–

„Szétkapott” méhszáj

Április végén járunk, már meleg van a kórházi paplan alatt, de muszáj szépen betakarózni, hiszen pucér fenékkel ülök az elnyűtt matracon. Nem kényelmes, de arra a rövid időre megteszi, hiszen ez csak egy egynapos kisműtét, nincs itt semmi gond. 

Mondta az orvosom.

Az az orvos, aki ott volt a lányaim születésénél. Az elsőnél nem volt semmi extra, tipikus gyors szülés, amivel mindenki jól járt: az orvosom 1 órás késéssel ugyan, de el tudta kezdeni a rendelését, a férjem pedig beért a munkába a szülőszobáról. Én pedig úgy álltam fel a szülőágyról, hogy két órán át szenvedni bármikor képes vagyok újra.

Alig másfél év múlva a poklok poklán mentem át ugyanabban a szobában, ugyanazon az ágyon, ugyanazzal a csapattal,

a végén pedig olyan mondatok hangzottak el, mint „ha baja lesz a babának, az a te hibád lesz” (szülésznő az orvosomnak), „ne ordibáljon már” (főorvos nekem, miközben négy centiről kilencre tágít), „B. főorvos úr szétkapta a méhszájad” (az orvosom nekem). 

Gyógyító császármetszés

Évekig tartó trauma következett, nem bírtam magam rávenni arra, hogy elmenjek a szokásos évi méhnyakrákszűrésre, már a gondolat is kikészített, hogy ehhez a méhszájhoz újra hozzáérjen valaki.

De közben feszített az érzés, hogy mindig is három gyereket szerettem volna, éreztem, hogy a harmadik kisfiú lenne, és ha az ember bababoltban dolgozik, óhatatlan, hogy egyszer-egyszer el ne képzelje újra, milyen lenne, ha… 

Így aztán összejött minden álmom, a harmadik tényleg kisfiú lett, jártam a terhesség alatt pszichológushoz a szülésem miatt, de hála az égnek, a kisfiam is érezte, hogy jobb, ha most császármetszéssel érkezik, és bármennyire is furcsa kimondani, nekem ez felért egy gyógyító szüléssel. A kórházból úgy távoztam, hogy VÉGRE VÉGE, én ide már soha többet nem teszem be a lábam (legalábbis a szülészeti tömbbe nem), teljes a család, boldogság van.

Aztán jött a hidegzuhany…

A szülés utáni rákszűrésen valami nem volt oké, ami furcsa is volt, mert eddig minden tökéletes volt… Az orvosom is legyintett, „nyugi, nem lesz itt semmi gond, gyere vissza három hónap múlva”. A háromból kilenc lett, és hazudnék, ha nem jutott volna eszembe, hogy menni kellene… de ez van, ha három gyerekkel vagy nonstop egyedül, segítség nélkül, és legjobb esetben is úgy tudnál eljutni nőgyógyászhoz, hogy az asszisztens kezébe adod az egyiket. Aztán az orvosom felhívott, hogy menjek most már be a kórházba, leveszi ő a mintát, „de nyugi, nem lesz semmi gond”. 

Lett gond. HPV pozitív, abból is a rákot okozó változat, rákot megelőző állapot, csak repkedtek a szemem előtt az addig ismeretlen jelentések: Cin2, Cin3, HSIL.

Egy éves sem volt a kisfiam, amikor újra ebben a kórházban találtam magam, és most itt fekszem pucér picsával és várom a műtőst. Elköszönök a többiektől, szépen besétálok a műtőbe, és csak arra gondolok: ha felkelek, csak arra figyeljek, hogy a fenekem nehogy kilátszódjon, mert az olyan ciki… Spoiler: az altatás után pont nem ez volt az első, amire gondoltam…

Amikor felébredtem, és végre magamnál is voltam, csak azt éreztem, hogy iszonyatosan fáj, holott tudtam, hogy nem kellene, hiszen ezután a műtét után sokan másnap már simán el tudnak menni dolgozni is.

Véreztem is rendesen, ami szintén gyanús volt, úgy éreztem magam, mint aki újra szült, de otthon várt három gyerek, nem értem rá arra, hogy siránkozzak: fel kell állni, ki kell menni a mosdóba, és gyorsan elhúzni innen.

Újra a kórházban

Mielőtt hazaengedtek volna, bejött hozzám a főorvos, akivel most találkoztam először, hiszen pár órával ezelőtt épp a kitárult és leszíjazott lábaim között telefonált, mert behoztak egy kismamát, akinél hamarabb indult be a szülés. Szóval a főorvos, akit igen kacskaringós úton sikerült megszereznem magamnak, és akiért a legtöbb nő a fél karját is odaadná, hogy ő műtse, közölte velem: nem volt túl sikeres a műtét, nagyobb terjedelemben vannak a rossz szövetek, mint sejtettük, készüljek fel egy újabb műtétre, de az már nagyműtét lesz.

Így mentem hát haza, bőgve, hogy én ezt ki nem bírom még egyszer, és nem hiszem el, hogy ez velem történik.

Két héttel később elöntött a vér, tenyérnyi darabokkal kísérve, remegve tértem vissza újra ebbe a kórházba, de most a sürgősségire. Egy übercuki doktornő megnyugtatott, hogy nincs gáz, csak egyben lejött a méhnyálkahártyám, kerített nekem műtősruhát, meg alátétet, hogy ne tiszta véresen kelljen már kimennem innen. Tudtam, hogy gáz van.

Öt hét elteltével újra a kórházban találtam magam.

Miközben a szobámban próbáltam felkészülni a műtétre, azon gondolkodtam, hogy milyen furcsa is az élet: arra sem volt időm eddig, hogy elmenjek egy szűrővizsgálatra, most meg napokra nélkülöznie kell a családomnak. És reméljük, hogy ez lesz a legrosszabb az egészben.

A műtét másfél órás volt, végig ébren voltam, ugyanis csak epidurálist kaptam. Mondanom sem kell, micsoda szürreális élmény, mikor egy egész kórházi team dolgozik körülötted, ketten rángatják a méhszájad, egy anesztes próbál nyugtatni, egy műtősfiú pedig arra vár, hogy átrakhasson az ágyra, miközben deréktól lefelé nem érzek semmit. 

Itt is elhangzott egy mondat a műtét után: „nem ígérhetek semmit, mindent megtettem, de ha nem sikerül, akkor most már kivesszük a méhét”.

Nincs előjele annak, ha baj van!

35 éves vagyok, hogyan juthattam el idáig?!

És miközben a szövettanra várok, azon gondolkodom, vajon hány olyan nő van, aki el sem megy rákszűrésre, mert hozzám hasonlóan, az utolsó helyre teszi magát, vagy épp mert fél… Hány olyan nő van, aki azt hiszi: úgyis lesz jele annak, ha baj van ott lenn, pedig a vicc az egészben az, hogy nincs SEMMI, de tényleg semmi jel, nem öntött el a vér, nem fájt a hasam, nem késett a menstruációm. Ha már van jel, akkor ott nagy gáz van. 

Írhatnám, hogy nekem szerencsém volt, de egyszerűen képtelen vagyok magamról ezt mondani, hiszen úgy érzem, ha akkor, évekkel ezelőtt az a főorvos nem tágítja ki a kezeivel a méhszájam, kevésbé vonakodom később szűrővizsgálatra menni. Nem csak ezen múlik, de ezen is múlik. 

WMN szerkesztőség

A kiemelt kép forrása: Getty Images/Aleksandr Zubkov