„Olyan volt, mint egy háborús övezet” – 15 éve történt a vörösiszap-katasztrófa

–

Mindenhol fegyveresek és elárasztott házak

Holczer-Szegletes Sarolt nem Kolontáron nőtt fel, a településen is csak a katasztrófa idején járt először. „2010-ben lettem a Helperek Önkéntes Segítő Egyesület pszichológus csapatának a vezetője, ez az a csapat, amely a hazai fesztiválok hivatalos egészségügyi csapata. Két nappal a katasztrófa után öten indultunk el a helyszínre. Kolontáron kezdtük a munkát, mivel itt történtek a halálesetek. Emlékszem, amikor megérkeztünk, az volt az első gondolatom, hogy olyan, mint egy háborús övezet.

Teljesen kihalt volt a falu, néhány ember lézengett csak az utcákon. Elárasztott házakat láttunk, közben pedig rengeteg katona és rendőr volt jelen, mindenhol fegyveresek. Mindenki védőruhában. Nagyon nehéz időszak volt.”

Holczer-Szegletes Sarolt azt mondja, ez számukra is egy teljesen új terep volt, hiszen nem volt egy rendelő, ahová be lehetett hívni az embereket. Nekik kellett közeledni az ott élők felé. „Mi kerestük őket, mi jeleztük, hogy ott vagyunk, ha szükségük van ránk, segítünk.

Ez teljesen más munkamód volt, mint amelyet megszoktunk. Volt, akivel úgy beszélgettünk, hogy közben épp csirkét pucolt, másokkal sétáltunk. Megmutatták, hogy hol állt a házuk, és közben meséltek.”

Az érkezésük másnapján az önkéntes csapatnak Ajkára kellett utaznia, ugyanis kitelepítették az embereket Kolontárról, mert félő volt, hogy jön a második hullám. „A helyieket egy sportcsarnokban helyezték el, ott próbáltunk tovább segíteni. Beszélgettünk velük, megkérdeztük, hogy vannak, mit élnek át. Próbáltunk valamiféle biztonságos teret teremteni abban a hatalmas káoszban, ahol ők is meg tudtak egy kicsit nyílni. Ha úgy láttuk, hogy valakinek egy-egy krízisintervención túl is segítségre van szüksége, akkor továbbirányítottuk háziorvoshoz, pszichiáterhez.”

Az érintettek, főleg az idősebbek, az első pillanattól kezdve nyitottan fogadták a segítőket, a fiatalok azonban távolságtartóak voltak. „Volt egy összetartó közösségük, és inkább egymással beszélgettek. Akkoriban a Diófa vendéglő volt a törzshelyük, ott találkoztak esténként. Mi is elkezdtünk eljárni oda, nem tolakodva, csak leültünk, beszélgettünk, jelen voltunk. Lassan ők is elkezdtek megnyílni, elfogadták a jelenlétünket, és idővel már ők is keresték a beszélgetést”– idézi fel a szakember.

Minden családban volt valaki, aki elveszített egy rokont, egy jó ismerőst

Az önkéntes munka letelte után Holczer-Szegletes Saroltot a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kérte fel, hogy vállalja a katasztrófa túlélőinek utógondozását. Ettől kezdve már főállásban, klasszikusnak mondható terápiás helyzetben tudta fogadni azokat az érintetteket, akiknek segítségre volt szükségük.

Olyan emberekkel találkozott, beszélgetett nap mint nap, akik elvesztették az értékeiket, az örökségüket, az otthonukat, amelyet a szüleik, nagyszüleik építettek, vagy amelyet ők maguk a két kezükkel raktak össze. Emellett volt, akinek nemcsak az anyagi veszteséggel kellett szembenéznie, hanem azzal is, hogy soha többé nem láthatja viszont hozzátartozóját, jó ismerősét. „Nem mondom, hogy engem nem érintett meg mindez, de amikor pszichológusként beszélgetek valakivel, akkor egy másik szerepben vagyok. Persze utána nekünk is szükségünk volt a feldolgozásra, a szupervízióra. A csapattal esténként sokat beszélgettünk a történtekről, a tapasztalatokról” – fogalmazza meg Holczer-Szegletes Sarolt.

A szakember azt mondja, minden katasztrófa után van egy időszak, amelyet úgy hívnak: mézeshetek. „Ez az az időszak, amikor az egész ország, a világ összefog, amikor mindenki tenni akar valamit. Rengetegen jöttek Kolontárra is segíteni. Volt, aki bográcsban főzött az embereknek. Ez egy kis település, és bár nem mindenkit ért közvetlenül tragédia, mégis mindenki érintett lett valamilyen módon.

Minden családban volt valaki, aki ott lakott, aki elveszítette egy rokonát, barátját, szomszédját. Volt egy férfi, aki úgy halt meg, hogy egy családot próbált kimenekíteni, és a terepjáróját elsodorta az iszap. Volt egy anya, akinek a kezéből tépte ki a babáját az ár. Ezek a történetek mindenkit megérintettek, létrejött egy sorsközösség.”

Sokan azt sem tudták, mi lesz velük holnap

A mézeshetek után azonban jött a feketeleves. Egy idő után az önkéntesek is elvonultak, a média sem írt már róluk, miközben emberek százai, ezrei gyászolták a rokonaikat, ismerőseiket, az otthonukat, amelyek nemcsak tárgyakkal, de emlékekkel is tele voltak. „Szokták mondani, hogy minden csoda három napig tart. Sokan albérletbe vagy ismerősökhöz kerültek, amelyet ugyan finanszíroztak nekik, de ők maguk még mindig teljesen kilátástalan helyzetben voltak. Az élet ment tovább, de nekik nem változott meg az életük. Sokan azt sem tudták, mi lesz velük holnap” – meséli Holczer-Szegletes Sarolt.

Bár a településen épültek új házak, de az érintetteknek alig volt beleszólásuk az ezekkel kapcsolatos döntésekbe – azt sem dönthették el, milyen színű legyen az új otthonuk. „Akik továbbra is a faluban szerettek volna maradni, azoknak két lehetőségük volt: vagy elfogadják az új házat, vagy pereskednek, amelyet nagyon kevesen tudtak megengedni maguknak. Ezek az új házak viszont sosem lettek igazán az övék. Nem ők tervezték, nem ők döntötték el, hogyan nézzen ki. Nem volt pincéje, nem volt melléképület, és az elidegenítési tilalom, valamint a műemlékvédelmi státusz miatt nem lehetett hozzányúlni.

Egy faluban, ahol az emberek kertészkedtek, állatokat tartottak, ahol a ház nemcsak egy fedél volt a fejük fölött, hanem az életük része, így ez nem volt ugyanaz. Igen, lett hol lakniuk, de mindazt, amit elveszítettek, nem pótolta semmi.”

Többen számoltak be hirtelen bevillanó emlékképekről 

A veszteségek, az újrakezdés nehézségei sok esetben ellentéteket, feszültségeket szültek a közösségen belül is. Holczer-Szegletes Sarolt szerint egy ilyen trauma mély nyomot hagy az emberek lelkében. „Sokaknál egyértelműen jelentkeztek a poszttraumás stressz-zavar, a PTSD tünetei. Többen számoltak be hirtelen bevillanó emlékképekről akár nappal, akár álmukban. Bármilyen inger előidézheti ezeket a flashbackeket, amelyek kontrollálhatatlanul, váratlanul jönnek. Másoknál az elkerülő magatartás volt jellemző. Azt mondták, hogy ide többé soha nem jönnek vissza, és máshol kezdtek új életet.”

A biztonságérzet teljes elvesztése miatt sokak állandó készenlétben, feszültségben éltek. 

„Volt olyan páciensem, aki még egy-két évvel a történtek után is úgy járt el otthonról, hogy volt nála kés. Nem tudta pontosan megmondani, mitől fél, de az állandó feszültség, figyelem ott volt benne.

Utólag tudjuk, hogy az üzem vezetőit figyelmeztették, hogy baj lehet, de a lakosok erről semmit nem tudtak. Egyik pillanatról a másikra átszakadt a gát, és az iszap mindent elmosott. A vörösiszap pedig nemcsak pusztító, hanem maró hatású is. Rengetegen szenvedtek égési sérüléseket, sokakat kórházba vittek. Voltak, akik órákig a szekrény tetején vártak halálfélelemben. Az a néhány óra számukra egy örökkévalóságnak tűnhetett. Ilyen élményeket nem lehet csak úgy elfelejteni.”

Ha ma valaki végigsétál a falun, talán nem is mondaná meg, hogy itt valaha tragédia történt

Bár a lelki sebek sokaknál máig nem gyógyultak be, az érintett települések 15 évvel a katasztrófa után lassan, de biztosann újjáépültek. Holczer-Szegletes Sarolt azt mondja, Kolontár teljesen megújult, amelyben a helyi önkormányzatnak is nagy szerepe volt.

„Sok kedvezményt, jó lehetőséget ajánlottak azoknak, akik ide akartak költözni. Ma már, ha valaki csak végigsétál a falun, talán nem is mondaná meg, hogy itt valaha történt valami tragikus.

Persze, ha az ember figyel, feltűnik, hogy az önkormányzat és a templom a falu szélén van, ami furcsa, hiszen ezek máshol általában központi helyen állnak. Itt ez azért van így, mert az iszap onnan vitt el mindent lefelé.

Az a rész nem épült újjá, helyette egy emlékparkot alakítottak ki. Most már sok gyerekes család költözik ide, például Ajkáról. Kolontár lassan olyan, mintha a város agglomerációja lenne.”

Bár a falu fejlődik és bővül, az érintettek közül nem mindenkinek sikerült továbblépnie. „Nagyon sok függ attól, ki milyen életkorban és élethelyzetben volt, amikor a katasztrófa történt. Egy fiatal számára még van lehetőség az újrakezdésre, feltéve, ha megkapja a szükséges támogatást. Viszont egy 70–80 éves embernél már egészen más a helyzet. Ott a cél leginkább az elfogadás volt, hogy az élet mégiscsak megy tovább, hogy ott vannak az unokák, a dédunokák, akikkel még lehet együtt lenni, de ők már nem akartak újrakezdeni” – mondja Holczer-Szegletes Sarolt, aki számára Kolontár nemcsak a segítőmunka helyszíne lett, hanem az otthona is.

„A férjem kolontári, a katasztrófa után, a segítőmunka alatt ismerkedtünk meg. Budapestről költöztem ide, és ma már itt élünk három gyermekünkkel. A Csolnoky Kórház pszichiátriáján dolgozom, de Kolontár lett az otthonunk. Persze, volt bennem egy félelem az elején, hogy engem itt pszichológusként ismertek meg, és vajon tudnak-e úgy kezelni, mint magánembert, szomszédot. Azonban az itt élők nagyon jól fogadtak, és el tudták választani a szakmai énemet attól, hogy én is ide tartozom.”

Már a katasztrófa napján politikusok emberi mulasztásról beszéltek. A HVG szerint 2012-ben 15 embert vádolt meg az ügyészség, de a bíróság első fokon mindenkit felmentett, mondván: a gátszakadást a talaj instabilitása okozta. Három évvel később viszont tíz vádlottat bűnösnek találtak közveszélyokozás és hulladékgazdálkodási szabályok megsértése miatt. Az elsőrendű vádlott négy, a másodrendű három év börtönt kapott. 

Kaiser Orsolya