Általános iskolás koromban állandóan leveleztem a barátnőmmel, akkor is, ha mindennap találkoztunk. Gimiben szinte sportot űztünk abból a lányokkal, hogy egymás mellett ülve is írtuk egymásnak a leveleket, akkor is, ha amúgy mindent tudtunk egymásról. Egy óriási doboz van tele a régi leveleimmel. Feldíszített, kidekorált, matekórákon átcsempészett üzenetek, amiket soha ki nem dobnék.

Akkoriban nem jelentett gondot a kapcsolattartás, hiszen nem is nagyon volt más dolgom az iskolán kívül. Nem volt még Facebook, Instagram, WhatsApp sem. Érettségi környékén jött be az MSN, ott kommunikáltunk később a külföldre költözött barátokkal. Csak olyanoknak tartoztam válasszal, akik amúgy a mindennapjaim részei voltak, és soha, de soha nem késlekedtem, ha valaki írt nekem, vagy találkozni szeretett volna. Akár még aznap találkoztunk, de minimum pár napon belül. 

Durva ezt így leírni, de azóta tényleg évtizedek teltek el. Tudjuk, mi minden változott.

Sziasztok, közösségi oldalak, helló, elérhetőségi kényszer!

A telefonom nyilván nekem is mindig a közelemben van, mint a kezem meghosszabbítása, hiszen azzal dolgozom, azon olvasom a híreket, azon kommunikálok a munkatársakkal és a szeretteimmel. 

Idestova nyolc éve dolgozom a social media berkeiben (is), és ennek következményeképp eljött egy pont – bár nem tudom pontosan, mikor –, amikor képtelenséggé vált mindig jelen lenni az online térben és az offline-ban is.

Volt egy olyan munkám évekkel ezelőtt, amelyben azt várták el tőlem, hogy minden beérkező üzenetre két órán belül válaszoljak.

Sosem felejtem el, egy hete dolgoztam social media marketingesként home office-ban – Berlinből egy magyar cégnek –, amikor a kisfiamnak balesete volt. Majdnem két métert zuhant arccal a betonra. Dőlt belőle a vér, már bő egy órája várakoztunk a sürgősségin, karomban a vérző másfél évessel, aki folyton az elalvás küszöbén volt, de a fejsérülés miatt nem hagyhattuk elaludni. Az orvos családtagokat próbáltam elérni és közben láttam, hogy a közvetlen főnököm írt, hogy mégis mi a frászt képzelek, hogy a termék debütálásnak napján tűnök el. 

Nem eltűntem, hiszen írtam nekik még a mentőautóból, mi a helyzet. Szabadkozva válaszoltam, hogy bocsánat, de a sürgősségin vagyok a vérző kisfiammal, igyekszem, de nem tudok most vásárlói üzenetekkel és kommentekkel foglalkozni. Húzták a szájukat, nulla megértés, semmi kérdés a gyerekről. Én pedig véres kézzel elkezdtem válaszolgatni az üzenetekre. 

Két nappal később a kisfiam hányni kezdett, félő volt, hogy a baleset miatt, ezért újra orvoshoz mentünk, ahol kiderült, hogy ez bizony vírus, mind elkaptuk. Iszonyú pár nap volt, a sebek miatt eltorzult arcú másfél éves kisfiunkra nézve mindig sírógörcsöt kaptunk, poszttraumás tüneteink voltak, és mindehhez jött ez a hányós vírus – képzelhetitek. A kisfőnök ekkor is csak lebaszott, mint a pengős malacot, hogy másfél hete dolgozom nekik és azóta volt baleset, vírus, nem leszünk így jóban. 

Tudom, tudom, hogy dolgozhattam ilyen helyen?! Nem volt más választásom akkoriban, mert nem volt pénzünk, lenyeltem hát a békát. Két és fél évig volt ez a teljes állásom. Vadidegenek üzeneteire kellett készségesen válaszolnom még a karácsonyfa alól is. Nem vicc.

Magyarázkodás főállásban 

Az idegenek kommentjeire és üzeneteire való kényszeres válaszolgatásnak az lett a következménye, hogy a barátaimra, szeretteimre egyre kevesebb szabad vegyértékem maradt. Az anyává válás sem könnyítette meg a dolgom, szóval amúgy is hátrányból indultam.

Egy idő után azt vettem észre, hogy rendszeresen kellemetlenül későn válaszolok, és folyton magyarázkodom. Ez azóta sem sokat javult.

Sokszor megesz a lelkiismeret-furdalás, de elindultam a feloldozás útján. Öt emberrel rendszeresen levelezni persze nem ugyanaz, mint emberek százaival, és bizony az online világban megszámlálhatatlan embertől ér minket inger. 

Levelezünk idegenekkel, félig ismerősökkel, régi cimborákkal, munkatársakkal, olyanokkal, akikkel egyszer találkoztunk és bejelöltük egymást, hogy majd egyszer találkozunk, ami persze aztán nem történik meg.

Dolgozó anyaként tényleg pár hetente, pár havonta nyílik egy kis körömpiszoknyi rés, amikor lehetséges találkoznom valakivel, vagy nekiülni az egyre sokasodó üzeneteknek. Nincs segítségünk.

A nagyszülők az ország másik felében élnek, és nagyjából havonta egyszer vannak náluk a gyerekek, olyankor viszont a férjemmel szeretjük kettesben élvezni a csendet. Ha annyi emberrel találkoznék, ahánnyal felmerült már az egy kávé/fröccs/pálinka megivása, akkor be is költözhetnék egy bárba. És ha mindig mindenkinek (hamar) válaszolnék, akkor tényleg egész nap pötyögnék.

Ezért számoltam le a kényszerű lelkiismeret-furdalással. Elegem lett belőle.

 

Egyszerűen nem normális ennyi emberrel folyamatosan szívvel-lélekkel kapcsolatot tartani 

Ma már úgy vagyok vele, hogy ha nem tudok száz százalékig odafigyelni, akkor bele se kezdek a levélbe. Nem fogok fél szemmel írni a barátaimnak két munkahelyi üzenetváltás között, inkább teljenek el hetek, de akkor úgy ülök le válaszolni, hogy tényleg jelen tudok lenni. Az Insta-oldalamon szinte egyáltalán nem nézem a beérkező üzeneteket, inkább havonta-kéthavonta tartok egy kérdezz-felelek napot, és akkor rendesen odateszem magam.

Ha van egy kis szabadidőm, akkor azt a legszűkebb körben töltöm.

Sokan azt hiszik, nagyképű vagyok, és csak takarózom a munkával, a gyerekekkel. Szerintem meg irreális elvárás a jelenlegi életemben, hogy mindig mindenkinek a rendelkezésére álljak.

A régi leveleimet gondosan megírtam, rajzoltam rájuk, kicicomáztam őket, most meg fél kézzel írjak valami felületeset két meseolvasás és cikkleadás között? Kinek jó az? 

Van, hogy a saját szüleimnek, tesóimnak sem válaszolok napokig. És sajnos olyan is, hogy munkaügyben tűnök el, lelassulok.

Tudjátok, miért nem nyomasztom már magam?
Mert szerintem nem normális mindig elérhetőnek lenni. Nem határozhat meg minket az, hogy milyen gyakorisággal kommunikálunk online, és mennyire könnyű velünk megdumálni és megvalósítani egy találkozót. 

Aki szeret, aki számít, az nem fog megbántódni, számonkérni, az felhív, megkérdi, mi a helyzet, vagy jelez, hogy szüksége van rám. 

Ha kellemetlenséget okoz a munkában, vagy bármiben a hanyagságom, akkor azért mindig vállalom a felelősséget, de a saját magam és a családom mentális és lelki egészségének érdekében le kellett tennem ezt a megfelelési kényszert.

Cserébe én sem várom el soha senkitől, hogy rögtön válaszoljon. Akkor sem, ha látom, hogy online van, vagy ha tudom, hogy már két napja olvasta az üzenetem. 

Tudomásul kell vennünk, hogy a világ vált abnormálissá körülöttük, és a természetes védekező mechanizmusunkat nevezik most kórosnak. Szerintem az úgynevezett ghosting (mert amit én csinálok, elvileg az) is egy ilyen reakció.

Én még emlékszem arra, amikor a vonalas telefonnal a kezemben izgultam, vajon a barátnőm veszi-e fel a telefont. Arra is, amikor nem tudtunk egymásnak szólni, hogy húsz percet késünk a találkáról. Nem voltunk éjjel-nappal részei egymás életének. Kevesebb elvárásunk volt.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Próbálok úgy tekinteni a közösségi oldalakra, mint lehetőségre. TartHATjuk a kapcsolatot. De nem várhatjuk el senkitől és főleg nem vonhatunk le következtetéseket abból, ha valaki el-eltűnik. Nem feltétlenül azért hallgat valaki hosszú ideig, mert nem érdeklődik, vagy mert nem fontos számára az a kapcsolat. Lehet, hogy simán csak nehézséget okoz neki a balanszírozás. Ahogy nekem is.

Az online jelenlétem nem egyenlő velem. És inkább ghotsingolok, mint hogy kütyüzombi legyek.

Szabó Anna Eszter

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van