Volt egyszer: a ghosting

A ghostolás mint jelenség kezd egyre mélyebben beivódni a köztudatba, és mivel magyarosított formája nem igazán létezik (köddé válás? szellemmé válás?), ezért mindenki ezt a kurta-furcsa magyarosan ragozott, ámde angol eredetű szót használja arra a helyzetre, amikor valaki különösebb magyarázat nélkül kámforrá válik, elillan.

De nem úgy tűnik el, mint a tejes dobozokon keresett emberek. Vagy mint a családját elhagyó személy, aki lemegy cigiért vagy egy rúd parizerért, és soha többé nem tér vissza. Az úgynevezett „ghostoló” éli vidáman a mindennapjait: ugyanott vásárol, él, mint eddig, vígan cseveg online és offline a többi barátjával, családtagjával, sőt, újra ismerkedik – csupán neked nem válaszol! (De megosztok veled egy szigorúan bizalmas információt: minden hétfőn, szerdán és csütörtökön, fél kilenc körül a Kálvin téren suhan át az Astoria felé sétálva, ott és akkor el lehet őt csípni a sötétkék ballonkabátjában magyarázatot követelve!) 

Ghostingolni offline és online kapcsolatokat is lehet, rövid- és hosszú távúakat is, baráti, szakmai és romantikus jellegűeket,

a közös vonás bennük leginkább az, hogy a ghostoló személy szeretne elkerülni egy potenciálisan kellemetlen érzelmi helyzetet.

Vagy azért, mert feltételezi, hogy a közte és a másik személy között fennállt kapcsolódás túlságosan jelentéktelen és kurta volt, esetleg szociálisan nem beágyazott ahhoz, hogy magyarázkodni kelljen, vagy azért, mert a konfliktusok rendezésére eddig is többnyire az elkerülő stratégiát választotta, és ezt a keretek (közösségi média, ismerkedős appok, nagyvárosi lét) még meg is támogatják. 

De mi van a másik oldallal, azzal, akit ghostingoltak?

Azt mondják, körülbelül olyan agyi folyamatokat indít be a ghostingolás aktusa az elszenvedő félnél, mint a tényleges fizikai fájdalom. Ez a fájdalom a társas visszautasítás fájdalma, gondoljunk csak az oviban a sarokba állításra, vagy amikor nem szólnak hozzánk a társaink az suliban. Ehhez hasonló súlyos büntetés a magánzárkákra a börtönökben, ha kiátkoznak, kizárnak, kirekesztenek egy közösségből, vagy nemet mondanak rád egy kétszemélyes kapcsolatban, ami annak előtte befogadott, megtartott és kölcsönösen ápoltuk. Legalábbis úgy hitted. 

A másokkal való kapcsolódás, ha evolúciós szinten nézzük, gyakorlatilag a túlélés záloga volt. Ettől a bizonyosságtól vág el a ghostingolás, hogy számíthatunk a másikra, és kétértelműséget, bizonytalanságot teremt: vajon történt vele valami? De hiszen látom Instán, hogy vígan ring a csípője a kedvenc zenekara koncertjén! Akkor csak nem „fekszik a balesetin”, ahogy azt elsőre gondoltam… Akkor talán haragszik rám? Visszaolvasom az utolsó üzeneteinket – lehet, hogy megbántottam valamivel?

De mégis mi sértő van abban, hogy „aludj jól, holnap beszélünk”…

Nyilvánvalóan majd ír, csak nagyon elfoglalt, hiszen mondta is, hogy az lesz. No de két teljes héten keresztül? Azért koncertezni csak volt ideje elmenni, és nini, lássuk csak megint azt a sztorit, ki az a másik, akivel úgy összevigyorog a videón?! A szemétláda!!!

És aztán jött: az anti-ghosting

Neked hogy esne, ha az eltűnés helyett egy ilyen üzenetet kapnál? 

„Szia! Nagyon köszönöm a tegnap délutánt, szuperül éreztem magamat, viszont szerettem volna megírni, hogy részemről ezek a kellemes érzések nem romantikus jellegűek. Ha lesz kedved a jövőben, találkozzunk még, csak gondoltam, ezt mindenképp tisztázom előtte. Legyen szép estéd!” 

Jobb tudni, mi áll a háttérben? Enyhülne tőle a fájdalom?

Nem csupán az online ismerkedés és a ghostingolás korát éljük, hanem az önsegítő könyvek, a pszichológia mint új népvallás, és a különböző kommunikációs tréningek korát is. „Tanulj meg asszertívan kommunikálni tíz nap alatt! A nemet mondás művészete”, stb, stb, stb… Az anti-ghosting tehát egy olyan gesztus – hiszen a mód, a csatorna, amin keresztül történik, számtalan lehet –, ami transzparensen kifejezi, hogy a fennálló társas kapcsolódást a továbbiakban az illető ebben a formában folytatni már nem kívánja. Sőt, a kezdeményezőkészségéből arra lehet következtetni, hogy anti-ghostolónk akár még magyarázatot is hajlandó adni, miért nem akar minket. 

Hogy válaszoljak a saját magam által feltett kérdésre, van, amikor nem feltétlenül jobb magyarázatot kapni, hiszen a helyzet mindenki számára egyértelmű, és nem elég jelentős ahhoz, hogy tovább kelljen ragozni. Kegyetlenül hangzik, tudom, de hadd szemléltessem egy példával. 

Pár hónappal ezelőtt elmentem egy randevúra. Az illető még az első személyes találkozás előtt világosan értésemre adta, hogy három órája van, mielőtt egy következő, baráti programra továbbmegy. Ez egyfelől nagyon kedves volt, másfelől felmerült bennem, mi van, ha egy óra után terhessé válik az alkalom, szegény majd ott fog kószálni a városi rengetegben egyedül? Ott. 

Nos, a találkozó rendkívül kellemes volt, el tudtunk szakadni a szokásos interjúkérdésektől, és belemenni az emberi kapcsolatok sűrűjébe, szórakoztató történetekkel illusztrálva egy-egy elméletünket. Az idő csak úgy repült, de még egy pisztáciás fagyi belefért addig a bizonyos fél ötös búcsúig. Elnyaltuk a metróig vezető úton, majd azon a ponton, ahol utunk tovább már nem keresztezte egymást, összeölelkeztünk, és elköszöntünk a másiktól. A szám mosolyra húzódott, amint a mozgólépcsőn még a fagyim utolsó darabjait ízlelgettem, ez egy jó randi volt, gondoltam, és valószínű soha többé nem találkozunk majd, ha csak a véletlen össze nem sodor minket.

Nem volt kémia, se biológia, se fizika, csak egy kellemes délután. Ezek után vártam volna egy üzenetet, amiben ezt egyszeri randipartnerem tételesen kifejti? Ugyan, dehogy!

Igaz, más helyzetekben jelentősen eltérhet, ki-ki hogyan él meg, miként értékel egy találkozást. 

Várok a fentiekkel ellentétben tisztázó üzenetet egy több hetes, több hónapos ismerkedési folyamat végén? Igen. 

Maradjunk most a romantikus kapcsolatoknál! Blaine Anderson hivatásos randiguru a böfögéshez hasonlítja az anti-ghostingolást. Azt mondja, hogy az anti-ghostinghoz vezető út kellemetlen, de amint tisztán kommunikálod a másikkal, hogy mi a helyzet, tehát kijön a böfi, szuperül érzed magad. 

Blaine frappáns kis hasonlatát kiegészíteném annyival, hogy böffentés után általában fel szoktak szabadulni bizonyos illatanyagok, amolyan böfiszag, amit senki nem szeret, sőt a feladó gyakran szégyenkezik is miatta, elnézést kér, a többiek pedig egy apró fintorral jelzik, hogy eljutott hozzájuk is az aroma.

Egy elbocsátó szép üzenet is hagyhat átmenetileg némi kellemetlen szagot a levegőben. Fontos hangsúlyozni, hogy átmenetileg. És mivel a másik vette a fáradságot, hogy szóljon, ne tartsam fenn a romantikus érdeklődésemet irányába, még az is lehet, hogy az emberi kapcsolat maga megmarad.

A randiappok segítenek. De miben?

Számos randiapp próbálja felvenni a küzdelmet a ghostolás ellen, nem feltétlenül a bennük feltámadt empátia okán, inkább mert ghostingolva lenni egy párkeresős appban rossz felhasználói élményhez vezet, amitől a fogyasztó akár le is törölheti az appot, a cég pedig jelentős profittól eshet el ezáltal. 

A Tinder szinte rászól az emberre, hogy most „te jössz!”, azaz miután érzékeli, hogy a beszélgetőpartnered írt utoljára, figyelmeztet, hogy most rajtad a sor, a jobb felső sarokban emlékeztet erre a felirat. Ez azonban nem egyedülálló a piacon, a Hinge és a Badoo nevű applikációk szintén igyekeznek lekövetni a felhasználói magatartást, és az egyik fél oldalán bekövetkező nagy csönd esetén előre megírt válaszokat ajánl fel, hogy megkönnyítse a folytatást. Nyilván nem a lezárást, hiszen neki nem az áll érdekében.  

Nos, itt a vallomások helye, én is ghostingoltam már: nem sokszor, és talán nem is súlyosan (mondjuk, nem több évnyi ismeretség, járás után), de ezt talán ne én ítéljem meg, hanem a ghostolásom elszenvedői. Ezek az applikáción belüli, előre megírt „beszélgetésfolytató” sablonmondatok elmulasztanak észrevenni egy alapvető tényt.

A ghostolás eredője nem az, hogy nem tudom, mit írjak a másiknak. Nem az van, hogy a kreatív energiáim apadtak el, és ennek következtében nem tudok semmi frappánsat, vicceset, szexit írni.

Személy szerint én azért ghostoltam párszor – sok társamhoz hasonlóan –, mert, mondjuk, szociálisan teljesen kiégtem, elfáradtam, kimerültem. Sok lett a rengeteg párhuzamosan jelen lévő kommunikációs csatorna, az üzenet, az e-mail, a telefon, az Insta-dm, a kérdés, a meghívás, a kérés. Képtelenség egyszerre annyi emberrel minőségi módon tartani a kapcsolatot, mint amit a jelenlegi világ megkövetel. 

Túlcsordultam, telítődtem, szükségem volt a csigaházamra. Kéne erre valamilyen egyezményes jel, hogy nem notórius konfliktuskerülő vagyok, csak egy kimerült halandó.

Egy csiga emoji, mondjuk. Vagy egy teknős. Egy-két közeli barátommal szoktam néha használni, egyiket vagy másikat, és annyit jelent, hogy most egy kicsit eltűnök, de amint regenerálódtam mentálisan, visszatérek!

Ami egy többéves barátságba beleférhet azonban, az egy pár hete vagy hónapja tartó ismerkedési folyamatba nem feltétlenül. Képzeld, ha kapnál egy teknős emojit, miközben arra számítottál, hogy jövő héten bemutatod a szüleidnek az illetőt. Hát kenje a hajára a teknőst, és vegye a fáradságot, hogy elmondja, milyen élethelyzetben vagy érzelmi állapotban van jelenleg, ami miatt nem tudja folytatni azt, ami elkezdődött!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Dedraw Studio

Wilson Luca