több alkalommal is.

Vilmama és a pályakezdő évek

A nagymamám talán semmi másról nem mesél olyan lelkesen, mint arról az időszakról, amikor pályakezdő színésznő volt. A nehéz, világháború utáni korszak számára igazán emlékezetes volt, hiszen kiemelt tehetségként ösztöndíjat kapott. És ezt a kiváltságát rendre megosztotta a főiskolás évfolyamtársaival is. Csillogó szemmel mesélte, micsoda terülj, terülj, asztalkámat varázsolt minden hó elején az osztály számára, amikor megérkezett az ösztöndíja.

Fiatal volt, örült az életének, nem a spórolás volt az első gondolata, amikor megérkezett az apanázs. 

Amiért amúgy keményen meg is dolgozott. Hétfőnként az Operett társulatával haknizták körbe az országot, nem kisebb nevekkel, mint a Latabár fivérek vagy Honthy Hanna. Jó barátságot ápolt Kiss Manyival, de erre alaposan ráfizetett – elmondása szerint túl sokat vihogtak a takarásban, amiért nem ritkán pénzbírságot szabtak ki rájuk.

Aztán persze az élet bonyolódni kezdett

Vilmama férjhez ment, és terhes lett az anyukámmal. Férje színházi rendezőként rengeteget utazott, sok volt az ingázás, és gyakran voltak pénzszűkében. Művésznek lenni sem ma, sem régen nem volt igazán jó anyagi befektetés. Amikor a helyzet kilátástalanná vált, végül

Vilmama szülei felajánlották, hogy magukhoz veszik, és segítenek felnevelni a babát. Kemény idők voltak, akkoriban megesett az ilyesmi.

Amikor 1956-ban tankokkal lőtték a házakat abban a zónában, amelyben lakott, költöznie kellett. Ekkor került a lakásba, amelyben máig lakik, és amelyben mi is forgattunk vele. Szinte lehetetlen olyan felületet találni nála, ahol nincs egy tárgy, egy fotó, valami emlék. Az életéről, amit végül, nagy nehezen, egészen apránként, mégiscsak sikerült elindítania.

Megalapozni a jövőt

Vajon honnan tudja az ember, hogy elkezdte élni a nagybetűs felnőtt életét? Hogy ez már az? És mikortól mondhatja el egy felnőtt magáról, hogy igen, megalapoztam a jövőmet? Egyáltalán, hol és mikor lehet és kell ezt elkezdeni?

Vilmamával beszélgetve arra jutottam, hogy eddig némileg tévúton jártam, mert

mindig az volt a fejemben, hogy egyszer eljön a pont, amikor már megtehetem, hogy megtakarításom legyen.

Majd, ha rengeteget keresek. Majd, ha kapok egy olyan fizut, amiből szemrebbenés nélkül félre tudok tenni. De a bosszúságom nőttön-nőtt, mert ez a pont valahogy sosem akart eljönni.

Egyik hónapról a másikra élni, tologatni a számlák befizetését, mérlegelni, hogy vegyek-e gyümölcslevet nyolcszázért hó végén, ezek valahogy nem arra ösztökélik az embert, hogy ha csak kicsit is, de eltegyen szűkösebb időkre, vagy gyűjtsön egy kitűzött célra. A felvetésemre Vilmama nagyon egyszerű, de nagyon fontos üzenettel válaszol:

Gazdálkodni azzal kell, amid van. Pont.

Ahogy Vilmamáék egy időben gyakorlatilag a semmit osztották be, úgy nekünk nem ártana észrevennünk, hogy a nem túl sokból már igenis lehet várat építeni, még ha átvitt értelemben is.

Ahogy ők egy időben gyakorlatilag a semmit osztották be, úgy nekünk a nem túl sok jutott. És már ezzel is lehet(ne) valamit kezdeni. Mint megtudtam azóta, léteznek olyan megoldások, amelyekkel kis összegeket is gyűjthetek – tulajdonképpen egy virtuális malacperselyben.

Van hová fejlődnöm

Ahogy hallgatom a nagymamámat, arra gondolok, hogy egzisztenciális szorongás szorongás ide, inflációs nyomás oda, mi még így is a szerencsések közé tartozunk. Keményen dolgozunk, megragadunk minden lehetőséget, gyakran akár hétvégén is, vagy késő este is van munkánk, így ha lassan is, de gyarapodgatunk.

Vilmama hatására átgondolom a működésünket. Mondjuk, ha azt a néha előforduló éjszakai nassolást kiiktatnám, vagy, mégis felkerekednék ahelyett amikor nem akarok átutazni a fél városon, és inkább házhoz rendelek valamit. Ha tudatosabban vennénk az élelemiszert és visszaszorítanánk az impulzusvásárlásokat, akkor talán maradhatna hó végén, amit félretehetnénk. Ki tudja, januártól decemberig összejöhetne annyi pénz, amihez az év eleji nehezebb hónapokban nyúlhatnánk. Sőt, talán, ha belejövünk, még annyi is összejöhetne, amiből egy hétvégére elmehetünk a férjemmel kettesben valahova, nem túl messze. Ezek egyáltalán nem elérhetetlen célok.

Furcsa dolog ez, mert nem szokás az anyagiakról nyíltan beszélni, és picit óvatos is vagyok, mert tudom, hogy sokaknak a havi pár ezer forintos megtakarítás is elérhetetlennek tűnik, mert egyik napról a másikra élnek. Nem is szeretnék okoskodni, vagy tanácsot adni.

Vilmamával beszélgetve viszont valahogy más keretezést kaptak az én gondjaim.

Ő nemhogy a nulláról, de a mínuszból indult. Szépen fokozatosan építette fel az életét, az egzisztenciáját, mindig abból gazdálkodva, amije épp volt. Innen megyünk tovább vele hamarosan, a harmadik részben. De előtte nézzétek meg a második beszélgetésünket:

A cikk megjelenését az OTP Bank támogatta.

Szabó Anna Eszter