Elfáradtam az életemben, a magányban – Egy egyedülálló nő vallomása

–

Egyedül nem megy

Alapjában véve nagyon hálás vagyok mindazért, amim van. Igaz, minden egyes dologért, amit magaménak mondhatok, kőkeményen meg kell dolgoznom mind a mai napig. Ez így volt, amióta az eszemet tudom. Hozzászoktam már. Megbékéltem azzal is, hogy én nem annak a típusnak születtem, akinek csak úgy az ölébe hullanak a jó dolgok. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy időnként nem esne jól egy-egy váratlan könnyebbség az égiektől, vagy hogy ne vágynék egy párra, akivel nemcsak szerelmesként, hanem társként is ott lehetünk egymásnak. Mert, hát, lássuk be, az élet egyedül, nőként, marha nehéz tud lenni! És van az a pont, amin túl már hiába minden szittya amazon vér, hiába húzzuk fel nyakig a nagylány bugyingót, és fogszorítva csinálunk végig minden egyes napot ebben az egyre őrültebb mókuskerékben, egyszerűen nem megy. 

Ólmos fáradtság

Nem megy, mert a testünket és a lelkünket lassan magához öleli az ólmos fekete fáradtság, mint egy nagy szurokmassza, és nem ereszt. Árnyékká válik, a vállunkra borul a nagy köpeny, és egyszeriben minden irgalmatlanul nehéz lesz. Ezt érzem évek óta. De csak most jutottam el odáig, hogy érvényt adjak ennek az érzésnek, mert eddig „nem lehettem” fáradt, hisz „miben fáradtam volna el”, amikor nincs gyerekem, nincs férjem, nincs se kutyám, se macskám, csak én vagyok.

Mégis mi a francban fáradhattam volna el? A válasz: az életemben.

Magányosan egy párkapcsolatban

Évek óta egyedül élek. Valójában még akkor is egyedül voltam, amikor párkapcsolatban éltem. Az az érzésem, hogy az egyedüllét egy velem született rendellenesség. Kiválasztott magának, és nem tágít mellőlem akkor sem, amikor körülvesznek azok az emberek, akik őszintén, feltétel nélkül, tisztán szeretnek. Velem együtt nőtt fel ez az érzés, és az élet sem segített eltávolítani, sőt, egyre csak táplálta és növesztette. Kéz a kézben léptünk ki a nagybetűsbe, költöztünk ki külföldre, majd haza. Együtt randiztunk, együtt lettünk szerelmesek, majd együtt csalódtunk. És míg az egyedüllétem lakomázott életem tragédiáin, addig a lelkem lassacskán elkezdett elfogyni. Én mégis mentem tovább. Vagy ha nem mentem, hát kúsztam, másztam, de nem adtam fel. 

Cél: önmagam

Nem adhattam fel! Voltak álmaim, céljaim, amiket meg kellett valósítani. Sokat sikerült is. Majd jött az ébredés, és ráleltem „Az Út”-ra, ami hazavisz önmagamhoz. Sebesülten, legyengülve mentem újra és újra csatába önmagamért, majd megerősödve folytattam, és meneteltem rendíthetetlenül előre, a nőhöz, akit már nem a vele történtek határoznak meg, hanem engedi a valódi énjét létezni. Levetett béklyók utáni felszabadulás, ez az, ami után megyek. És mikor már láttam, hogy ott van, már mindjárt elérem, már szinte éreztem a fuvallatát, valaki odafönt úgy döntött, hogy „Még nem!”, és egyetlen legyintéssel lesöpört a mélybe. 

Kimerülten

És most... kábultan igyekszem összelegózni a darabkáimat, de a leckék sora nem ereszt. Meg kell tanulni, ha belepusztulok is. De nekem már nincs erőm. Feladom. Elfáradtam. Nem sokszor fordult elő életem során, de most mégis egy kicsit feladom. Nincs már erőm harcolni, összeszedni magamat, menni, csinálni, egyben tartani, kitalálni. Elfáradtam! Elfáradtam az egyedüllétben. Elfáradtam abban, hogy a saját magam sziklája legyek. Elfáradtam, hogy a saját energiareaktorom legyek. Elfáradtam ügyesnek és okosnak lenni. Elfáradtam megoldani. Elfáradtam ott lenni, amikor szükség van rám, és elfáradtam kérni, hogy legyenek ott, amikor szükségem van rá. Mérhetetlenül elfáradtam saját magamat vigasztalni egy cefet nap végén. És marhára fáradt vagyok egyedül örülni az élet apró szépségein. Fáradt vagyok aludni és felkelni, fáradt vagyok a holnap után menni. Fáradt vagyok fáradtnak lenni, és mégis.... Fura lenne, nem szingliként létezni. Annyira hozzászoktam már, hogy nincs rajtam kívül senki itt velem, hogy el sem tudom már képzelni, milyen lenne, ha valaki törődne velem. 

Ez a szingli-paradoxon: 

sírok egy társ után, aki itt van velem és szeret; és talán még az egyedüllétet is képes lenne elüldözni mellőlem; ugyanakkor meg körülnézek a könnyektől áztatott életemen, és rájövök, hogy valójában most már szeretem.

Szeretem a szabadságomat, hogy én vagyok az életem ura. Nem függök senkitől, és tőlem sem függ senki. Nekem tetszően élhetem az életemet, a saját szabályaim szerint. 

A modern nőknek könnyebb?

A történelemben először a nők saját szabad akaratukból dönthetnek úgy, hogy egyedül élnek, dolgoznak, karriert építenek, megélik a vágyaikat, az álmaikat, mennek a céljaik után – és ez hatalmas nagy szó. Több évezrednyi árnyéklét után most végre itt vagyunk, kezünkben a szabad akaratunk. Milyen büszke és boldog lenne ma Emmeline Pankhurst vagy Hugonnai Vilma. De ne is menjünk annyira vissza az időben. Édesanyáink, nagymamáink vagy dédanyáink idejében is elképzelhetetlen volt, hogy egy nő férj nélkül létezzen a világban. Nem volt választásuk: sokszor tiniként kellett férjhez menniük, anyává válniuk, majd cipelni annak minden súlyát. Közben még akadt egy-két háború vagy forradalom is, amit túl kellett élni valahogy. Mi ahhoz képest az én szingli vekengésem a fáradtságról meg az egyedüllétről?

Akárhonnan is nézem, nekik aztán tényleg kemény élet jutott, és még csak futó gondolatként sem merülhetett fel bennük egy olyan élet álomképe, mint amilyen az enyém.

Egész egyszerűen nem volt választásuk: tették azt, amit elvártak tőlük. És ilyenkor mélységesen elszégyellem magamat, miközben halkan őszinte és mély hálát adok, amiért nekem nem kell olyan nehézségekkel szembenéznem és megküzdenem, amilyenek nekik jutottak, és amiért nekem lényegében mindenem megvan.

Szebb jövő?

Viszont a saját lelkem fájdalmát nem tagadhatom el (többé) magamtól – hogy a terapeutámat idézzem. A szomorúságom, a szeretet utáni vágyam, az, hogy időről-időre elfáradok cipelni minden terhet egymagam, ezek igenis valódi érzések és valós gondok – még ha nehezemre is esik mindezt elfogadni és kimondani. 

Mégis hogyan lehet ezzel dűlőre jutni? Mi a recept erre? Folyton folyvást harcol bennem a két oldal, mintha sosem lenne vége. Libikókázok az érzéseim között, remélve, hogy egy nap az égiek majd lepillantanak rám, és egy gödröcskére húzódó mosollyal egyensúlyba rakják ezt a vihar tépte káoszt, amit én belső világomnak hívok. De addig is, azt hiszem, a legjobb, amit tehetek az az, ha fókuszálok azokra a célokra, amiket el szeretnék érni, és teszem a dolgomat tovább – egyedül.

WMN szerkesztőség