–

Az Odüsszeia lótuszevőitől a mai gasztropornóig

Van valami szép és kíméletlen is abban, amikor egy növény virágát, vagyis szaporító szervét vesszük magunkhoz. Talán erre ritkán gondolunk, amikor rábökünk a rózsás fagylaltra vagy amikor szárított hibiszkuszvirág landol a hétvégi gin & tonicunkban.

Hiába tűnik a 2020-as évek egyik legkedveltebb gasztronómiai vívmányának, az ehető virágok fogyasztása már évezredekkel ezelőtt is jellemző volt. Sőt, az ókori görög írások sem fukarkodnak a viráglakomák ábrázolásával: Homérosz Odüsszeiájában például „lótuszevőkről” olvashatunk, akik egy olyan szigeten éltek, ahol a lótuszvirág volt az elsődleges táplálékforrás, ami nem mellesleg kábítószerként is hatott.

Híresek voltak Nero római császár rózsalakomái is, ahol rózsapudingot és rózsával ízesített bort szolgáltak fel, sőt rózsavizes szökőkutak törtek a magasba, és a rítus szerint rózsaillattal permetezték a vendégeket.

Ahogy Heber Rodrigues és Charles Spence szerzőpáros írja a virágok fogyasztásának történetéről szóló tanulmányában:

„Sok virág bír pozitív bioaktív tulajdonságokkal (például antioxidánsban gazdagok), olykor táplálkozási szempontból is előnyösek. Néhány virágnak az íze is kellemes, és számos faj képes hatékonyan, ugyanakkor természetes eszközökkel fokozni az ételek vonzerejét (például salátákban felhasználva), ha a »gasztropornót« is figyelembe vesszük.”

Apró szirmokkal a nagyobb jóllakottságért?

Az ehető virágok külső és belső tulajdonságai egyaránt kedvezők. Fontos megjegyezni, hogy a jóllakottságérzetünket nemcsak az étel mennyisége és a szájban lévő ízérző bimbók telítődése (és onnan az agyunkba érkező ingerek) alapján érjük el, hanem az illatok és a látvány – sőt, az adott fogáshoz kapcsolódó történet – is hozzátesz mindehhez.