Fiala Borcsa: Ne nézz a lábad elé!

–

Ahogy alakulnak az elmúlt hetek közéleti dolgai, úgy érzem, tulajdonképpen óriási luxus, hogy megengedhettem magamnak a lakásom felújítását, amit két éven át tervezgettem. Talán emlékszel: két esztendővel korábban már megcsináltattam a konyhát, nappalit és a fürdőszobát, akkor azonban sem pénzem, sem időm, sem idegrendszerem nem lett volna a teljeskörű renoválásra. Mostanra azonban már muszáj volt belevágni, szó szerint is egy nagy bontókalapáccsal a fürdőbe és a gyerekszobákba. Az amúgy is rettentő csúf fürdő fala penészedni kezdett, a kád zománca felpattogzott, a lefolyók állandóan eldugultak undorító bűzt árasztva magukból, köszönhetően a '80-as évek fusi kivitelezésének, ami miatt több kanyar volt a csövekben, mint egy balatoni strand élménycsúszdájában. A gyerekszobákra is ráfért az alapos ráncfelvarrás, hiszen becsülettel végigkísérték a purdéim fejlődését totyogóból emós kamaszon át a mostani, szinte már kifejlett állapotukig, ami azt is jelenti, hogy a falakon egymást váltották szépen sorban a kiskori ákombákomok, az odakent joghurtmaszatok, az éppen aktuális bálványok poszterei, barátok fotói, falfikák és graffitik.

Ahogy közeledett a felújítás kezdete, úgy növekedett a szorongató görcs a gyomromban, bár ezt az elején igyekeztem az örökölt hurráoptimizmusommal még magam előtt is palástolni. „Hamar túlleszünk rajta, az eredmény meg bőségesen kárpótol a nehézségekért!” – biztattam magam, majd felnyaláboltam a két lakli kamaszomat, a kutyát meg a fél háztartásomat, és átköltözünk a kölcsönlakásba, az otthonomat pedig a kivitelező gondjaira bíztam.

Derűs optimizmusom, ahogy teltek-múltak a hetek, úgy morzsolódott porrá, majd szépen lassan úrrá lett rajtam a vérvörös pánik és a méregzöld kilátástalanság érzése.

A dolgok nem haladtak olyan ütemben, ahogy szerettem volna, az új lakásban egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, az árak folyamatosan szálltak el, úgy éreztem, mindennap valami új problémára, kihívásra, megoldandó feladatra, utalandó költségre kelek, ráadásul a perzselő kánikulában, tengernyi gonddal a fejemben még kialudni sem tudom magam.  

Nagyon rég éreztem magam annyira pocsékul, hogy nem tudtam egyik napról a másikra összerántani a lelkierőmet. Az a megélésem, hogy maguk alá temetnek a terhek. Hogy a gyomromból nem bírom kiűzni a pánikot. Ijesztő volt megélni ennek az összes hozadékát: egyszerű dolgokban (például, mi legyen a vacsora) sem tudtam döntést hozni, a legapróbb zökkenő (a villamosvezető az orromra csukta az ajtót) is kibillentett egy teljes napra az egyensúlyomból, keserű fejjel, teljes letargiával meredtem reggelente a tükörbe, és elképzelésem sem volt, honnan tudnék erőt meríteni a következő lépésig. Pedig muszáj volt, hiszen a saját fejem felszín felett tartása mellett ott van a munkám és a két gyerekem, akiket el kell látni, akikben ugyanúgy tartani kell az erőt, hiszen ők is ki lettek lakoltatva, nekik is alkalmazkodni kell egy csomó dologhoz, plusz a kutya, akiről gondoskodni kell, és az épülő lakásom, amit muszáj rendszeresen ellenőrizni. Olykor úgy éreztem, olyan sok labdát kell a levegőben tartanom, amennyire most, így egyszerűen képtelen vagyok.

Amikor a gödör legmélyére kerültem, akkor hasított belém a felismerés, hogy muszáj valahogy ebből kiszakadnom, különben teljesen tönkremegyek lelkileg.

Hogy nem szabad mindig a lábam elé nézni, mert ha folyamatosan az előttem tornyosuló feladatokra koncentrálok, ha csak az előttem elterülő út kátyúit látom, akkor egyetlen lépést sem fogok tudni megtenni.

Úgyhogy taktikát változtattam: a tekintetemet a végcélra, a hegy tetején (majd remélhetőleg) felkelő napra vetettem, és úgy meneteltem előre. Amivel nem volt muszáj, azzal most nem foglalkoztam, ami nyűgöt nem kellett felvennem még pluszban a hátamra, azt hagytam a porban. A hétvégéket megpróbáltam úgy tölteni, hogy még véletlenül se gondoljak a dolgaimra, a kihívásokat letettem péntek este, és hétfő reggelig feléjük sem néztem. Nem mondom, hogy tökéletesen sikerült ignorálnom a valóságot, a valóság sem mindig hagyta, hogy figyelmen kívül hagyjam. De olykor jó volt csak arra gondolni, hogy beállok a saját konyhámba, ahol immár nem a melósok bögréi sorakoznak a poros pulton, elkészítem a kedvenc vacsorámat, aztán befekszem a saját ágyamba, és végre alaposan kialszom magam. Addig meg… megyek rendületlenül, fél lábbal is felfelé bukdácsolva a meredeken, és csak fél szememet tartva az úton.

És végül igazam lett. Ha nincs is minden kész, de már visszaköltöztünk, lassan megnyugszik mindenki kedélye.  

Pontosabban, megnyugodna. Ha nem lenne bekötve az internet, és nem olvasnék egyáltalán híreket. De sajnos most nem tudom átmenetileg sem a homokba dugni a fejem: a kata eltörlése, a rezsi és az élelmiszerárak egekbe szállása, az infláció, az elhúzódó háború a szomszédban, az újra támadó járvány… Vajon mennyire távoli horizontra kellene ezúttal függesztenem a tekintetem, hogy a gyomromból kimenjen a szorítás?

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Francesco Carta fotografo