–

Azóta egyedül vagyunk

vagyis

dehogy vagyunk

hárman vagyunk

hárman vagyunk egyedül

(Szabó Imola Julianna: Csevegés. Jelenkor, 2019)

Első jelenet

A telefonom három pittyenés után bontja a vonalat. A számlálóra nézek: kereken két órája beszélgetünk. Nem tűnt fel. Az tűnt fel, hogy szép lassan minden könnyebbnek és világosabbnak tetszik a vonal mindkét oldalán. 

Néhány perc után eltűnik a közvetítő közeg, sőt: talán van is, amit egyszerűbb így, a távolból. A mélységeken nem csökkent a telefon, járkálunk közben, mosogatunk, port törlünk, pakolászunk. És közben mégis milyen kerek az egész: az elején még sírt, mostanra megnyugodott. Aztán én sírtam, majd nyugodtam meg.

Kijött minden, olyasmik is, amik megleptek bennünket. Összeállnak dolgok, más dolgokat meg szétszálazunk, hogy végre beszüremkedjen valami kis fény a rostok között.

Visszahívom, nevetünk. Hogy észre se vettük, pedig tényleg már két órája. Meg hogy milyen jólesett. Szipogunk, kacagunk magunkon, azon, ami miatt az előbb sírtunk még – aztán elköszönünk és lerakjuk. Nem csak a telefont. Minden egyebet.

Második jelenet

Villogó jelzés: éppen gépel. Még mindig. Aztán már nem. Csak üzenet az nem jött. Újabb villogás, újabb semmi. Én nem írok többször, már nem érzem helyénvalónak. Nem esik jól. Kiadtam magam, kiöntöttem a semmibe.

Szerintem elég világos és bátorító voltam, de persze már elindult az agyamban a gondolat, vajon nem voltam-e túlságosan is világos, jobb lett volna-e titokzatoskodni, megjátszani, nem hatott-e a bátorítás ijesztőnek. Nem túl mély-e, amit írtam, nem lett volna jobb a felszínen korcsolyázni, ahol nem fáj semmi. Nem. A válasz mindig ez: nem lett volna jobb. Így persze fáj egy kicsit, ez a féloldalas mélység nagyon könnyen megborít. 

Az éjszaka valódi vámpírjai: a denevérek

WMN Life – 2022. augusztus 12. – KÖÁ

A kapcsolat megszakadt

Ismerős valamelyik? Esetleg mindkettő? Mindkét eset az utóbbi hetek termése – csak az utóbbiból több is volt. Nemcsak számszakilag, hanem a kelleténél.

Miért könnyű egyesekkel nagy mélységekbe alámerülni, és miért nem mernek alábukni mások? 

Dominóelvszerű folyamat: mindenkit bántott valaki, mindenkinek van oka a bezárulásra. Kérdés, pont ezért megóvja-e a sebzéstől azokat, akik később nyílt szívvel közelednek felé.

Nem vagyok híve a régenmindenjobbvót mentalitásnak, de most valahogy mintha tényleg koncentráltabban érzékelném, hogy emberek kifarolnak – nemhogy konfliktusokból, de potenciálisan kellemes, boldog élethelyzetekből is. Talán pont ezért fejlődik ki ezzel párhuzamosan az igény bennünk a valódi, mély, tabuk és megjátszás nélküli beszélgetésekre?

Vannak még mikrotörténeteim, amelyek árnyalják a második jelenetet: elejtett mondatok, amelyekből körvonalazódik, hogy a másik más, mint aminek mutatta magát. Vagy amit mi projektáltunk rá. Én szokás szerint a jót, hogy aztán lehetőleg még érthetetlenebb legyen a válasz nélkül hagyás meg a villogást abbahagyó csetablak. És egyébként gyakran valóban jobb is, több is, mint amit látni enged. De akkor meg miért?

A kétórás beszélgetésekben mantraszerűen sóhajtozunk: miért nem mernek kapcsolódni az emberek? Miért félnek alámerülni, kimondani, szembenézni? 

Ja, persze hogy fájdalmas. Kényelmetlen. De aztán felszabadító, mert a szálak között tényleg besüt a fény, és láthatóvá válik sok olyasmi, ami addig talán előttünk is rejtve maradt. 

Megtartó erőink

Egy-egy ilyen kétórás etap megtart egy darabon. Tölt, tisztít, átmozgatja a lelket, s ugyanakkor rendszerez. Aztán, ha újra tele a minden, lehet tárcsázni. Alkalmasint azért telik meg amúgy, mert az ellenkező oldalon túl sokáig gépelik a választ, vagy már azt se. Horror vacuui: ahol nincs válasz, oda képzelünk magunknak, és az nem mindig a legszebb szcenárió. 

A megtartó kapcsolatainkban az a szép, hogy a teherből épülnek. Egyszer én cipelek veled, másszor te. Vagy, ha úgy adódik, együtt, egyszerre – mégiscsak hangulatosabb, mint egyedül erőlködni.

Hogy mi zajlik eközben a válasz nélkül hagyott csetablakok mögött? Fogalmam sincs. 

De hát épp ez a probléma, amely megoldódás helyett szükségszerűen újra meg újra megsokszorozza önmagát.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Oscar Wong