Rengeteg kapcsolat között mégis végtelenül magányos fiatalok: a párkeresés és a Z generáció

–

Fiatalnak lenni jó. Általában ilyenkor van az embernek energiája, vágyai, tervei, jó esetben pedig bizakodó ás várakozással teli. Vagy mégsem?

A Z generáció (vagyis az a korosztály, amelybe én is tartozom, és amelynek tagjai valamikor 1995 és 2010 között látták meg a napvilágot) talán kifejezetten szenvedős típusnak tűnhet – pedig aligha jószántukból ilyenek. Ami a mentális betegségeket illeti, a mai fiatalok bőven lehagyták az őket megelőző generációkat, ezt pedig számos kutatás is igazolja.

Egy, a 2022-es évet vizsgáló felmérés szerint a Z generáció mintegy 42 százaléka küzd valamilyen mentális zavarral, ezek közül a leggyakoribb a szorongás, amit a depresszió, majd az ADHD követ.

Az is világos, hogy a fiatal generációban jelentősen nagyobb a hajlandóság arra, hogy segítséget kérjenek, vagy beszéljenek a mentális kihívásokról – az American Psychological Association jelentése szerint a Z generáció bármely egyéb demográfiai csoportnál hajlamosabb vallani a mentális nehézségeiről. A témát örökkön övező stigma lehullóban van, ami minden bizonnyal nem véletlen – a XXI. század olyan váratlan és embert próbáló élethelyzetekkel robbant be, amelyek nemigen teszik lehetővé, hogy csak úgy elmismásoljuk azok pszichológiai következményeit – sem egyéni, sem társadalmi szinten.  

A krízishelyzet, vagyis a Z generáció mentális egészségének kollektív mélyrepülése több különböző okban keresendő: a jelentősen felgyorsult modernizációs folyamatok, valamint az internet és az online közösségi terek fénysebességű térnyerése óriási hatással bírt és bír a folyamatosan kapcsolódni igyekvő, mégis elidegenülő fiatalokra.

Ki feledkezhetne meg például a koronavírusról?

Amelynek következtében 2020 tavaszán váratlanul mindannyian a lakásunk négy falának börtönében kötöttünk ki, ráadásul nem csak két hétre. Az ugyan tagadhatatlan, hogy a Covid által okozott karanténhullámok túlélése mindenki számára kihívást jelentett kortól és társadalmi csoporttól függetlenül, ám a Z generáció fiatal és törékeny mivoltából adódóan kifejezetten megsínylette a pandémiát. A fiatalság módfelett meghatározó éveiben kényszerült rá, hogy az életének minden szegmensét az online térbe helyezze, és egy időre búcsút mondjon az emberi kapcsolatok tradicionális kialakításának és ápolásának is. 

A koronavírus-járvány alapjaiban változtatta meg a társadalom olyan elemi tevékenységeit, mint a tanulás, a munka vagy az ismerkedés és randizás. Míg az oktatásra és a munkaviszonyokra bizonyos szempontból jó hatással volt a Covid, hiszen mindenkit belekényszerített a rutinos navigálásba az online terekben, addig a társkeresést jóval bonyolultabbá tette.  

Miért gondolom így?

Nézzük az online ismerkedést!

Bizonyára mindenkinek vannak egyedülálló ismerősei, akik arról számolnak be, hogy számukra rémálom az egész, és inkább törlik (majd újra letöltik) az appot úgy minden második napon.

Igen, kétségtelen, hogy párok sokasága köszönheti a kapcsolatát egyes alkalmazásoknak, ám eközben egy olyan kultúrát is meghonosított az ismerkedésben, amely aligha nevezhető előnyösnek, hiszen elültette a felhasználók fejében az illúziót, miszerint végtelen számú lehetőség áll a rendelkezésükre.

A randiappok kialakítását ismerve, mindez nem meglepő: az egy másodperc alatt újabb és újabb potenciális partnereket kínáló alkalmazások olyan stimulációt, már-már függőséget okoznak a felhasználónak, ami rendkívül hamis képet fest a lehetőségekről. Az alkalmazások nyújtotta illúzió természetesen nem a valóságot tükrözi – míg manapság a kapcsolatot tagadhatatlanul könnyebb felvenni a környék szinglijeivel, mint például a múlt században volt, az emberi természeten és a kompatibilitáson ez nem változtat, és azt sem jelenti, hogy mindig lesz egy jobb és érdekesebb opció az éppen aktuális után. 

A Tinderen csupán egy perc leforgása alatt több tucat arcról dönthetjük el, hogy tetszik, avagy sem, a lehetőségek tárháza pedig teljességgel kimeríthetetlennek hat. Ez az illúzió természetesen azt is magával vonja, hogy a párkeresők jelentős hányada óriási könnyedséggel lesz túl bárkin, aki nem elégíti ki kellően az éppen aktuális igényeit – és itt érkezünk el a XXI. század egyik legsajátosabb, széles körben vitatott, és legalább közvetetten minden fiatal számára jól ismert jelenségéhez, ami nem más, mint a ghosting.

Ezt alighanem mostanra a Z generáció szüleinek egy része is jól ismeri, tekintve, hogy a jelenség aggasztóan gyakori, szinte „normalizált”. A ghosting voltaképpen arra az élethelyzetre ad egyszavas kifejezést, amikor valaki mindenfajta magyarázat nélkül elvágja a kommunikációs csatornát, és eltűnik. Ezt pedig leggyakrabban az ismerkedési szakaszban teszi. A szó amúgy tulajdonképpen bármilyen kapcsolat esetében használható – akár a családtagjai is „ghostingolhatják” az embert – de alighanem az a ritkább eset.

A ghosting egy módja annak, hogy a másik fél tudtára adjuk érdektelenségünket

Anélkül, hogy azt egyenesen közölni kellene. A ghostingolás a mai randiszcénában szinte kikerülhetetlen, és a szokás erkölcsi milyensége is gyakran közbeszéd tárgyát képezi

– egyes vélemények szerint vannak olyan esetek, amikor „rendben van” a ghostingolás, például az első randevú után: ilyenkor ez egyértelmű jele annak, hogy az egyik fél nem kívánja folytatni az ismerkedést, és felesleges magyarázkodni.

Sokan ezzel szemben elfogadhatatlannak ítélik a szótlan felszívódást, hiszen akármennyire tudatos vagy edzett valaki, ghosting áldozatának lenni pokolian fájdalmas – a magyarázat nélküli eltűnés traumát is okozhat a helyzet elszenvedőjének, vagy akár olyan múltbéli eseményeket is felidézhet és „triggerelhet”, mint a szülők válása, megcsalás vagy gyerekkori bántalmazás.

A ghosting nem válik elfogadhatóbbá csak azért, mert egyre inkább normalizált, és inkább zárkózottabbá, óvatosabbá és kiábrándulttá teszi azokat, akik kapcsolódni vágynának: „akit a kígyó megmar, a gyíktól is fél”.

(A University of Ontario egy felmérése alapján a válaszadók mintegy 72 százaléka volt már ghosting áldozata.) 

Ezzel pedig fel is vetődik egy újabb probléma a randizást illetően: az érzelmi elérhetetlenség

A Glasgow-i Egyetem online portáljának egy cikke egyenesen „érzelmileg elérhetetlen generációnak” nevezte a gen Z-t. A szerző arról a paradoxonról is beszél, hogy míg a Z generáció a felmenőivel összehasonlítva sokkal több kapcsolódási lehetőséggel bír (és vágyik is e kapcsolódásokra), mégis egyre kevésbé képes rá.

Az érzelmi sérülések görcsös kerülése ugyanis gyakori 2023 fiataljai között, és az elköteleződés gondolata is sokkal ellentmondásosabb, mint néhány évtizeddel ezelőtt.

Ennek magyarázata ugyancsak sokrétű – a társadalmi normák lazulása és az egyre kevésbé merev szerephatárok teret adnak annak, hogy mindenki a saját vágyait követve éljen, és ne kelljen például egzisztenciális okokból házasodnia. Míg a nagyobb mozgástér, a szexpozitív hangok és az önmegvalósítás kifejezetten előnyös hozadékai a 2020-as éveknek, mintha olykor a ló túloldalán találnánk magunkat – mondhatni, feláldozzuk az őszinte, mély és sok esetben áldozatokat kívánó kapcsolódást a komfortzónánk és imidzsünk oltárán. 

Az érzelmi elérhetetlenséghez szorosan kapcsolódik az „akarom is, de nem is” attitűd

És az úgynevezett situationshipek megjelenése – ez voltaképpen annyit tesz, hogy két ember címke, és különösebb kötelezettségek nélküli, amolyan laza kapcsolatban létezik. Ez persze nem újdonság, ugyanakkor a Z generáció különösen favorizálja a „szürkezónát”, amiben a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad.

Az ilyen típusú konstrukciók voltaképpen megoldások a modern kor ismerkedési szcénájának kihívásaira, ugyanis arra hivatottak, hogy megadják egy romantikus kapcsolat érzelmi- és testi hozadékait, ám egyidejűleg biztosítsák azt a mozgásteret is, ami egy monogám kapcsolatban már nem biztos, hogy jelen van. 

A Z generáció köreiben extrém népszerű helyzetnek megvannak az előnyei. Például megkérdőjelezi azt a mélyen gyökerező, heteronormatív álláspontot, miszerint a kapcsolatok, valamint összességében az ideális életút lineáris utak, és minden kapcsolódásnak felfelé kell haladnia egy bizonyos lépcsősoron ahhoz, hogy az kielégítő és kívánatos legyen.

A „situationshipek” előnyös vagy romboló minősége inkább az egyén személyes vágyain, értékein és határain múlnak, amelyeket nem mindig a legegyszerűbb önmagunknak definiálni és meghúzni. Könnyen átcsaphat önsorsrontásba, hiszen sokan, amikor ilyen helyzetbe kerülnek, inkább érzelmileg fáradtnak, kihasználtnak és értéktelennek érzik magukat.

A laza, címkétlen kapcsolatok óhatatlanul, ám hírhedten képesek azt a keserű érzést kelteni, miszerint a partner azért nem hajlandó a teljes elköteleződésre, mert „nem elég értékes” neki a kapcsolat ehhez. 

A tradicionális nemi szerepek folyamatban levő újradefiniálása ugyancsak zavart okoz az ismerkedésben

A nyugati világ fiatal női mára jóval nagyobb mozgástérrel és több lehetőséggel bírnak, mint a Z generációt megelőző korosztályok, a férfiak felé pedig szintén némileg csökkentek az olyan, jobbára mérgező elvárások, mint az érzelmek kimutatásának elkerülése vagy a magasabb kereset. Míg ez a tendencia pozitívnak ítélhető, hiszen nagyobb szabadsággal és kevesebb frusztrációval kecsegtet, a randizás területén azért mégis felvet kérdéseket. 

Állandó diskurzus övezi például azt a kérdést, hogy kinek kellene fizetnie a randevúkon, kezdeményezhet-e egy nő egy férfi felé, vagy hogy feminista húzás-e elfogadni, hogy egy férfi fizesse a vacsoránkat.

Ezeket az ideológiai kérdéseket mindenkinek magának kell megválaszolni, és valószínűleg nem lesz bennük egyhamar társadalmi konszenzus, de azt azért ki lehet jelenteni, hogy az ismerkedést nem tették könnyebbé. A közösségi médiában lépten-nyomon bukkanhatunk olyan tartalmakra, ahol heteró nők a férfiak erőfeszítéseinek teljes hiányáról számolnak be, míg a másik oldalon, a férfiak körében is gyakori a teljes zavarodottság afelől, hogy mi a módi a korai randizásban. Nem kell túl sokat kutatni a szélsőségek után sem – erre tökéletes osztálypélda a hírhedté vált influenszer-bűnöző Andrew Tate, aki egyenesen gyűlölte a tényt, miszerint a nők mára már nem a férfiaktól függő és nekik alárendelt szexjátékok, hanem önálló és gondolkodó, egyenrangú partnerek.

Az elmosódó, nehezebben definiálható szerepkörök gyakran vezetnek súrlódásokhoz az egyébként sem könnyű lavírozásban, az viszont kétségtelen, hogy a Z generáció szerepe megkülönböztetett abban, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a jelenlegi, amolyan átmenetnek tűnő periódusból. És hogy a mára elavultnak ható nemi normákat javarészt a múltban tudják-e hagyni, az még a jövő zenéje. 

Fiatalnak lenni 2023-ban sem könnyű

Ez a generáció egy olyan világban kénytelen kiismerni magát, amelyben bár minden lehetősége megvan a kapcsolódásra, sokszor mégis végtelenül magányos és elidegenült, ahol az érzelmi sebezhetőség olykor a pokol egy külön bugyrának érződik, és amelyben kifizetődőbb nemtörődömnek tettetni magunkat, mint bevallani, hogy valami számít. 

Ez persze minden bizonnyal nem azért alakult így, mert a Z generáció számára valamilyen furcsa módon álltak össze a csillagok, és természetükből adódóan kezdtek látszólagos önsorsrontásba. Szimplán egy roppant sajátos korba született generációval állunk szemben. Olyan emberekkel, akiknek már tizenévesen megvolt a lehetősége, hogy több száz emberrel kerüljenek kapcsolatban valamelyik randiappon, akik könnyedén válhatnak köddé mindenfajta következmény nélkül, és akiknek a szex minden eddigi generációnál elérhetőbb élvezet. 

Hogy mi lesz ezek fényében a párkapcsolatok jövője, azt nehéz lenne megjósolni.

Hegedűs Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ lechatnoir

WMN szerkesztőség