Kényszer alatt

Egyesek Dosztojevszkijnek, mások Tolsztojnak tulajdonítják a történetet, van, ahol rózsaszín elefántként, és akad, ahol fehér medveként ismerik. De tulajdonképpen mindegy is, hiszen a jelenség valószínűleg mindannyiunkkal előfordult. Az eredeti verzió szerint egy férfi arra kéri az öccsét, üljön be a sarokba, és ott tehet bármit, de közben semmiképp ne gondoljon egy fehér medvére. Képzelheted, mi történt: ott ült aztán a szerencsétlen flótás egy hatalmas fehér medvével a fejében. Így vagyunk a titkokkal is. A barátnőd férjével csevegsz általános dolgokról, és közben egyetlen gyötrelmes dolog jár az eszedben: a felesége évek óta csalja. A főnököd behívat az irodába, hogy kikérje a véleményed, te meg nem bírsz másra gondolni, mint hogy jó ideje már titokban másik helyet keresel.

Ha egyre azt ismételgeted magadban, hogy „csak ki ne bökjem véletlenül, el ne áruljam magam”, képtelen leszel bármi másra gondolni, mint a kínzó titkodra.

A muszáj és a tilos paradoxon világa

Egy amerikai pszichológus, Daniel Wegner, egy kísérletben tovább vitte a „fehér medve jelenségét”. A kísérleti csoportot azzal a feladattal bízta meg, hogy menjen be egy szobába, és ott öt percen keresztül vegyen diktafonra mindent, ami csak eszébe jut, de semmiképpen ne gondoljon fehér medvére. A másik csoportnak ugyanez volt a feladata, annyi változtatással, hogy nekik viszont meg kellett próbálniuk a fehér medvére gondolni. A két csoport tagjainak valahányszor eszébe jutott a fehér medve, meg kellett nyomnia egy csengőt. 

 

A kísérlet izgalmas eredménnyel zárult: akiknek tilos volt a medvére gondolniuk, jóval többször csengettek, mint azok, akiknek egyenesen ez volt a feladatuk. Wegner egy másik érdekes jelenséget is megfigyelt. Amikor az illető próbál elnyomni magában egy gondolatot, akkor igyekszik elterelni a figyelmét. Úgyhogy körbenéz a szobában, rápillant a lámpára, a villanykapcsolóra, az asztalra… míg egy idő után már ezekről a hétköznapi tárgyakról is egyre csak arra fog asszociálni, amire nem lenne szabad.

Mi volt előbb, a titok vagy a kényszer?

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Az elnyomott gondolatok kényszeresen térnek vissza bennünk, amik, ha rosszul értelmezzük, akár tragikus körülményekhez is vezethetnek. Wegnerrel esett meg, hogy egy ízben felhívta egy öngyilkosságot tervező diákja telefonon, a segítségét kérve. A pszichológus, hogy időt nyerjen, elmesélte a nőnek a „fehér medve jelenségét”. Annak pedig szép lassan összeállt a kép: az öngyilkosság gondolatát olyannyira próbálta magában elnyomni, hogy az épp emiatt tört fel benne gejzírként újra és újra, mígnem az a téves gondolata támadt, hogy valóban ez a vágya, ezt akarja, ezért nem tud semmi másra gondolni.

Azáltal, hogy el akart nyomni magában a gondolatot, egyenesen rögeszmévé növesztette.

A cél: szabadulni a monomániásan visszatérő gondolattól 

Wegner vizsgálatai szerint ezt például úgy lehet elérni, hogy a fehér medve helyett elkezdünk, mondjuk, egy piros Volkswagenre gondolni. Egy későbbi kutatása azt is bebizonyította, hogy a titkok egészen furcsa megszállottsággá is válhatnak, ha hagyjuk, hogy olyan irányba tereljék az életünket, ahová nem is akartunk eljutni. Egy kísérlet során vadidegeneket, két férfit és két nőt ültetett le kártyázni, az egyik párosnak az volt a titkos feladata, hogy játék közben az asztal alatt érintsék meg észrevétlenül a lábukkal a másikat. A vizsgálat végére a titkosan „virgáccsal flörtölőkben” olyan heves vonzalom ébredt egymás iránt, hogy etikai okokból külön ajtókon kellett elhagyniuk a vizsgálati helyiséget, nehogy a kísérletezés hevében házasságtörést idézzen elő a pszichológus. Wagner konklúziója szerint:

a titkolózás miatt könnyen belesodródhatunk olyan viszonyokba is, amit tulajdonképpen nem is akarunk, alapvetően eszünkbe sem jutott volna, a fő maltere épp a titok elfojtása lesz.

Méreggel teli fiola

Mint az öngyilkossági gondolatok spiráljába belekavarodott diák példája is mutatja, veszélyes, ha sokáig, egyedül őrizgetünk magunkban valamit. Egy másik pszichológus, James Pennebaker, egy felmérés során arra jutott, hogy azok, akiknek tizenhét éves koruk előtt traumatikus szexuális élményben volt részük és ezt nem árulták el soha senkinek, idősebb korukban sokkal nagyobb valószínűséggel lettek súlyosabb egészségi gondjaik.

Egy öt éven át tartó kísérlet során ezért arra biztatta az alanyait, hogy négy egymást követő nap írjanak tizenöt-húsz percen keresztül az őket ért megrázkódtatásról. A több száz vallomásból nemcsak régóta rejtegetett, borzasztó titkokra derült fény, de az alanyok szépen lassan megnyugodtak, ami az írásképükön is meglátszott. A szakember ezért azt tanácsolja, amennyiben nagyon nyomaszt valami, meséld el valakinek az ezzel kapcsolatos érzéseiddel együtt, ha másnak nem, legalább a naplódnak. Ha meg azon aggódsz, hogy fény derül rá, akkor megoldás lehet, ha leírod egy papírfecnire, és aztán elégeted. A lényeg, hogy kiadhasd magadból, és ezáltal megszabadulj a felgyülemlett feszültségtől meg a kényszertől.

Öl, butít és nyomorba dönt

Egy 2014-es kutatásban az alanyokat arra kérték, hogy egy interjú során titkolják el beszélgetőpartnerük elől a nemi irányultságukat. Tehát ahelyett, hogy úgy fogalmaznának: „én olyan nőkkel/férfiakkal szeretek randizni, akik…”, inkább írják körbe úgy, hogy „olyan emberekkel szeretek találkozgatni”. Az interjú után elvégzett intelligenciateszten a titkolózó csoport tagjai tizenhét, a fizikai teszten pedig harminchárom százalékkal rosszabbul teljesítettek, mint előtte. A kontrollcsoport tagjai esetében nem volt változás az interjú előtti és utáni teljesítményükben.

Egy későbbi vizsgálatból pedig az derült ki, hogy azok, akik nagy titkokat őrizgettek, a képen látható hegyeket mindig sokkal meredekebbnek érezték, mint az apró titkok tudói.

Amikor pedig egy babzsákra kellett célba dobniuk, mindig elvétették a távolságot, és messzebbre hajítottak, mint kellett volna.

Egy másik felmérésből arra is fény derült, hogy mellrákos betegeknek megnőtt a túlélési esélyük, ha nyíltan beszéltek addig elfojtott érzéseikről, illetve hogy azok a homoszexuális férfiak, akik titkolják valódi vágyaikat, sokkal inkább ki vannak téve a fertőzéseknek. A titkok tehát igenis meg tudnak betegíteni. 

 

Őrizni vagy hirdetni?

Mindezzel együtt azonban nem kell minden titkunkat azonnal világgá kürtölni, és teljesen áttetszővé válni mindenki előtt csak azért, hogy jó egészségben éljünk, állítja John P. Caughlin pszichológus, aki szerint kétfajta titok létezik: jó- és rosszindulatú. A kamaszok identitásához például elválaszthatatlanul hozzátartozik, hogy titkolózzanak, ez is a szülőktől való leválás és az önálló identitás kialakításának fontos lépése. Tehát nemcsak kontraproduktív, de egyenesen káros arra biztatni őket, hogy mindig mindent őszintén mondjanak el.

A lényeg: mindenkinek el kell döntenie, a benne élő titkok gyötrik-e, vagy bizsergetik, szeretné-e elárulni egy megbízható szakembernek vagy barátnak, vagy sem.

A hegyek képével elvégzett kutatásból is az derült ki egy későbbi felülvizsgálat során, hogy a titkok csak akkor befolyásolták az emberek ítélőképességét, ha ők maguk érezték soknak, nagynak, terhesnek őket. Nem titok: különbözők vagyunk, nem éli meg két ember egyformán ugyanazt a traumát. Lehet, hogy téged megrendít és a porba dönt, ha tudod, apád a titkárnővel csalja az anyukádat, a húgod viszont minderre csak megvonja a vállát. A titkaidat, és azok súlyát csak te ismered, egyes-egyedül te ítélheted meg a hatásukat. Éppen ezért csak te segíthetsz magadnak kiszabadulni az óriáskígyóként ölelő szorításából.

Fiala Borcsa

Forrás: ITT, ITT