Mindennapi kapaszkodó. Ez lett nekem a jóga

–

Altatás jóga közben

Épp altattam. Nem ment túl könnyen, még az esti mese és az összes rituálé után is mindenféle ellenállásba ütköztem, nekem pedig fogytán volt a türelmem, mindenem fájt, hosszú napom volt. És ekkor jött az isteni szikra. Mi lenne, ha elővenném a jógaszőnyegem? Mi lenne, ha leporolnám a jógaalkalmazás-előfizetésem? (Ami így is minden hónapban levonja a maga kis díját, csak azért, hogy bűnbánókutya-fejjel ostorozhassam magam, hogy már megint egy órát sem csináltam végig.)

A gyerekem lelkesen üdvözölte az ötletet, hiszen neki csak az kell, hogy tudja, ott vagyok a szobában. Márpedig, ha elindítom a jógavideót (az általam előfizetett alkalmazáshoz YouTube-csatorna is tartozik, egy halom csodálatos ingyenvideóval, amit őszintén csak ajánlani tudok mindenkinek), ami alatt kellemes meditációs zene megy, én pedig tisztességesen csinálom a gyakorlatokat, akkor még a parketta is fájdalmasan nyikorog-csikorog alattam, szóval garantáltan érezhető és bőven hallható lesz a jelenlétem. Na és mi történt, na mi? Hát az, hogy

mire végére értem a gyakorlatoknak, a gyerekem békésen aludt, én pedig kisimultan és elégedetten hagytam el a helyszínt.

Új szokás született

Az általában másodjára elalvó gyerekem is maximálisan támogatta az új rendszert. Azt mondta, imádja hallgatni azt a zenét, az oktató kellemes hangját, és az is jó érzés neki, hogy tudja, velem is épp valami nagyon jó történik.

Innentől kezdve egy-két hétig ez is volt a forgatókönyv. Aztán sajnos lebetegedtünk, így két hét szünet következett, de nem telt el nap legalább egy kis nyújtás nélkül.

Az igény egyértelműen belülről jött. Az utóbbi évek legmélyebb lelki gödrében dagonyáztam épp, talajvesztett voltam, depressziós epizódok nehezítették a mindennapjaimat, ami már kihatott a családom életére is. A terápián túl, ami régóta esedékes volt, kellett még valami.

Egy mindennapi kapaszkodó, ami segít a víz felett maradni. Ez lett nekem a jóga.

Nem múlik el nap nélküle. Napi negyedóra a minimum. Mindegy, mikor, amikor időt tudok rá szakítani. Jellemzően a nap legvégén kerül rá sor, van, hogy késő este. Aztán olyan is van, hogy nappal is negyedórát, és este is. Az általam preferált oldal egyik oktatója azt mondta az egyik videóban, hogy ha nincs napi negyedórád magadra, akkor nem a testmozgás hiánya a legnagyobb problémád. Ez beütött, és azóta is gyakran eszembe jut.

Pár napja volt az áttörés, amikor megjött, és nagyon vacakul voltam. Menstruáció alatt a létezés is nehezemre szokott esni, de most nem hagytam magam. És láss csodát, túlzás nélkül főnixként támadtam fel hamvaimból, amikor találtam egy olyan jógaórát a videótárban, ami kifejezetten ezekre a napokra készült. Végigcsináltam, míg a napi teendőkön bezzeg alig bírtam átvonszolni magam. Valami megváltozott, átkattant bennem.

Többé nincs már szükségem motivációra, mert én magam lettem a motiváció. A testi és lelki épségem, egyensúlyom érdekében jógázni már a régmúlt. Mára azért jógázom, mert nem bírok létezni másképp.

Minden mérföldkő számít!

Ne úgy képzeljétek ám el, hogy én mindent kenek-vágok. Egyelőre ott tartok, hogy könnyes szemmel örömködöm, ha egy alkalom végére elérem a lábujjaimat kinyújtott lábbal, egyenes háttal. Minden vágyam, hogy a lefelé néző kutyapózban nyújtott térddel és leszorított sarokkal tudjak lazulni.

Mivel a jóga lényege pont a testtudatosság, ezért minden apró mérföldkő sokkal jobban feltűnik. Egy olyan embernek, mint én, aki több évtizede küzdelemben van a saját testével, ez az egyik legnagyobb ajándék. Kislány koromban a balettos közeg volt, ami először jelezte vissza azt, hogy a testem nem jó, nem alkalmas arra, amit a világon mindennél jobban szeretnék. A testem és a mozgás ezzel az élménnyel és érzéssel kapcsolódott össze, annyira, hogy hiába volt a tánc a mindenem, már húsz éve nem táncolok, csak legfeljebb rugózom, ugrálok. A mozdulataimat mindig blokkolta egy fájdalmas görcs. Ez a görcs végre oldódni látszik.

A jóga többet tett az önbizalmamért, mint bárki, vagy bármi eddig együttvéve. Arra tanít, hogy legyek kíméletesebb magammal. Nem baj, ha valami nem megy tökéletesen, nem baj, ha még nem sikerül valami. Ha elkötelezett vagyok, és türelmes, akkor előbb-utóbb bármi menni fog.

Egy hónapja még nem tudtam kinyújtott kézzel hídba vágni magam, de pár napja sikerült. Három hónapja még csak videókból tudtam jógázni, mára már egy kész repertoár van a fejemben, így az sem akadály, ha nem vezetett gyakorlatokat csinálok. A testem kevésbé fáj reggelente, több az energiám, az ízületeim nem sajognak annyit. 

De ami a leglátványosabb, hogy ha most valaki azt mondja, jól nézek ki, már van, hogy el is hiszem. Ba dum tss. Kimondtam. Aki ismer, vagy olvasta már az önismereti kínjaimról való fejtegetéseimet, az tudja, mekkora dolog ez. Nem, most nem (csak) az idegtől vagyok vékony. Továbbmegyek, már valami kockaszerűségeket is felfedeztem nyomokban a hasamon. És mindezt én értem el! 

Egyre inkább ura vagyok a légzésemnek is, ami a mentális állapotomra is kihat. Már képes vagyok arra (ha nem is mindig), hogy felismerjem, amikor kezdek kibillenni az egyensúlyomból, és ilyenkor csinálok pár kör napüdvözletet, és máris minden jobb. Nyilván a jóga önmagában nem oldja meg a problémákat. Nem fizeti be a számláimat, nem oldja fel a traumáimat. De én, aki tényleg hosszú éveket töltöttem azzal, hogy idegenként éltem a testemben, végre tényleg kezdek megérkezni önmagamba.

Messze-messze, túl a jógán

Nagy levegő, teleszívom a tüdőmet, összegyűjtök mindent, amivel tele van a fejem, a lelkem, aztán szépen lassan kifújom, közben azt vizualizálom, hogy a levegővel távozik belőlem minden, ami nem engem szolgál.

Amit nem tudok abban a pillanatban megoldani, arra nincs is szükségem. Elengedhetem. A fájdalmat is.

A jóga a nyújtásokkal járó fájdalmas érzést is olyan perspektívába helyezi, amelyben az égető feszülés is tanít, vezet. Fogja a kezem, hogy figyeljem és tiszteljem a testem, önmagam. Ha belegondolunk, ezek a jógánál jóval messzebbre visznek. 

A kóros megfelelni akarás, az önbizalomhiány, önismereti problémák, traumák feldolgozásában és a gyógyulási folyamatban a rendszeres jóga olyan eszköz, amiről eddig nem tudtam, milyen elementáris erővel tud segíteni. Pedig mindenki erről beszél, csak nem hallottam meg.

És hiába határoztam már el tényleg milliószor, hogy mostantól minden egyes nap mozogni fogok, el kellett jutnom odáig, hogy az igény tényleg belülről jöjjön. Jobban akartam lenni. Elmentem a falig. Kapkodtam a levegő után, és egyszeriben kiderült, hogy a levegő mindig is ott volt, csak tele kellett volna vele szívnom a tüdőmet.

Eddig hibás volt a koncepció. Csak a testem miatt éreztem, hogy mozogni kéne. De hiszen a testem és én nem beszéltünk egy nyelvet! Meg kellett értenem, hogy erre a lelkemnek talán sokkal nagyobb szüksége van. Ehhez idő kellett.

Most végre tele vagyok tervekkel. Elhatároztam, hogy újra megtanulok spárgázni. Le fogom győzni a félelmem, és igenis a fejem tetejére állok.

Nem rohanok, ráérek. Gyógyulok. Velem együtt gyógyul a kislány is, aki elvesztette a kapcsolatot a testével, aki elhitte, hogy másoknak kell megfelelnie, másokat kell szolgálnia. 

Elmondani nem tudom, mit jelent a tudat, hogy bármilyen nap áll is még előttem, vár még rám minimum negyedóra, ami felemel, megtart, és minden porcikámat átöleli.

És ha már itt tartunk. Ez már aztán tényleg lehet, hogy túlzásnak tűnhet, de az egyik jógavideó végén az volt a feladat, hogy a levezető meditáció alatt öleljem át magam. Én sem értettem, miért, de gombóc nőtt a torkomban, sírni kezdtem. Akkor értettem meg úgy igazán, ténylegesen, hogy ez az egész értem van, rólam szól. Lehetek büszke magamra. Szerethetem magam. Ha senki nincs, ki elringasson… még mindig itt vagyok én. Elég vagyok. Namaste.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Szabó Anna Eszter