Idén januárban, a választások előtti hajrában arra kérte Orbán Viktor a szavazóit, hogy beszéljenek a gyerekeikkel, és hassanak rájuk, hogy áprilisban hova kell behúzni az ikszet.

Valószínűleg én értettem félre a miniszterelnök úr kérését, és véletlenül én győztem meg a nagymamámat arról, hogy hallja meg, amit kérek tőle, és idén először ne szavazzon a Fideszre. Ez pedig egy olyan családban igazán nagy teljesítmény, ahol a nagyapámmal szinte teljesen szétszakított minket a politika.

A vélemény szabad, csak nem nálunk

Gyerekkorom jelentős része azzal telt, hogy próbáltam kipuhatolni, hogy a különböző családi titkok, egyet nem értések és hazugságok milyen mátrixban kapcsolódnak, azaz ki miről tudhat, kivel miről szabad beszélgetni, és ki kinek a cinkostársa. Legtöbbször nagymamámmal próbáltunk meg az autoriter elveket valló és gyakorló nagyapám által szabott szűk keretekből kicsit kijjebb kerülni.

Gyerekként még találtam némi humort és kihívást abban, amikor a keszthelyi strandon a bokor mögött bujkálva ittam a kólát, vagy amikor nagymamámmal távirányítóval a kezünkben, bármikor elkapcsolásra készen, titokban néztük a Luz Maríát.

Viszont ahogy idősödtem, egyre nehezebben viseltem el, hogy az identitásom egyre markánsabb részei vállalhatatlannak bizonyultak az egyik hozzám legközelebb álló családtagom számára, a nézeteltéréseink pedig egyre több politikai színezetet kaptak.

A nagyszüleimnél töltött években a kihágásaimért és a feleselésért soha nem klasszikus büntetések jártak. Nem volt szobafogság vagy a kedvenc dolgaimtól való átmeneti eltiltás – ezek nagyjából az együttélésünk alapértelmezett beállításai voltak egyébként is –, helyette a megvetés fojtogató csendje volt a büntetésem. Akkor is, ha lebuktam egy kesztyű alól kibukkanó festett körömmel, és akkor is, ha megkérdőjeleztem nagyapám és az akkori jobboldal elvárt emberképét. Épp ezért volt annyira sokkoló, amikor nagyapám életében először megemelte a hangját velem szemben.