„A széktánc nem csupán érzékiség, hanem önismeret is”

–

A nőiség és az érzékiség ma láthatóbb, mint valaha, mégis nehéz szabadon megélni

A társadalom elvárja, ugyanakkor meg is ítéli azokat a nőket, akik tesznek is azért, hogy jól nézzenek ki.

A médiában túlfűtötten van jelen az érzékiség: reklámokban, videókban, algoritmusok által vezérelve. A body positivity hulláma ellenére továbbra is erősen él a többségben a tökéletesség és a folyamatos boldogság képe.

A hétköznapokban pedig sokszor még mindig gyorsan megszületik az ítélet, ha egy nő láthatóan és tudatosan éli meg a nőiségét.

„Túl sok.”
„Túl kihívó.”
„Túl magabiztos.”
Vagy épp:

„Családanyaként ez már nem helyénvaló.”

Tíz évvel ezelőtt, amikor az első női széktánc-workshopomra készültem, én is éreztem ezt a feszültséget. Kalandnak indult, de közben sok kérdés motoszkált bennem.

Mit gondolnak majd rólam? Lehet-e anyaként érzéki mozdulatokat tanítani egy olyan kultúrában, ahol ez könnyen félreérthető? Hol van az egyensúly a női önkifejezés és a társadalmi elvárások között?

Az első alkalom meglepően jól sikerült

A résztvevők nem az érzéki koreográfiát emelték ki, hanem azt, hogy jól érezték magukat a testükben. Szabadabbnak.

Ahogy teltek az évek, egyre több nő érkezett ezekre az alkalmakra: cégvezetők, tanárok, orvosok, pszichológusok, egyetemisták, családanyák. Különböző életutak, mégis nagyon hasonló belső dilemmákkal.

Megfelelési kényszer. Testképzavar. Alacsony önértékelés. Ambivalens viszony a nőiséghez. És talán a legmélyebb közös pont: a félelem attól, hogyan látszódnak mások szemében.

Ez a feszültség gyakran már az első percekben érzékelhető. A testtartások, a tekintetek, a mozdulatok eleinte visszafogottak, sokszor kifejezetten zártak és feszengők. Ilyenkor erősebb a kifelé irányuló figyelem: hogyan nézek ki, jól csinálom-e, mit látnak ebből mások?

A közös mozgásban ez az állapot fokozatosan oldódik. Sokan, akik az elején szinte alig mernek megmozdulni, néhány perc múlva már mosolyognak. A testtartásuk nyitottabbá válik, kérdeznek, nevetnek, és megjelenik az önirónia is.

A mozdulatokkal együtt lassan megérkezik a saját test érzékelése is: a tér, a ritmus, a zene dinamikája. Az együtt mozgás élménye sokszor olyan rétegeket érint meg, amelyeket szavakkal nehéz lenne megközelíteni.

A résztvevők nem egymás riválisai, hanem egymás támogatói. Ez a megtartó közeg nem új jelenség a nők kapcsolódásaiban. A nők mindig is keresték egymás társaságát: történeteket osztottak meg, jelenlétükkel erősítették egymást.

Az alkalmak ma már jóval többet jelentenek egyszerű koreográfiánál

Teret nyitnak arra, hogy nőként közelebb kerüljünk önmagunkhoz. Olyan gyakorlatoknak is helyük van bennük, amelyek segítenek figyelni a testérzetekre és a belső élményekre.  

Egy résztvevő egyszer azt mondta: évek óta készült eljönni, de mindig lebeszélte magát. Aznap is majdnem visszafordult. Cikinek érezte a ruhát, amiben érkezett, és úgy érezte, a teste „nem elég jó”.

Végül mégis maradt. Az óra végén felszabadult örömmel mesélte, mennyire jól érezte magát. Egy héttel később írt: több év kihagyás után újra edzeni kezdett. A testét még merevnek érzi, de már nem ellenségként tekint rá, hanem valamire, amivel újra lehet kapcsolódni.

Azt is írta, hogy az elmúlt években szinte kizárólag az anyai identitása volt előtérben, és most kezdi újra felfedezni azt a női részét, amely nagyon hiányzott neki.

Számomra az egyik legmeghatóbb pillanat, amikor anya és lánya együtt érkezik egy ilyen alkalomra. Két külön női történet, mégis ugyanazzal a vággyal: szégyen nélkül megélni a nőiség sokféleségét. Lágyságot és erőt. Érzékiséget és intuíciót. Játékosságot és méltóságot. Szabadságot és örömöt.

Amikor egy fiatal lány azt látja, hogy az édesanyja örömmel táncol, és szabadon megéli önmagát nőként, az túlmutat egy táncórán.

Tíz év után számomra egyre világosabb: ez nem pusztán mozgásforma, hanem egy nyelv, amely folyamatosan változik. Lehetőséget teremt arra, hogy a női test ne elvárások és ítéletek eszköze legyen, hanem élő tapasztalat.

Nem esztétikai kérdés, hanem önismereti lehetőség.

És talán ez a legfontosabb: visszatalálni ahhoz az élményhez, milyen érzés egyszerűen jól lenni a saját bőrünkben.

WMN szerkesztőség