Iskola a karanténban

Három hét telt el azóta, hogy az iskolák bezártak, a tanárok és diákok az otthonukba költöztették az oktatást. Három intenzív, kemény hét. A digitális oktatásra való átállás senkinek nem volt zökkenőmentes. Hiszen a diákoknak, tanároknak és szülőknek is teljesen új volt ez a helyzet, mindenkit felkészületlenül ért. Holott évek óta szó volt arról, hogy egy kicsit el kellene mozdulni a digitális oktatás irányába, fel kellene zárkózni a XXI. század vívmányaihoz. Most egy világjárványnak tulajdoníthatóan, hála az elszánt pedagógusoknak, a lelkes diákoknak és a segítőkész szülőknek, ez alig néhány nap alatt sikerült. Átálltunk, és elkezdődött a munka.

Mindannyiunk életébe bekúszott és természetessé kezdett válni az, ami idegen tőlünk

Most már mindenki tudja, mit jelent a Classroom, a Zoom, a Teams, a Redmenta, a Kahhot, a Quizlet és még számos online platform, amiket az oktatás szolgálatába kellett állítani. Együtt, közösen tanuljuk ezek működését, a használatuk csínját-bínját.

Igazán aktív életet éltem eddig is a közösségi oldalakon, de soha életemben nem kaptam még ennyi üzenetet, mint az elmúlt időszakban.

Hiszen minden osztálynak van digitális Messenger-csoportja, amelyben együtt kommunikálnak a tanárok és diákok, nekem pedig ezen kívül van külön töris online csoportom minden általam tanított osztállyal. És ezek egész nap zakatolnak, számolatlanul érkeznek az üzenetek, a kérdések, válaszok, mémek, emotikonok. Hihetetlen pörgés van.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Én minden osztálynak tartok élő online órákat

Az eddigi óráim felét folytatom így, a többi alkalommal pedig online feladatot kapnak, amit visszaküldenek, én pedig kijavítom, majd visszaküldöm. Az elején napi tizennégy-tizenhat órát dolgoztam, mára ezt sikerül redukálni tíz-tizenkét órára. Teszteket állítok össze, feladatokat találok ki, agyalok, anyagokat keresek, beadandókat javítok szinte egész álló nap, amikor nem vagyok online kapcsolatban a gyerekekkel.

Minden este úgy zuhanok ágyba, mint akit agyonvertek, pedig azért én hozzászoktam a munkához, a folyamatos terheléshez.

De ez még nekem is sok. Közben pedig mégis nagyon érdekes, izgalmas ez az időszak, tele próbatételekkel.

Az online órákat szeretem a legjobban, mert ott legalább van valamiféle kontakt köztünk, látom, hallom a diákokat, tudok velük beszélgetni. Szerencsére van tábla, amit meg lehet osztani, lehet rá írni, de emellett képeket, jegyzeteket is megoszthatok velük, amin mutogathatok, rajzolgathatok, kiemelhetek fontos részeket. Így azért mégiscsak van egy kis iskolai érzés, bár nagyon nehéz az általam igencsak kedvelt módszereket ezen a platformon alkalmazni.

Közben számtalan vicces pillanatot is megélünk

Az iskola bekúszott a családok életébe, és fordítva. Jókat nevetünk egymás cuki játszós ruháján, az egyre elburjánzó hajakon, az álmos reggeli fejeken. Láttunk már a háttérben vidáman teregető anyukát, rohangáló kistestvért, reggeli miatt kiabáló nővért, a gatyáját kereső öcsit, ebédelő apukát, kamerára ugró macskát, és órába beleugató kutyát is. Az utóbbi Marci volt, aki egyszer csak megunta, hogy órát tartok, és hangoskodni kezdett…

Neki is új ez a helyzet, de hamar megszokta, hogy a kanapé, amit ő eddig napközben szabadon birtokba vehetett egyedül, most az én tantermem, tanárim lett. Mondjuk, nem örül neki, de jó kutya, és könnyen asszimilálódik az új helyzetekhez.

Fontos, hogy lássuk egymást

Hogy legalább virtuálisan úgy érezzük: itt vagyunk egymásnak. Hiszen a vírus elvette most tőlünk a pedagógia legfontosabb elemét, a személyes jelenlétet, a kontaktust. Próbálok nagyon pozitív lenni, igyekszem a lehető legjobbat kihozni a helyzetből, de közben én is érzem, hogy nagyon is nehéz ez az egész, ami mindenkit nagyon megterhel lelkileg.

Nekem is volt mélypontom. Igen, egyszer már dühöngve üvöltöttem a szobában, miközben folyt a könnyem, ugyanis a vírus még egy nagyon-nagyon fontos dolgot is elvett tőlünk: az osztályom utolsó másfél hónapját.

Négy évet úgy kell lezárnunk, hogy nincs utolsó óra, nincs ballagás, nincs közös sírás, nincs szerenád. Hanem hirtelen félbeszakadt az egész, és ugyanígy lesz vége.

Persze, próbálok kreatív lenni, online ballagást szervezni, és ha ennek vége – legyen az bármikor –, mindenképpen lesz egy utolsó tanítási nap. Mert így nem zárhatjuk mindezt le. Nem lehet az, hogy az utolsó együtt töltött napunk egy szürke, aggodalommal és bizonytalansággal teli márciusi péntek legyen. Nem, ezt nem hagyom!

Szóval vannak nagyon nehéz pillanatok is

Fontos, hogy ezeket is ugyanúgy megéljük, mint a vidámakat. Adjuk át magunkat néha a ránk törő érzéseknek, sírjunk, nevessünk, éljünk! Még így, bezárva is… Mert csak így, csak együtt, egymást támogatva, türelemmel, szeretettel tudjuk átvészelni épségben ezt az egészet. És ha ennek egyszer vége, biztos, hogy megölelek mindenkit, akit szeretek. Mert ez is hiányzik. Nagyon. Talán a legjobban…

Balatoni József