Ez jár annak, aki az istenit ostromolja – Megnéztük az Oppenheimert
Amióta kijöttem a moziból, és ismerősökkel beszélgettem, mindenki azzal támad le: na, milyen volt? Jó film? Ajánlod? Gyerekek, nem lehet egy ilyen nagy formátumú vállalkozásról és történetről két szóban értekezni. Nem tudom azt mondani, hogy igen, hű de jó film volt – bár az. De annál sokkal rétegzettebb, bonyolultabb… és nehezebb. Mázsás súlyú darab. Idő kell(ene) a megemésztéséhez – ami viszont most nem áll rendelkezésemre. Úgyhogy akkor essünk neki, próbáljuk meg sebtiben szétszálazni az Oppenheimert. Gyárfás Dorka ajánlója.
–
J. Robert Oppenheimer a XX. század egyik legfontosabb történelmi alakja – ezt nem lehet elvitatni. Ahogy a nagy formátumú emberekkel lenni szokott – akik az isteni szférákat ostromolják, és mások sorsa, élet és halál felett szereznek befolyást – az élete is nagy drámákat tartogatott: elképesztő magasságokat és mélységeket, az sem vitás tehát, hogy tökéletes alapanyag volt egy művészeti alkotáshoz, legyen az könyv (mint ennek a filmnek az alapja: az Amerikai Prométheusz című életrajzi kötet), vagy film. Utólag szinte felfoghatatlan, ami vele történt – de most mondjátok meg, hát mennyi felfoghatatlan igazságtalanság közepette élünk ma is. És mégis elfogadjuk. Hát, pontosan így volt ez korábban is.
Amit eddig is tudtunk: hogy J. Robert Oppenheimer nem egyszerűen korának egyik legnagyobb fizikusa volt, hanem olyan integratív, karizmatikus személyiség, aki össze tudta gyűjteni a ’40-es évek nyugati világának összes fontos kvantumtudósát egy cél érdekében: hogy a nácikat megelőzve létrehozzák a valaha készült legerősebb fegyvert: az atombombát. Mire azonban a bomba elkészült és bizonyosságot nyert a hatásfoka, a németek elvesztették a háborút, és Hitler öngyilkos lett. Ezért vetették be végül Japán ellen (amely még mindig nem adta fel a harcot), elpusztítva ezzel két teljes várost, Hiroshimát és Nagaszakit, és vele együtt összesen több mint 200 ezer ártatlan embert.
Ez önmagában is elég lenne egy személyes drámához, hiszen a tudományos ambíciók konfliktusa a morális következményekkel hatalmas lelki megpróbáltatás, amit Oppenheimer nyíltan felvállalt.
De különleges képesség kellhetett ahhoz is, hogy valaki közvetítővé váljon a politika és a tudomány között, hidat képezzen két ilyen különböző gondolkodásmód között. Megértse, és egyesítse a legújabb tudományos kísérleteket, mederbe terelje őket, és megőrizze a kontrollt azok felhasználása felett. Ám J. Robert Oppenheimer tragédiája nem azzal ért véget, hogy a piros gomb megnyomása után szembesült a szellemi csúcsteljesítmény pusztító hatásával, a felfoghatatlan rombolással, amire a világra hívott találmány képes. (Hogy miért csak ekkor, amikor már a szeme előtt jelent meg a pokol, az érdekes kérdés. Nem minden tudós volt ezzel így, ahogy a film is bemutatja – Szilárd Leó például kezedetektől tisztában volt vele. Viszont akadt – például Teller Ede –, akit még utána sem gyötört a lelkiismeret.)
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A görög tragédiába illő lelki alámerülésre azonban végül az tett rá még egy lapáttal, ahogyan a „megbízói” bántak vele a sikeres küldetés teljesítése után: az ’50-es években meghurcolták, hiteltelenítették, megfosztották minden állami elismerésétől és különleges jogától, és hazugságokkal mocskolták be. Ez volt a hála azért, amit a hazájáért – és a háború (nemcsak a II. világháború, hanem az összes további lehetséges háború) – befejezéséért tett. És a filmnek végül is ez áll a fókuszában, ha hosszú is az út, amíg eljutunk ide.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Bár mostanában már nem ritkák a háromórás filmek, sőt, mintha azalatt nem lenne elég „komoly” egy mozis vállalkozás, de kivételesen az volt az érzésem, ez a három óra is kevés volt ahhoz, amennyi mindent Christopher Nolan el akart mesélni, és amit valóban tartalmaz ez a nem mindennapi történet. Ezért aztán hihetetlen tempóban száguldunk végig az eseményeken, és mivel ezt még az áradó zene is kíséri szinte megállás nélkül, ezért
volt, hogy úgy éreztem: egy háromórás trailert nézünk, amiben felvillantják, mire számíthatunk, de nincs idő mindent kibontani a maga mélységében.
Az első 40 perc (nagyjából, de nem néztem az órámra) azt meséli el, ki is ez a J. Robert Oppenheimer, mire jutott a saját tudományos pályáján mint kvantumfizikus. A családi hátteréről nem sok derül ki azon kívül, hogy Amerikában született zsidó, akinek az öccsével volt a legszorosabb viszonya, azt viszont megtudjuk, hogy az Egyesült Államokban tulajdonképen ő vezette be a kvantumfizika elméletét, ezért nagy tekintélyt vívott ki magának az akadémiai világban – egyébként meg egy különc volt, annak ellenére, hogy sokan kedvelték és tisztelték. Származásánál fontosabbnak tarthatta a szakmai erényeket és a széles látókörű műveltséget (a művészetek, filozófia és a különféle kultúrák terén is), a politikával viszont mindig óvatosan bánt, dacára annak, hogy sokan körülötte lelkes kommunistává váltak a háború előtt.
A zsidósága egy szempontból játszott fontos szerepet (a film szerint): ez adta az egyik legfőbb motivációt ahhoz, hogy az atombomba fejlesztésének vezetését elvállalja, mert úgy érezte (és ezzel győzte meg sok tudóstársát), mindenképp tennie kell az antiszemitizmus ellen, és nem hagyhatja, hogy a nácik legyenek az elsők a világon, akik tömegpusztító fegyvert készítenek a maghasadásból. A Manhattan-terv résztvevői közé is ezzel tudott több zsidó származású tudóst toborozni, sokan ráadásul a háború elől menekültek Amerikába (amit egyébként pénzzel is támogatott). Így azok a magyarok is, akik fontos szerepet kaptak a filmben: Teller Ede és Szilárd Leó (és akkor még nem beszéltünk Wigner Jenőről és Neumann Jánosról, akik már nem fértek bele a történetbe).
Miután tehát nagyjából megismertük Oppenheimer útját a Manhattan-tervig, jön az az egy óra a filmben, ami az atombomba-fejlesztés történetét mondja el: hogyan kaptak erre meghatalmazást az amerikai kormánytól (Leslie Groves tábornokon keresztül), hogyan állt össze a csapat, hogyan épült fel Las Alamosban a telep, ahol háborítatlanul dolgozhattak, milyen konfliktusok és érdekellentétek kövezték ki az utat az első kísérleti robbantásig, és aztán hogyan dőlt el az éles bevetések helyszíne. Ebben a fejezetben valamelyest Oppenheimer magánéletébe is bepillanthatunk, csak hogy oldja valami a száraz tudományos értekezéseket és hatalmi harcokat, és persze, mert ez is hozzátartozik a teljes képhez: a kísérleti telepre a fizikusok magukkal vihették a családjukat is. Kiderül, hogy a nőkkel szenvedélyes, zűrös viszonya volt, a felesége pedig korán alkoholista lett.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A film utolsó harmadában megismerjük Oppenheimer háború utáni sorsát, azt a szövetségi vizsgálatot, ami utólag megkérdőjelezte a hazafias elköteleződését, kommunista kémnek állította be, és mindenáron azt akarta bizonyítani, hogy valójában kettős játszmát űzött. Ugyan ez a történetszál már a film első percétől fel-felbukkan, de igazából csak az utolsó egy órában bontakozik ki, akkor értjük meg a korábbi epizódokat is, és az emberi dráma is itt válik teljessé – árulásokkal, cserbenhagyással, elszigetelődéssel, amelyeket Oppenheimer mindvégig emelt fővel viselt. Azt remélte, személyes integritása megvédi a hamis vádaktól, harcolni ellenük méltóságon aluli volna, elmenekülni előle viszont gyávaság.
Talán ennyiből is látszik, hogy az Oppenheimer mennyire felnőtt film – ami manapság nagyon ritka a multiplexekben.
Telepakolták sztárokkal (majdnem annyi bukkan fel benne, mint egy Wes Anderson-filmben: többek között Matt Damon, Robert Downey Jr., Emily Blunt, Florence Pugh, Rami Malek, Kenneth Branagh, Gary Oldman, és akinek én külön örültem: Josh Hartnett), rengeteg pénzbe kerülhetett, mert fantasztikus a kiállítása (bár ez azért egy Nolan-filmnél már alap), és jól megtolták a marketingjét is, mégis azt kell mondanom: nagyon nem való mindenkinek.
Nehéz követni. A különféle idősíkok között folyamatosan oda-vissza ugrálunk, és ezt semmi más nem jelzi, mint a főszereplők frizurája és maszkja, amit nem mindig könnyű dekódolni, illetve időnként fekete-fehér részletek, de én utólag sem tudom összerakni, pontosan melyik idősík is került ebbe. A párbeszédek nagyon komoly problémákat taglalnak, de olyan tempóban zajlanak, hogy ember legyen a talpán, aki mindig követni tudja, már csak azért is, mert iszonyú sok a szereplő, ezért egy darabig az is előfordult, hogy amikor kiejtik valakinek a nevét, Nolan egy pillanatra rávágja az arcot, hogy be tudjuk azonosítani, de aztán felhagy ezzel a szokással, és ránk bízza, mennyire raktároztuk el magunkban a mellékalakok nevét és szándékát.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ahogy említettem, mindezen túl sok a téma is: mikor válik egy tudós politikussá, ha egy ilyen küldetésre adja a fejét? Mikor merült fel először morális dilemma az atombombával kapcsolatban, és Oppenheimernél miért csak az első bevetés után? Hogyan vívódott a családi és férfiúi kötelessége és az emberiség megmentésére tett belső késztetése között? Kire támaszkodhatott, amikor szakmailag megingott? Ki felé volt elszámolnivalója? Hogyan mérgezi meg a legmagasabb intellektuális köröket is a személyes sértettség, ambíció vagy érdek? Kell-e harcolni, ha az embert támadják, vagy elég, ha önmagához hű marad?
Áldás vagy átok-e végül is, amit ezek a tudósok a világra hagytak? Kik alakítják inkább az emberiség sorsát: a tudósok vagy a politikusok? Hogyan működhetne ez igazságosan, az általános emberi jóllét érdekében? Ki viseli a legfőbb felelősséget?
Ó, rengeteg a gondolkodnivaló ezen a filmen, és mind Oppenheimer személyes útján keresztül – ez a film az ő fejében és lelkében keresi a válaszokat. (Bár az kiderül, hogy sok érdekes és fajsúlyos szereplő volt még a történetben, akik közül csak néhánynak sikerült felvillantani a sorsát.)
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Annyira szerteágazó problémahalmazt kapunk sűrítve ebben a három órában, hogy talán csak az a megoldás, ha többször nézi meg az ember. Nekem el is vonta a figyelmem pár dolog: például a folyamatos zenei aláfestés (meggyőződésem, hogy ezért sem sikerült minden párbeszédet rendesen befogadni), a női szereplők (különösen az Oppenheimer szeretőjét alakító Florence Pugh karakterének) mozaikszerű kidolgozása; a Haumann Máté által alakított Szilárd Leó ábrázolása (akit sokat emlegetnek a filmben, de csak egyszer jelenik meg komolyabban, akkor viszont érthetetlenül peckesen és mosolyogva, miközben elvileg kétségbeesetten küzd az atombomba bevetésének megakadályozásán, ő ugyanis előre látta a tragikus következményeit is), és Leslie Groves tábornok (Matt Damon) szerepének elhanyagolása a vége felé. Ezekkel kapcsolatban zavaróak a megválaszolatlan kérdések – nekünk kell kitölteni a hézagokat a fejünkben.
Voltak viszont lélegzetelállító pillanatok is: a legfontosabb, legkiemeltebb természetesen akkor, amikor az atombombát először próbálták ki a sivatagban. Nem tudom, a pirotechnikusok hogyan reprodukálták az explodációt, de nagyon élethűre sikerült, és akkor végre csend lett, és mindannyiunkban megjelent a csodálattal vegyes rémület – amit Cillian Murphy arcán (és a többiekén is) láttunk tükröződni. Ezt a hatást még sikerül jó sokáig kitartani, sőt megfejelni, amikor Oppenheimer felfogja, mit okozott az éles bevetés – az ott egy igazi filmes mester műve, és Murphy játékának legerősebb pillanatai.
Az Oppenheimer tehát az a film, amit nem ártana újra megnézni, másodjára, harmadjára is bőven tartogatna még rejtett kincseket.
Olyan grandiózus munka, ami méltó a tárgyához és főhőséhez, és a küldetése sem kicsi: helyreállítani egy égbekiáltó igazságtalanságot, visszaállítani a rendet egy ember megítélésben egyszer s mindenkorra, és megmutatni, mit jelent felelősséget vállalni a tetteinkért – akár akaratlan bűneinkért is. Deklarálni, hogy az emberiség elért egy határhoz akkor, amikor felfedezte önmaga legbiztosabb és leghatékonyabb elpusztításának módját, bemutatni, hogy kiknek köszönhetjük ezt (hiszen gigászi teljesítmény), érzékeltetni, hogyan lehet valami egyszerre hősies és sátáni, és elgondolkodtatni arról, mi jön azután, ha valaki az emberi szférákat meghaladva az istenit ostromolja.
Kiemelt képünk forrása: UIP-Dunafilm
