Minden tettünket áthatja a múlandóságunk tudata, és az alapvető dilemma, amit okoz bennünk: hogy hogyan érdemes élnünk az életünket úgy, hogy tudjuk, az véges. 

Irvin D. Yalom több évtizede foglalkozik a kérdéssel, amely őt magát is – hol több, hol kevesebb – szorongással tölti el. Mégis elég bátor ahhoz, hogy ezen az úton végigkísérje a pácienseit, és általuk minket is, így szembesítve bennünket azokkal a kérdésekkel, amiket sosem mertünk hangosan kimondani.

A halálnál nagyobb tabu ugyanis kevés van napjainkban.

Pedig a halált végig ott hordozzuk a testünkben

Ellie öt hónappal az élete vége előtt lépett kapcsolatba a világhírű pszichiáterrel, hogy segítséget kérjen végzetes diagnózisa feldolgozásában. Petefészekrákja volt, az orvosa pedig nem biztatta a gyógyulás esélyével. Nem maradt más lehetősége, mint megbékélni: a testével, ami – úgy érezte – cserben hagyta, saját magával, az addigi életével és a lehetőségekkel, amelyekkel nem élt. De mégis hogyan lehet békébe kerülni mindazzal, ami megtörténhetett volna, de már sosem fog? Hogyan lehet bátran szembenézni a betegséggel és a halállal, amit magával hoz? Egyáltalán, mit jelent a „bátorsággal viselt betegség”, amikor ez az állapot egyáltalán nem választás kérdése? És ha tudnád, hogy az életed a végéhez közeledik, és már csak meghatározott időd van hátra, mivel és kivel töltenéd ezt az időt? Mernél igazán őszinte lenni másokkal és magaddal is? 

Ezekre a kérdésekre ad választ az ő története, miközben Ellie egy – banálisnak és elcsépeltnek tűnő, mégis – nagyon fontos tanulságra világít rá a pszichoterápia során: történetesen, hogy akár sokáig élünk, akár nem, annyi biztos, hogy most élünk, ebben a pillanatban. „Azt akarom tudni, hogy van más is a hosszú élet reményén kívül. Hogy nem kell feltétlenül félresöpörni a szenvedés és a halál gondolatát, de túl sok időt és teret sem szükséges ezeknek a gondolatoknak hagyni.

Azt akarom, hogy békében legyek a tudattal, hogy az életünk átmeneti állapot. Aztán ennek a tudásnak a fényében (vagy árnyékában) tudjam, hogyan éljek. Hogyan éljek most.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Ezt tanultam meg a rák kapcsán: megmutatja a halálos betegséget, aztán visszaböfög, vissza a világba, a saját életembe, annak minden örömével és élvezetével, amiket most sokkal inkább átérzek, mint azelőtt. […] valamit kaptam, és valamit elvettek tőlem.” Annak ellenére, hogy az ő példáját hoztam most ide (ami számomra az egyik leginkább megérintő a kötetben, és sok tanulságot hordoz), mindegyik páciens történetén és Yalom rájuk való, közérthető reflektálásán – ami az összes könyvére jellemző – keresztül tanulunk valamit. Mindenki annyit, amennyit be tud fogadni és amennyit képes elraktározni. 

Mit kezdhetünk azzal, hogy egyszer az egész világunk eltűnik? 

Miközben pedig a kötetben tíz páciens tíz történetét ismerhetjük meg, azok által nemcsak kliensek – egy sikeres vállalkozó, akinek a barátja öngyilkos lett, vagy az egykor ünnepelt prímabalerina, aki a múltban él – sorsa és gondolatai rajzolódnak ki előttünk, hanem Yalom is: az embereken zsigeri módon segíteni akaró, a módszereit olykor megkérdőjelező, a hibáit beismerni képes (cseppet sem mindenható) szakember. És – ami a legfontosabb – a pácienseihez hasonlóan halálszorongással küszködő, esendő ember képe, aki az élete végéhez közeledve számtalanszor járja körül ezeket a kérdéseket (korábban haldokló feleségével közös, megkapó kötetében, amiről ITT írtam). 

„A halállal kapcsolatban számomra az az egyik legsötétebb dolog, hogy amikor meghalok, velem együtt az egész világom is eltűnik: az emlékeim, az a színes világ, amelyet mindazok népesítenek be, akiket valaha is ismertem, az a világ, amely most még úgy tűnik, mintha sziklaszilárd lenne.”

Az egész kötetet áthatja a saját öregedésével és elmúlásával kapcsolatos érzéseire való reflektálás, ami alól az ember, akármilyen pozícióban legyen – itt speciel a segítő szerepében –, nem tud kibújni. De a saját magára vonatkoztatott válaszai is ott rejlenek a sorok között, mégpedig az, hogyan taníthat meg minket az idő múlása arra, hogy más perspektívából szemléljük a dolgokat. „Az ifjúság olykor zsarnoki szenvedélyeinek elmúlásával képessé váltam arra, hogy jobban megbecsüljem a csillagos égboltot és az élet minden csodáját; olyan csodákat, amelyeket korábban észre sem vettem. A nyolcvanas éveimben járok, és elárulok magának valamit, ami szinte hihetetlen: soha nem voltam még nagyobb békében önmagammal.

Igen, tudom, hogy a létem a végéhez közelít, de ez a vég ott volt az elejétől fogva. Annyi a különbség, hogy értékelem az igazi tudatosság örömeit, és vagyok olyan szerencsés, hogy mindezt megoszthatom a feleségemmel, akivel szinte egész életünkön át ismertük egymást.”

Irvin D. Yalom nemcsak értő, hanem érző figyelemmel kalauzolja pácienseit és rajtuk keresztül minket is az úton

A történetekből pedig az ember legmélyebb félelmei rajzolódnak ki, azok a kérdések, amelyeket eltartunk magunktól. Ő viszont nem fordítja el a fejét, sőt őszintén, pátosz nélkül mondja ki és mondatja ki őket, nemcsak a pácienseivel (és magával), hanem még velünk is azokat a dolgokat, amiket a halállal kapcsolatban történetesen nem illik. Nemhogy kimondani, még gondolni sem. Így például azt, hogy amikor egy szerettünket gyászoljuk, a sebezhetőségünk mögött nemcsak az bújik meg, hogy veszteséggel kell megbirkóznunk, hanem a saját halálunkkal is szembe kell néznünk. Hogy a gyászban nemcsak az elhunyt van, hanem mi is ott vagyunk, magunkat is siratjuk. 

Hiszem, hogy ilyen nyílt párbeszédre van szükségünk ahhoz, hogy kicsit oldódjanak az olyan mélyen gyökerező tabuk a társadalmunkban, amelyek ezt a témát is övezik. A halállal mindannyian másképp nézünk szembe és mindannyiunkban más miatt kelt félelmeket – ez szépen kirajzolódik ebből a fontos kötetből is, ami épp emiatt nem adhat a kezünkbe egy mindenkire érvényes receptet, amivel a halálfélelmünket enyhíthetjük. De felvillantja, mi minden húzódhat mögötte, így pedig nagyon is sokat taníthat nekünk – nem a halálról, hanem magáról az életről. Hiszen végtére is, az egész erről szól. Az őszinte szembenézés a halállal ugyanis nem másra hivatott, mint arra, hogy egy jobb, teljesebb, tartalmasabb életet éljünk – bármennyi időnk legyen is hátra.

Irvin D. Yalom: Minden mulandó – Tíz pszichoterápiás történet. Park Könyvkiadó, 2022 

Filákovity Radojka

Kiemelt kép: Reid Yalom