„Amennyire ijesztő, épp annyira normális is” – kamaszkorról a pszichológussal
Beszélgetés a Nyugi! című könyv két szerzőjével
Most jelent meg a Park Kiadó gondozásában Labancz Dániel pszichológus és Orosz Ildikó újságíró könyve, a Nyugi! – Kamasztörténetek pszichológusszemmel aggódó szülők megnyugtatására címmel. Elöljáróban azt kell hogy mondjam, a könyv valóban megnyugtató, de amit én különösen értékeltem benne ezen felül, hogy nem tabusít vagy démonizál olyan témákat sem, amitől a legtöbb kamaszos szülőnek rémálmai vannak, mint például a pornó vagy a drogok. A szerzők bevallott célja a szülői szorongások oldása, miközben Dániel (aki tizenkét évet dolgozott a Vadaskert Gyermekpszichiátrián) számos személyes történetet hoz illusztrációnak a saját életéből és praxisából. A szerzőkkel Fiala Borcsa beszélgetett.
–
Fiala Borcsa/WMN: Emlékszem, amikor az én gyerekeim még nagyon kicsik voltak, tehát ebben a témában nem volt tapasztalatom, egy barátnőm mesélte: este letette aludni a cuki, illatos, szépen fésült kisfiát aludni, és reggel felébredt egy megnyúlt testű, büdös lábú, mogorva alak. Aztán persze engem is utolért szülőként a kamaszkor, és tanúsíthatom, valóban valami ilyesmi történik. Mintha egy szempillantás alatt következne be a változás, hogy aztán hosszú éveken keresztül nézegessük aggódva a temérdek furcsa dolgot felvonultató purdénkat, aki csak időnként, és akkor is pusztán nyomokban tartalmazza az általunk megismert aranyos kisgyereket. Pontosan mi történik a gyerekekkel, amikor kamaszodni kezdenek?
Labancz Dániel: Egyrészt, elkezdődik egy csomó változás testi, lelki, érzelmi, hormonális szinten, de ezeken felül egy nagyon hirtelen távolodás is történik a szülőtől. Persze a távolodás már a születéskor elkezdődik, de ezen a ponton hipersebességre kapcsol, ettől lesz ijesztő az egész, és gyakran pánikszerű a szülők reakciója. Ha annyi ezresem lenne, ahányszor azt hallottam a szülőktől, hogy „ez nem is az én gyerekem”, „ezt biztos nem tőlünk tanulta”, akkor sokszoros milliomos lennék. De mindenekelőtt azt érdemes szem előtt tartani, hogy amennyire ijesztő ez, épp annyira normális is.
F. B./WMN: Minden szülő volt gyerek, és kamasz is, mégis hajlamosak vagyunk elfelejteni a saját küzdelmeinket ebből a korból. Ti emlékeztek a kamaszkorotokra? Mi okozta a legnagyobb nehézséget?
Orosz Ildikó: Nem voltam könnyű kamasz, amit azonban a szüleim nagyon példásan viseltek. De mi Danival azért is tudtunk jól együtt dolgozni, mert mindketten emlékszünk rá, milyen kamaszok voltunk. A szülőknek is könnyebbé teheti a dolgát, ha a saját kamaszkorukra visszagondolnak. Sok hülyeséget megcsináltunk, de túléltük. Az én iskolámban nem nagyon tűrték el a metálzenét vagy a szakadt pólókat, és felnőttként gyakran jut az is az eszembe, hogy milyen sokat számít, hogyan áll egy pedagógus a kamaszok lázadásához.
Velem annak idején előfordult, hogy a reggeli kutyasétáltatásból a zsebemben maradt a nyakörv, amiről egy tanárom rögtön azt feltételezte, hogy az az én kiegészítőm, és ilyen láncokat hordok magamon.
L. D.: Így visszagondolva az én kamaszkorom egy nagy ámokfutás volt, voltak benne vad dolgok. Előfordult például, hogy az osztálykirándulás után a detoxikálóba jöttek értem a szüleim, akik mégis nyugodt higgadtsággal kezelték mindezt. A legnehezebb talán az volt, hogy rengeteg belső bizonytalansággal küszködtem, miközben szerettem volna vagány, egyéni és frappáns lenni – ez vezetett sokszor meredek dolgokhoz is.
F. B./WMN: Helikopterszülő vs. lassez faire szülő: hogyan tudjuk megtalálni az arany középutat kamaszokkal?
O. I.: Nem vagyok híve a „hagyjunk mindent rá” nevelésnek. Viszont olyan szülő vagyok, aki nem sok mindent tilt, mert annak sem látom sok értelmét.
Kereteket próbálunk adni, ezeket igyekszünk a kamaszokkal tárgyalásos alapon meghatározni, aztán vagy sikerül, vagy nem.
L. D.: A szülőknek azt szoktam mondani, hogy nagyon fontos kereteket és határokat szabni, de nem azért, hogy azokat a kamasz ne lépje át, hanem hogy legyen mit átlépnie. Ez az egész arról szól ugyanis, hogy próbálgatni kezdi a saját hatását, látni akarja, mit szól a felnőtt ahhoz, ha a lefektetett határokat átlépi. Ha nem szól semmit, akkor megy tovább. Egy ponton túl pedig addig megy, amíg bele nem ütközik más korlátba, ami legrosszabb esetben a törvény lesz. Ne azt várjuk el tőle, hogy ha megbeszéljük vele, hogy tízre legyen otthon, akkor tízre valóban otthon legyen. És persze azt is vizsgáljuk meg, mennyire fontos, hogy tízre valóban otthon legyen. Nagy valószínűséggel párszor fél tizenegyre fog beesni, esetleg még később, és megnézi, erre mi a reakciónk. Akkor lehet vele tárgyalni, alkudni.
A klasszikus értelemben vett „nevelés” befejeződik a kamaszkorral, utána az ember egyrészt túlélni igyekszik, másrészt elkezd a gyerekével tárgyalgatni, illetve megtanul együtt élni egy készülő felnőtt emberrel. Ez nem könnyű sport.
O. I.: Azzal egészíteném ezt ki, hogy Danitól pont azt tanultam meg, hogy ezt jól is meg lehet élni. Annyi mindent adnak a szülőnek! Például tükröt tartanak elénk, amibe ha belenézünk, az abszolút őszinte és nincs rajta semmi filter – ebből még akár tanulni is lehet. Ez merőben ellentétes a kisgyerekekkel, akik számára még mi vagyunk az atyaúristen. Divatos dolog mostanában azon viccelődni, hogy nekünk milyen nehéz a kamaszokkal, de azt ne felejtsük el, hogy nekik is milyen nehéz velünk, csak nekik még saját magukkal is kihívás együtt lenni. Jót tesz a nézőpontváltás, ha egy kicsit belehelyezzük magunkat a kamaszok cipőjébe.
F. B./WMN: Most zajlik az érettségi időszaka, ami különösen megterhelő mind a szülőknek, mind a gyerekeknek, az lehet mindenki benyomása, hogy ami most történik, azon múlik minden. Valóban összedől a világ, ha úgy látjuk, a gyerek nem kellően motivált a tanulásban?
L. D.: Nem kell aggódni. Egyrészt huszonnyolc évesen is le lehet érettségizni. Emellett sokszor azt látom, hogy pont azért tesz erre magasról egy tinédzser, mert ez a szülőnek fontosabb. Miért várom el azt, hogy ami nekem fontos, azért ő tegyen? Hogyan tegye belsővé azt a motivációt, ami az enyém, és amit magamnál tartok? Emlékszem: tizenöt éves voltam, és életemben először leltem valódi örömömet abban, hogy készülök a töritémazáróra, amikor is anyukám merő jószándékkal benézett a szobámba és annyit csak kérdezett: „Ugye tanulsz?” Abban a pillanatban ment el a kedvem az egésztől. Mert az akarat, ami addig az enyém volt, egyszer csak hozzá került. Ebben a korban annyira sérülékeny a motiváció, hogy apróságok is megtörik. Persze, ha szülőként nincsenek elvárásaink, igényeink, akkor a gyereknek sem lesz mit magáévá tennie – de a döntés felelőssége végső soron úgyis az övé lesz.
A kamaszkori szülő-gyerek egyezkedés arról szól, hogy az ilyen fajta felelősségek fokozatosan átkerüljenek a szülőtől a gyerekhez.
F. B./WMN: Míg az én kamaszkoromban inkább az alkohol volt a jellemző a bulikon, ma már a drogok azok. Ez számomra sok szempontból ijesztő, sokkal kiszámíthatatlanabb tudatmódosítónak tartom a kábítószert. Honnan veheti észre a szülő, hogy a gyereke szerfogyasztó, illetve az túlmegy az „egészséges” határon?
L. D.: Általában a szülő nem veszi észre, ha a gyereke drogozik. Lehet, hogy találsz egy pakk füvet a zsebében mosáskor, de az a tapasztalatom, hogy simán lehet úgy csinálni, hogy ne derüljön fény a drogfogyasztásra. De attól, hogy egy kamasz használ ilyen-olyan szereket, még nincs óriási baj. Nem akarom bagatellizálni, de azért a legtöbb serdülő, aki kipróbál szereket, nem lesz függő. Sokszor inkább a kíváncsiság hajtja, vagy a szorongások oldásának vágya. Persze észnél kell lenni: ha ez a téma nyíltan megbeszélhető (mert nem tabu), és a gyerek bizalommal van a szülő iránt, az legalább olyan fontos és jó alap, mint hogy szülőként a kockázatot jelentő előzményekkel (ami például lehet egy mély, feldolgozatlan trauma, vagy a családban előforduló függőség) és a védőfaktorokkal is tisztában legyünk.
F. B./WMN: Azt írjátok, a mozaikcsaládoknak minimum két évre van szükségük, míg összeállnak, de öt-hat sem ritka. Számomra ez döbbenetesen magas szám. Mire kell odafigyelnünk leginkább mozaikszülőként, hogyan tudjuk jól csinálni? Miért, mitől lehet jó, ha van a kamasz életében egy (két) jó mozaikszülő?
L. D.: Ez a kettő év valóban így van, alsó hangon. Időbe telik, amíg mindenki megtalálja a helyét az új felállásban, hiszen a határok nem egyértelműek azonnal, lassan alakulnak ki a viszonyok, hogy ki kinek a kicsodája; ezek nagyon nehéz kérdések, amelyeket az ember nem feltétlenül gondol át előre. Aki erre adja a fejét, annak erősen javaslom, hogy olvasson előtte a témában sokat.
Kamaszokkal mozaikozni extrém sport, sokkal nehezebb, mint bármelyik másik életkorban.
De közben az ismeretségi körömben is látok nagyon jó példákat arra, hogyan tud egy kamasz nagyon jó barátja lenni egy hasonló korú mozaiktesónak, vagy hogy a mozaikszülő milyen nagy segítsége tud lenni a gyereknek.
F. B./WMN: Manapság váláskor már elég sok gyerekelhelyezési formátum van gyakorlatban. Melyiket találjátok ideálisnak (ha egyáltalán van ilyen)?
L. D.: Szerintem az a jó, ha mindkét szülő ugyanolyan mértékben van jelen a gyerek életében. Hogy ez milyen formában tud megvalósulni, az részletkérdés. A legtöbbeknél jól tud működni a heti váltás, de az nagyon komoly együttműködést igényel mindenki részéről. Azonban kamaszoknál nem fogod tudni előre meghatározni, hol aludjon aznap este: oda fog menni, ami közelebb van ahhoz, ahol a buli véget ért. Míg a kicsiknél a rendszer a fontos és a kiszámíthatóság, itt már más szempontok játszanak közre, amiket ugyanúgy figyelembe kell venni. Egyébként olyan hazai családot is ismerek, ahol a skandináv modell vált be, azaz a gyerekek maradnak egy helyben és a szülők költöznek hetente.
F. B./WMN: A kamaszok előszeretettel borzolják a szülők kedélyét főleg olyan viselkedéssel, felvett identitással, ami tőlük távol áll, például a liberális szülők gyereke hirtelen rasszista szövegeket kezd el nyomatni otthon. (Az én lányom például a feminizmust ócsárolta nagy elánnal egy időben, amitől persze azonnal a plafonon voltam, míg rá nem ébredtem, épp erre megy ki az egész.) Mesélnétek erről az „ezt biztos nem tőlem tanulta” dologról, illetve az „identitásprotézisről”?
L. D.: Az identitásprotézis olyan dolog, amit a kamasz szinte egy az egyben magára vehet, és ezzel valamilyen identitást fejezhet ki anélkül, hogy ezzel bármiféle valódi kockázatot kellene vállalnia. Idetartozik, ha öltözködésében elkezd valamelyik szubkultúrához tartozni, vagy ha magáévá tesz valamilyen ideológiát. Ezeknek az a szerepük, hogy mint egy ruhába, belebújjon, és megnézze benne magát. Ez persze szélsebesen tud változni, egyik héten ezt képviseli, másik héten azt. A lényege sokszor épp az, hogy valami egészen mást próbálhat ki általa, mint amit otthon látott. Ezekkel aztán a szülőket is teszteli, az igazságot és a hitelességet akarja kipiszkálni.
O. I.: Ehhez kapcsolódik az a gondolat, hogy otthon a kamasz provokál, egy csomó mindent kipróbál, de azt is tartsuk szem előtt, hogy minél inkább élesíti a szülőn a karmait, annál nagyobb biztonságban érzi magát az otthoni közegben. Ez is megnyugtató lehet a szülőnek:
bár az agyadra megy néha, de pont azért, mert tudja, ezzel nem fogja elveszíteni a szeretetedet, hogy veled mindezt megteheti.
L. D.: Az hülyeség, ha én azt akarom, hogy a gyerek kritika nélkül elfogadja az én értékrendemet, és ne szűrje át magán. Ahhoz, hogy ő ezeket az értékeket magáévá tudja tenni, először el kell távolodnia tőlem, meg kell néznie másban is magát. A szülők szokták mondani, hogy ezt biztos nem itthon látta. Hát persze hogy nem! Azért csinálja! Később majd bizonyos dolgokhoz vissza fog térni, és jól lesz vele, önazonos lesz benne, másokhoz meg nem tér vissza. De hát nem a szüleink klónjai vagyunk.
O. I.: Azokat a gombokat nyomogatja otthon, amelyekről tudja, hogy fáj, és ez nem véletlen.
F. B./WMN: Beszéljünk a pornó, illetve a közösségi média veszélyeiről! Hogy tudja ezekre a szülő felkészíteni a gyerekét?
L. D.: Az a jó, ha az elsődleges információforrás a legtovább a szülő tud maradni. Ezt megint csak az alapozza meg, hogy lehet-e rázós helyzetekről, tabukról otthon beszélni, illetve vannak-e tabuk egyáltalán. Ez kicsi korban kezdődik, onnantól, hogy látja rajtunk a gyerek, mi magunk hogyan vagyunk például a meztelenséggel, beszélünk-e a testünkről, megnézegetjük-e együtt magunkat a tükörben. Ha van egy ilyen alap, amire építeni tudunk, akkor nagy valószínűséggel nem a Google-ba fogja beírni a kérdéseit, hanem fel tudja nekünk tenni. De ezt megelőzően sokszor kell biztosítanunk arról, hogy ha ijesztő, vagy érthetetlen dologgal találkozik, szóljon, kérdezzen. Úgyhogy, ha aztán mégis a Google-ban kezd keresni, és ott olyannal találkozik, amit nem ért, akkor tudja, hogy hozzánk fordulhat. Ha ezektől a kérdésektől én nem zavarba jövök, nem kritikával reagálok, vagy akár azt tudom neki mondani, hogy fogalmam sincs, de átgondolom, utánanézek, akkor ott ki tud épülni a megfelelő bizalom.
Fontos, hogy ezekről lehessen beszélni otthon, mert a pornó könnyen hozzáférhető a gyerekek számára, és olyan elvárásrendszerbe teszi őket, ami egészen döbbenetes. Tizenhárom-tizennégy évesen azt hiszi a felnőtt filmek hatására, hogy tudja, mit hogyan kell csinálni – úgy, ahogy a pornóban látta. Miközben tudjuk, hogy az minden, csak nem a valóság. Emiatt viszont számukra a szex a megfelelésről fog szólni, ami teljesítménykényszert szül a fiúknál, orgazmuskényszert a lányoknál, ezeket pedig sokkal nehezebb később a helyükre tenni.
Alsós gyerekek szülei szokták mondani, hogy az ő gyerekük még olyan kicsi és ártatlan, biztosan nem keres rá ilyesmire. Ki kell hogy ábrándítsak mindenkit: de igen.
O. I.: Ezzel együtt ez nem olyan téma, amit feltétlenül csak a szülővel akar a kamasz megbeszélni, ezért én nagyon nagy problémának tartom, hogy nagyon kevés olyan hiteles, megbízható felület van, ahol a kamaszok az ezzel kapcsolatos kérdéseiket fel tudják tenni. Pár ilyet a könyvben megnevezünk.
F. B./WMN: Az ember gyakran hajlamos magát rossz szülőnek értékelni még kicsi gyerekek mellett is, a kamaszkor beköszöntével azonban ez az érzés sokkal általánosabb lesz a tapasztalatom szerint. Búcsúzóul tudnátok valami megnyugtatót mondani a szülőknek ezzel kapcsolatban?
O. I.: Azt szokták mondani, hogy a kamaszkor a második születés kora, a személyiség születéséé. Ne felejtsük el, hogy a világrajövetel nemcsak az anyának szenvedés, de a kisbabának is fájdalmas, ahogy átpréseli magát egy szűk csatornán erre a világra. A kamaszkor is ilyen, nekünk pedig kutya kötelességünk, hogy ezt segítsük a magunk eszközeivel szülőként, még akkor is, ha sokszor nekünk magunknak is nehéz velük.
L. D.: Egy megnyugtató mondatot?! Írtunk róla egy egész könyvet! (nevet)
Egy kamasz annyi mindenen megy keresztül, hogy tulajdonképpen bátran kijelenthető: minden szélsőség normális. Néha csak békén kell hagyni, nem kell mindent komolyan venni.
Ha azt mondja, nem fog leérettségizni, oké. Holnapután majd másképp fogja gondolni. Nem kell mindent névértéken venni – azt sem, ha épp azt mondja, hogy te vagy a világ legrosszabb szülője. Igen, ezek nagyon tudnak fájni, de egyrészt ezeket a mondatokat ne vegyük halálosan komolyan, másrészt pedig néha tényleg elég csak annyi, hogy türelemmel várunk egy kicsit. A legtöbb ilyen őrület elmúlik. Néha csak ki kell várni.
Képek: Park Kiadó
