–

Mi voltunk a fiúk, akik a nyári táborban csak lányokkal játszottak. Akik minden erejükkel azon voltak, hogy meglógjanak az edzésekről, testnevelésórákról, labdajátékok elől. Mi voltunk azok, akiknek az érzékenységét időről időre kiszagolta valamelyik „rosszgyerek”, és móresre lettünk tanítva, amiért merünk mások lenni. Mi voltunk, akiket székhez kikötöztek, és bezártak az üres szobába, akiket lefogtak és szembeköptek, akiknek cigarettafüstöt fújtak az arcába. 

Furcsa, különc, művészke, nem elég férfias, nem elég izmos, nem elég szőrös vagy épp túl szőrös, túl kövér vagy túl sovány.

Mi voltunk azok, akiket annyit piszkált, bántott, zaklatott a többi fiú, hogy előbb-utóbb fel kellett tennünk magunknak a kérdést: mi a baj velünk?

És ha nem velünk van a gond, akkor mégis mi a baj a világgal? És ha valóban a társadalmunkkal van a probléma, hogyan tudnánk megjavítani? 

Éveknek, évtizedeknek kellett eltelni, hogy megértsük: mi, és a világ is rendben vagyunk – a társadalmunk, a berögzült viselkedésmintáink, a szociális elvárásaink, a ránk erőltetett normák, és mindenekfelett a szexizmus nincs rendben. Az nincs rendben, hogy elfogadtuk: egy férfi akkor, és csak akkor férfi, ha önmagát megerőszakolva belepréseli magát a keretbe, amely ketrecrácsként korlátozza a kiteljesedésünket.  

Kerekes Anna: Valamiben hinni kell

WMN Life – 2022. július 18. – KAA

 

Észre sem vettük, fel sem fogtuk, meg sem kérdőjeleztük: mi, férfiak valahogy kimaradtunk a fejlődésből, amit az oly fontos feminizmus feszegetett az elmúlt évtizedek során. A nők sokféleségéhez való joga underground értékrend-újításból végre mainstream sztenderddé válik – úgy fest, végre-valahára kiköveztünk egy ösvényt, amelyen járva egy nő lehet magas vagy alacsony, filigrán vagy telt, göndör vagy egyeneshajú, és bár hosszú még az út, míg teljes gender-egyenjogúságról beszélhetünk, a nők okosan, érzékenyen kiépítettek maguknak egy támogatói rendszert, egy védőhálót, és arra is volt szívük-lelkük, hogy ezt a hálót elkezdjék kiterjeszteni, hogy mindannyiunkat megvédjen. Hiszen míg a férfiak nagy része irigységgel vegyes bíráskodással szemléli Lil Nas X, vagy Harry Styles új-maszkulinitását, a nők nagyja üdvözli, és ünnepli a szépséges sokféleséget. 

A maszkulinitás újradefiniálásért kiált – mondom ezt saját tapasztalataim és szükségleteim kapcsán, és másokért, akik úgy érzik: ki kell javítaniuk a múlt tévedéseit, meg kell gyógyítaniuk a sebeket, amik máig velük vannak, és el kell indulniuk egy kiegyensúlyozottabb jövő felé, ahol a „maszkulin” szó nem párosul többé a „toxikus” szóval. Ez volt a célunk, amikor összehoztunk egy csapat férfit első Men’s Retreatünkre.

Egy egyhetes elvonulásra, elmélyülésre, nyaralásra, lazításra, dorbézolásra, melynek vendégei mind férfiként azonosítják magukat. Hogy hány évesek, honnan, milyen háttérből érkeztek, miféle nemi identitással és szexuális orientációval élnek, nem számított. Csak az, hogy megteremthessünk egy „biztonsági zónát” tíz férfinak, akik az első pillanattól kezdve, hogy beléptek a házunkba, mindannyian tudták: önmaguk lehetnek. 

Így érkezett meg hozzánk Ian, Miko, Igor, Michelle, Shoogie, Eli, Joseph és Stefanos. Az Egyesült Királyságból, Hawaii-ról, Belgiumból és Spanyolországból, Izraelből, Magyarországról, és Görögországból. Ebben a szellemben vágtunk bele a „felnőtt nyári tábor” hét napjába, ahol a közös kalandok mellett az állandó „program” a lehető legelfogadóbb és legtámogatóbb környezet kiépítése volt, ahol senki sem fél kapcsolódni önmagához és másokhoz. 

Mert – sajnos – a férfinak akkor sincs könnyű dolga, amikor kicsit kiszakad a magányos önmarcangolásból, hogy „elég férfi vagyok -e”, „mások maszkulinitása magasztosabb”, „mostantól én leszek az alfák alfája”. Mert amint más férfiakkal találja magát egy közegben, versenyezni kezd, és ha gyengeséget szimatol, harap.

Csoda kell, hogy történjen ahhoz, hogy másokban meglássa, értékelje azt az erőt, tehetséget, szépséget, amit magának tulajdonítana. 

Amikor a fiúk megérkeztek a világtól elszigetelt tengerparti házba, ahol sokfogásos lakomával, behűtött fehérborral, és színes, ízes, izgalmas tervvel vártuk őket – az első koccintás után pedig beavattuk őket a programokba: reggelenként jógázunk, majd minden reggel gazdag vegán brunch várja őket, délután lazítunk a parton, szunyókálunk, vagy épp kikeverjük a nap első koktélját, délután találkozunk, meditálunk, megosztunk és megemésztjük mindazt, amit kimondtunk és hallottunk, majd… elindulunk. 

Megmászni a vulkánunkat, felfedezni Methana városka napszítta utcácskáit, leereszkedni a Galambok Barlangjába, a félsziget méhébe, ahol cseppkövek között úszva fogadtuk barátunkká a sötétséget. Heverni a fehér homokkal borított Limnionas strandján, és a tenger morajlására álomba zuhanni. Bámulni a csillagokat Pausanias fürdőjének termálvizében dagonyázva. Leereszkedni az Ördöghídon, a közeli erdő hegyi patakjában vízeséseket meghódítani.

Mindenünkkel, amink van. Cipelve magunkkal a sérelmeinket, sérüléseinket, sebeket, amiket másokon ejtettünk, szerelmeinkkel és szeretteinkkel, minderről, és még többről mesélve egymásnak, megállás nélkül megosztva másokkal mindent – rosszat, jót, küzdelmet, örömöt. A naplementék pedig már a helyi tavernák teraszain értek minket, és miközben faltuk a finomságokat, és kortyoltuk a vulkanikus borok sorát, mindig körbement az aznapi „asztalkérdés”. 

„Mondd el a melletted ülőről, hogy mit csodálsz rajta.” „Mit jelent neked a mérgező maszkulinitás, és hol, hogyan találkoztál, találkozol vele?” „Ki az a férfi az életedben, akiről ki mered jelenteni: jól érti és értelmezi a férfi-léttel járó sorsot?” Ez utóbbira nagyon kevesen tudtak egyértelműen felelni – míg nőiességük és nőségük individualitását rengeteg nőben tudjuk értékelni. És az éjszakák és nappalok múlásával megértettük, mennyi előítélet van bennünk, önmagunk, egymás, és „férfitársaink” iránt. 

Volt, hogy kibontottuk a gubancokat, de olyan is, hogy inkább kimasszíroztuk egymásból, meg olyan, hogy inkább egy „Felelsz vagy mersz?” játékba oltottuk a további diskurzust, hogy könnyebben csússzon. És volt, hogy csak úgy táncoltunk – a papucsokat lerúgva. A földön kúszva, a veranda gerendáján lógva, egymást ölelve, vagy épp csukott szemmel, mintha mind magunkban táncolnánk. 

De egységben is voltunk – különösen, amikor sétáltunk valamelyik környékbeli falucska sikátorain, a helyi bámészkodó barátaink számára bizonyára fura bagázsként, értelmezhetetlen sokszínűségben. És mégis, vagyis inkább éppen ezért, mindenki, mindenhol végtelenül jó fej, kedves és befogadó volt.

Olyan volt az egész hét, mintha felragyogott volna az égen egy fényességes üstökös – aztán néha perceknek, néha hónapoknak tűnő hét nap elteltével a hullócsillag elillant. 

Ők már kisbusszal rótták a Peloponnészosz tengerparti szerpentinjeit Athén felé, mikor kettesben maradva a Limnisában – Mariel barátnőnk minden részletében meséket mondó otthonában, amely elvonulásainkon a mi otthonunk is – füstölőt vettünk a kezünkbe, és körbejártuk a szobákat. Bár szavak zuhatagával és összekapcsolódó pillantásokkal hosszan búcsúzkodtunk, amikor buszra szálltak, még volt mondanivalónk. 

Drágám, tartsunk szünetet! – Párok, amelyek egy időre felfüggesztik a kapcsolatukat, hogy aztán együtt folytassák (vagy mégsem)

WMN Life – 2022. július 17. – KAd

 

Az üres szobákat járva mindannyiuknak egyenként elmondtuk, mit kaptunk tőlük, mi szerettette meg őket velünk úgy igazán, mit kívánunk nekik és magunknak – velük. Meg nekünk, fiúknak. Bárkinek, aki férfiként (is) azonosítja magát, nagyjából 18 és 108 között. Azért, hogy megérdemeljük a szerepet, amit ránk osztott a társadalom, és felelősségünk tudatában segítsük egymást – versenyzés helyett. Hogy változhassunk, és változtathassunk. És a legtermészetesebben, hogy megadhassuk a nőknek, ami nekik jár.  A teljes, kompromisszumoktól mentes egyenjogúságot. És akkor talán kicsit simítunk majd a sok-sok csorbán, törésen-zúzáson, amit elkövettünk, és elkövettetek velünk. És megérkezhetünk egy pontra, ahol az oly fontos feminizmus térhódítása mellett elkezdhetünk arról is beszélni, mit jelent fivéreknek lenni. Férfinak, most, hogy – társadalmunk szerencséjére – már tudjuk, erős, magabiztos, sikeres, védelmező, kenyérkereső nő is lehet. 

Októberben folytatjuk – egy újabb hét elvonulással. Addig pedig megy tovább a férfimunka – kapcsolatot keresve és méltatva azokkal, akiket megmozgat mindez. Vagy csiklandoz. Vagy csíp. Mert biztos, hogy olyan is van sok, aki szerint „ez a két buzi” – mi ketten – nehogy már maszkulinitásról kezdjen prédikálni. És igazuk van – nem csak mi, senkinek sem osztályrésze dogmatikus definíciókba foglalni a férfiasságot, a férfiséget. 

Mindannyiunk kötelessége viszont elfogadni, hogy ahogy, mondjuk, kutyából, úgy férfiből is sokféle van, és ez így van jól. Igazi kutyabarátként, én a magam részéről barátja vagyok a csivaváktól és uszkároktól a dalmatákon és vizslákon át a németjuhászokig és dobermannokig mindenféle kutyának. Néha kiszámíthatatlanok. Néha harapnak. Néha ugatnak. Néha elkóborolnak. De hűségesek is. És viccesek. Okosak is… jó, persze tudnak hülyék is lenni. És kutyaszaguk van. 

Ha minden erőmmel azon volnék, hogy meghatározzam a férfit, azt mondanám: érzem rajta a férfit – valamifajta illatot, aurát, energiát. Minden egyes férfin. Magamon is.

Én szeretem, ahogyan én férfi vagyok – és szeretem, hogy mások máshogyan férfiak. Egészen addig, amíg nem ártanak másoknak. De a legjobban azt szeretem, hogy mindannyian megállíthatatlanul tanulunk, és többet tudunk, és merünk megkérdőjelezni, és képesek vagyunk jobbak lenni. Jobb fiúk, jobb apák, jobb fivérek, férjek, nagybácsik, sógorok, nagypapák. Vagy csak jobb emberek.

Steiner Kristóf 

Fotók: Stefanos Papaioannou