„A hitnek nem kell feltétlen vallásnak lennie, hihetünk magunkban is” – Hello, WMN! bemelegítés a WMN-csapattal

–

WMN: Mennyi energiát fordítasz önmagadra, a lelkedre, és ez miben nyilvánul meg?

Kurucz Adrienn: Sok időt és energiát fordítok önismeretre és lélekápolásra: ez nem megspórolható szerintem, ha az ember harmóniára törekszik, érteni szeretné saját magát, és egészséges kapcsolatokat szeretne kialakítani. Jógázom, képződő irodalomterapeuta vagyok (a képzés része az önismereti csoportmunka), ha csak tehetem, a természetben vagyok, és laknak nálunk állatok, macskák és kutya: ők jelentősen hozzájárulnak a lelki békémhez.

Milanovich Domi: Portia Nelson verse jutott eszembe, az Önéletrajz öt rövid fejezetben. Arról szól, hogy az elbeszélő kezdetben észre sem veszi, hogy az utcán gödör tátong: hirtelen beleesik, el van veszve, nehezen jön ki belőle. Másodszor nem akarja észrevenni, hogy az a gödör ott van, ezért ugyanúgy jár, mint előtte. Aztán harmadszorra is beleesik, de ekkor már tudja, mi ebben a saját része, és sokkal könnyebben kijut. Negyedszerre kikerüli a gödröt, ötödszörre pedig más utat választ. Nem mondom, hogy én itt tartok, de mivel a húszas éveimben több önismereti csoportba és terápiába is jártam, úgy érzem, az alapvető működésmódjaimmal, családi kapcsolataimmal nagyjából tisztában vagyok.

Biztosan vannak még vakfoltjaim, de lényegesen kevesebb, mint amivel indultam. Ez azt is jelenti, hogy valószínűbben és hamarabb veszem észre magamon, ha baj van, több eszközöm van a testi-lelki egyensúlyom helyreállítására, egy-egy téma kapcsán pedig szinte hallom magamban, mit mondana, milyen kérdéseket tenne fel a pszichológusom.

Ettől még fontos, hogy pihenjek, töltődjek, határokat húzzak, de most összességében jól vagyok, így több kapacitásom marad arra, hogy a figyelmemet kifelé is irányítsam. Ha pedig változik az élethelyzetem, újra elmegyek szakemberhez is támogatásért.

WMN: Volt előtted példa a lélekápolás tekintetében és ha igen, milyen?

M. D.: Sok mindent, amit a rendszer vagy a közösségek működéséről tudok, azt a Budapest Pride-csoporttól tanultam, mások mellett Nagy Szilvi egykori elnöktől, aki sajnos már nincs köztünk. A havi rendszerességű, egésznapos szupervíziók alkalmával tanultam meg például azt, hogy az életünk személyes része nemcsak politikai, hanem munkahelyi is: az, ahogyan vagyunk, a mindenkori történetünk, a múltbeli és aktuális élményeink óhatatlanul hatni fognak arra, ahogyan a kollégáinkkal viselkedünk, és sok gubanc származik abból, ha ezekre a dinamikákra nem tudunk reflektálni. Lehet például, hogy a munkatársad azért szólt kicsit durvábban, mert ezernyi más okból feszült, és a kommunikációja nem rólad, vagy a veled való viszonyáról szól.

WMN: Miért tűnhet olyan félelmetesnek mélyre menni önmagunkban?

Kerepeczki Anna: Számomra az a félelmetes, hogy ha túl mélyre megyek, csalódni fogok önmagamban. Hogy legmélyen más ember vagyok, mint amilyennek hiszem magam. Bár azzal, hogy ezt feltételezem, lehet, hogy igazából tudom is, mi van odabent. Sokszor azért, hogy jól legyünk lelkileg, szembe nézzünk önmagunkkal, amibe rengeteg munkát kell belefektetni. Akár felforgatni az egész életünket. És ez elég rémisztő.

K. A. D.: Mert nem csak szép dolgok vannak odalent. Hanem gyarlóságok, hibák és mások- vagy magunk ellen elkövetett bűnök is esetleg. Nincs fejlődés, ha ezekkel nem nézünk szembe, és mindig csak mentségeket keresünk önmagunk számára „odalent”, meg ellenünk vétkezők után kutakodunk, hogy aztán magyarázzuk a bizonyítványunkat.

Sokunk előtt példa sem volt ebben az egészben. Gyerekkoromban még nem is használtunk olyan szavakat, mint önismeret, terápia satöbbi. Senki sem járt soha pszichológushoz, „ideggondozóba”, pláne önismereti csoportokba. A traumákat magukban próbálták rendezni az emberek. Nem kértek segítséget.

WMN: Honnan, kiből, miből merítesz erőt, amikor úgy érzed, kibillentél az egyensúlyodból?

M. D.: Nagyon szeretek emberekhez, állatokhoz, helyekhez kapcsolódni, de most egy tárgyat fogok kiemelni. Ma kaptam ugyanis vissza a fotelemet, ami pár hétig a kárpitosnál volt. És mivel ez az ülőalkalmatosság képezi az olvasósarkom lényegi részét, elképesztően hiányzott. Mert az az igazság, hogy engem sokszor az olvasás ment meg. Egy-két ital után vagy esetleg másnaposan nem tudok például szövegekre figyelni, és ez segített, hogy mértékletesebb életet éljek. Manapság pedig, hogy viszonylag sok cikket készítek, az olvasás és az írás viszonya olyan, mint a belégzés és a kilégzés, oda kell figyelnem a kettő egyensúlyára.

K. A. D.: A gyerekemből. Az ellentéte mindannak, amit nem bírok a világban. A kutyámból és a macskáimból. Abból, ahogy a szüleim szeretnek, várnak. Emberekből, akik érdek nélkül adnak, például egy kedves mondatot, egy mosolyt. A zenéből. A versekből. Az erdőből. Az utazásból. A finom ételekből. A jógából és a jógás közösségből, ahová járok. A barátokból. Hosszan sorolhatnám még, szerencsés ember vagyok. 

WMN: Mit jelent szerinted ma a hit? Szerinted szükséges-e hinni valamiben/valakiben?

K. A.: Gyerekkoromban nagyon hittem istenben és a tanításokban, aztán felnőttem, és egészen más szemmel kezdtem nézni magára a vallásra. Ma már nem tartom magam kereszténynek, de továbbra is hiszek. Abban szerintem mind a keresztény, mind buddhista és a wicca is egyetért, és én is abban hiszek, hogy van valami nagyobb erő, ami vonz minket, ami befolyásolja a világunkat. Ám nem irányítja, ez nagyon fontos. A hit iszonyat egyedi és szubjektív dolog, teljesen az egyéntől függ, hogy miben hisz és mennyire érzi azt magáénak, mennyire befolyásolja az életét. De valamire szükségünk van.

A hit biztonságot nyújt.  A hitnek nem kell feltétlen vallásnak lennie, hihetünk magunkban is, az is lehet a nagyobb erő, és ez már hatalmas támaszt nyújthat.

Az eseményre ITT tudtok jegyet venni.

A Hello, WMN! kerekasztal-beszélgetés támogatója a TorTer e-Design.

Kiemelt kép: WMN

WMN szerkesztőség