Milyen a jó halál?

Szinte mindannyiunknak van elképzelése arról, hogyan szeretnénk meghalni. A válasz pedig többnyire hasonló: a búcsú lehetőségével, álmunkban, fájdalom nélkül. De mi van, ha ez utóbbi nem adatik meg? Mi van, ha a halál felé vezető út olyannyira fájdalmas, hogy egy idő után az életben maradásért túl nagy árat kell fizetnünk. Hatvanöt év házasságban – ennyi idő alatt a másik szó szerint az identitásod részévé válik. És ennyi együtt töltött év után kellett szembesülnie a Yalom-házaspárnak a hírrel: Marilynt myeloma multiplexszel, a plazmasejtek daganatos megbetegedésével diagnosztizálták.

„Eszembe jut francia diplomata barátom, aki egyre gyengül egy súlyos betegség miatt. Ő mondta egyszer, hogy nem a haláltól (la mort) fél, hanem a meghalástól (mourir). Én is így vagyok ezzel, nem magától az eltávozástól félek, hanem attól, hogy egyre elviselhetetlenebbé válik az araszolás a vég felé”

– írja Marilyn, akit betegsége mérhetetlen kínok között tartott. És mivel az invazív kezelésekre sem a szervezete, sem a daganat nem reagált jól, egy idő után arra jutott, hogy férje kitartó kérése ellenére – aki nem tudta elképzelni az életét felesége nélkül – nem folytatja azokat. De vajon önzőség itt tartani valakit, aki szenved? És önzőség itt hagyni valakit, aki úgy érzi, képtelen lesz tovább élni nélküled?

Marilyn azonban tudta, hogy az életével és a halálával kapcsolatos döntések elsősorban az ő kezében vannak. Ezzel a jogával pedig élni is szeretett volna az esetében szörnyű mellékhatásokkal járó kezelések befejezésével, és az orvos által asszisztált öngyilkossággal, ami a hazájukban legális. Döntésével pedig ténylegesen is kezdetét vette közös búcsújuk.

A halálhoz közeledve nem attól félünk, hogy a jövőnket veszítjük el, hanem hogy a múltunkat

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Marilyn boldog életet élt. A halálhoz közeledve nincs benne egy szemernyi hiányérzet sem, vállát nem nyomja az elszalasztott lehetőségek vagy a megbánás súlya. Nem fiatalon kell szembenéznie a betegséggel és az elmúlással, hanem már egy teljességében megélt élet után, idősen. Ahogy a Prédikátorok könyvét idézi a kötetben: „Mindennek rendelt ideje van […] Ideje van a születésnek, és ideje a meghalásnak […]”.

Ez a tény önmagában azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne nehéz elengedni mindazt, ami körülveszi az embert. Ezzel kapcsolatban van egy gondolat a könyvben, ami azóta is velem maradt: mégpedig, hogy a halálhoz közeledve nem attól félünk, hogy a jövőnket veszítjük el, hanem hogy a múltunkat. Az emlékeinket, a megélt jelentőségteljes pillanatokat, az embereket, akiket szeretünk, és a tárgyakat, amikhez ragaszkodunk – mindent, ami azzá tesz minket, akik vagyunk. Marilyn maga is ezzel küzd, így elkezdi magát tudatosan érzelmileg elszakítani mindattól, ami fontos neki. 

 

A számára legkedvesebb tárgyakat odaajándékozza a gyerekeinek, az unokáinak. Kijelöli, melyik könyvtár kapja meg szellemi örökségét: a könyveit. És miközben fáj az ezektől való elszakadás, még fájóbb belegondolni, hogy a számára értékes tárgyi emlékek – amik szinte a részét képezik – a családjának olyan terhet jelentenek majd, amikről halála után gondoskodniuk kell.

De ennél is fontosabb a szeretteitől való érzelmi elszakadás és búcsú, amire igyekszik alkalmat és időt szánni – ahogy állapota engedi. A tudat, hogy a szerettei boldogulnak majd nélküle, megnyugtatja. Ahogy azért is mérhetetlenül hálás, hogy a hosszú évtizedek alatt szoros és mély barátságokra tett szert. A barátokkal való utolsó találkozások, a tőlük való búcsú világítottak rá számára, hogy

mennyi emberre gyakorolt pozitív hatást élete során – és hogy bármilyen szakmai sikereket is ért el, mégis ez volt élete egyik legnagyobb teljesítménye.

Végül azonban a halálban és a gyászban is magunkra maradunk?

A döntést, hogy mikor lép ki, Marilyn helyett más nem hozhatta meg. Bárhogy is fájt a férjének, bárhogy marasztalta volna még, egyedül kellett kimondania, hogy történetének a végére érkezett. De mi marad utánunk a halálunk után? – teszi fel a kérdést Irvin Yalom, akinek emlékezete egyre foghíjasabb, és aki Marilyn halálával nemcsak társát, hanem saját életének pontos tanúját is elvesztette. Azok a történetek, amiket ketten éltek meg – Irvin emlékezetének romlásával és Marilyn halálával – szépen a ködbe vesznek. Mert Irvin szerint, amikor az utolsó ember is meghal, aki személyesen ismert minket – a nevetésünket, az érintésünket, a gondolatainkat –, ha már nem lesz, aki emlékezzen ránk és ily módon „életben” tartson, teljesen eltűnünk.

De amíg ez nem történik meg, hogyan lehet új életet kezdeni anélkül, akivel az egész addigit leélted? Irvin mély gyászát – ami jóval azelőtt elkezdődik, hogy Marilyn elhunyt volna –, csak pillanatokra enyhítheti a gyerekei, unokái, dédunokái vagy barátai közelsége.

De bármennyire is elveszettnek érzi magát, terápiás tapasztalatai alapján tudja, a fájdalom idővel enyhülni fog majd.

Ez a tudat valamennyi vigaszt nyújt neki, ahogy az is, hogy tisztában van vele: „A gyász az ár, amit meg kell fizetnünk azért, hogy volt merszünk szeretni.” Gyásza azonban az alkotóember gyászáról is szól, akinek szembe kell néznie a saját életének és karrierjének a végével is. Aki rájön, bármennyire is nyomot szeretett volna hagyni, nem biztos, hogy az életművére még több száz év távlatából is emlékeznek majd. 

 

Az élet végével való torokszorító, megrendítő szembenézés ez a kötet, mégis annyi szeretet és finom bölcsesség árad belőle, ami felszabadító. Miközben a Yalom-házaspár tisztában van privilegizált helyzetével, és azzal: sokaknak nem adatik meg, hogy így távozzanak az életből, a tapasztalataik, az érzéseik ezzel kapcsolatban egyetemesek. És nemcsak abban segítenek, hogy a halál körüli tabu feloldódjon kicsit, hanem abban is, hogy másképp tekintsünk a saját elmúlásunkra – ahogy az életünkre.

Irvin D. Yalom és Marilyn Yalom: Halálról és életről, Park Könyvkiadó 2021

Filákovity Radojka

Kiemelt kép: Youtube