A lakásfelújítás olyan, mint a gyerekszülés – 7 tanács, hogy kevésbé legyen fájdalmas

–

Érettségmérő

Ha korábban hozzám hasonlóan kétségeid voltak, vajon valóban megragadtál-e a kamaszkorban, vagy éveid számának gyarapodásával azért csak sikerült méltó helyet elfoglalnod a felelősségteljes, érett felnőttek Pantheonjában, akkor nyugodtan állj neki lakást felújítani! Rá fogsz jönni, itt bizony a felelősségteljes, érett felnőtt gatyákat kell felkötni. Nem csoda, hogy hosszú-hosszú évekig húzódoztam tőle, és csak akkor vágtam bele a dologba, amikor elkerülhetetlenné vált. 

A lakás fűtésrendszere ugyanis már akkor rendkívül rozoga állapotban volt, amikor megvásároltuk az egész kócerájt, az utána következő 15 év pedig finoman szólva sem tette modernebbé vagy biztonságosabbá. Eleinte még csak a nagymamám sipákolását kellett emiatt elviselnem, aki minden egyes látogatásakor aggódva körbeszimatolt, és a lelkemre kötötte, sürgősen kezdjek valamit a veszélyes kazánnal, különben mind meghalunk.

Azonban tavaly ősszel már a kéményesek is megfenyegettek: ha legközelebb is ilyen állapotokat találnak nálam, azonnal kihívják a katasztrófavédelmet. És ennél a pontnál Hulkként született meg bennem az érett, felelősségteljes felnőtt, majd belevágtam a fejszémet a kazáncsere „fájába”…

Ami a végeredményt tekintve még a legközelebbi barátaimat is meglepte, amikor meglátogattak a szinte teljes valójában újjászületett, gyönyörű, okos és modern megoldásokkal teletűzdelt otthonomban.

„Te. Nem úgy volt, hogy csak a kazánt cseréled ki?”

De bizony, eredetileg úgy volt. Aztán, ha már lúd, ugye… formálódott az aprócska hógolyóból mindent elsöprő lavina. Mert hát miért is ne csináltatnám meg a konyhát is egy füst alatt, ha úgyis robbantunk, időközben ugyanis szétrothadt a fél konyhapult… és akkor már az étkező is kapjon új arculatot, de ha már hozzányúlunk, akkor az egyre több helyen felpúposodott parkettát is illene cserélni, meg a plafon barna lambériáját, ami optikailag összenyomta az amúgy sem túl tágas tetőtéri belmagasságot, viszont ezek után már valóban bohóságnak tűnt pont a hálószobámat nem megcsináltatni.

Így tulajdonképpen a sima kazánfelújításból és a fűtésrendszer modernizálásából lett a lakás kétharmadának földdé való egyenlővé tétele, majd kacsalábon forgó palotává való építése, csak a fürdő, a vécé és a két gyerekszoba maradt ki a sodorból, méghozzá anyagi okokból. Úgyhogy álljon is itt az első tanácsom: 

nem baj, ha szépen fokozatosan végzed el a munkákat, mindig az igényeidnek, a fontossági sorrendnek és a lehetőségeidnek megfelelően.

Ami még fontos, minden nagyobb lépés előtt tisztázd magaddal a pontos igényeidet. Ezt akarod? Jövőre is ezt fogod akarni? De tényleg ezt akarod? A melósok ugyanis nem fognak neki örülni, hogy kétévente járhatnak hozzád pár hét munka miatt, de hát nem is az ő boldoggá avatásuk a cél.

Inkább csináltasd meg az egészet öt részletben, de amennyire lehet, kompromisszumoktól mentesen, mint hogy félmegoldásokkal és ócska, olcsó elemekkel vedd körbe magadat, amikhez aztán pár év múlva újra hozzá kell esetleg nyúlni.

X szorozva 1,5-tel

Mivel tudtam, hogy egyszer mindenképpen bele kell vágnom egy ekkora projektbe, de rettentően cidriztem tőle, éveken keresztül gyűjtögettem erre egy alapot, Pató Pál uras halogatásomat azzal indokolva, hogy fogalmam sincs, mennyi is az annyi, ez még biztos nem elég, várjunk még, majd megcsinálom jövőre (vagy azután, de ha csak 2045-ben, az is tök jó lesz, nem sietünk sehová!). Így érkeztem el a már említett falig, cserébe viszont annyi büdzsével, ami a kazáncserén felül is hagyott némi mozgásteret. És akkor itt álljunk is meg egy magamnak kiutalt hátba veregetésre és egy neked szóló tanácsra: valamennyire igazam volt már a kezdetek kezdetén is, ugyanis

tényleg nem lehet tudni pontosan, mennyi is az annyi, még a legfelkészültebb szakember sem fog tudni neked erre pontos összeget kalkulálni.

A tapasztalat azt mutatja: mind pénzben, mind időben számolj másfeles szorzóval. De mit tekintsünk a másfeles szorzó alapjának? 

És hogy is néz ez ki a gyakorlatban?

Ahogy azt a múltkori cikkemben is említettem, jó pár saját kezűleg ízléstelenre dizájnolt otthon után rájöttem, a lakberendezés (és a művezetés meg a festés, falazás, csempelerakás, villanyszerelés is) egy szakma. Van, aki ért hozzá, és van, aki nem. Van, akinek van ízlése, és van, akinek nem. Én sajnos mindkét kategóriában a második csoportba tartozom, így érett belátásról tanúbizonyságot téve szert tettem egy remek belsőépítész lányra, Ágira, aki mindent alaposan átbeszélt velem, kitérve az összes fontos részletre az igényeimet, szokásaimat, elképzeléseimet, vágyaimat illetően, majd ezt megpróbálta összehozni a rendelkezésemre álló pénzösszeggel, de úgy, hogy még maradjon mozgásterünk, felkészülve a meglepetésekre. Mert meglepetések azok mindig vannak, sajnos ez elkerülhetetlen. Bizony, még egy viszonylag újabb építésű lakásnál sem tudhatod, mit rejtenek a falak vagy a járólap, és mennyire volt kókler a korábbi kivitelező vagy a kőműves.

Bár első ránézésre talán luxusberuházásnak tűnhet egy belsőépítész foglalkoztatása, hidd el, hogy rengeteg olyan dolgot át fog látni, amit te nem, nagyon sok hasznos tanácsot tud adni, a temérdek segítségről, ötletről, javaslatról és időnkénti lelki támaszról nem is beszélve, így ha a végösszeget nézed, tulajdonképpen még spórolhatsz is vele.

Legyen sok pénzed és még több időd (plusz egy közeli kölcsönlakás)

Az én otthonom se nem volt új, se nem a pedantéria mintapéldánya, sőt, a nyolcvanas évekbeli tetőtér-ráépítés magán hordozta a kor „fusiszellemét”, tulajdonképpen bátran ki lehetett volna nevezni a „gány munkák bemutatótermének” is. Így történt, hogy a felújítás első két hetében, amikor konkrétan felrobbantottak a munkások mindent, ami nem a tető, kiderült, a hálószobafalam praktikusan a levegőben lógott addig, alul-felül hatalmas hézagok voltak rajta (és én még csodálkoztam, hogy szinte semmit nem hangszigetel), a konyha járólapja nem betonra, hanem sóderre lett lerakva, a mosogató lefolyója inkább hasonlított egy hullámvasútra (ezt, mondjuk, sejtettem addig is, nem véletlenül járt hozzám havi rendszerességgel a görényes).

Őszintén, elég idegőrlő volt nap mint nap odaállítani a folyamatokat ellenőrizendő, hogy azzal szembesüljek, a két muki tanácstalanul vakarja a homlokát, mondván: „Borcsa, van itt egy kis probléma”. Szóval, négyes számú tanácsom:

reméld a legjobbat, de készülj a legrosszabbra.

És ha tízmilliód van a felújításra, akkor csak hétért rendelj munkákat. Úgy nem kell a végén a Covid kellős közepén kölcsönkérned senkitől. Ugyanitt, ötödik tanács:

Ne csak a pénzt illetően számolj vastag ceruzával, de az idővel is!

Ha azt mondják, egy hónap, nagy valószínűséggel lesz az kettő is, ráadásul nem is minden a te szakembereiden múlik. Ha elakad egy-egy folyamat a közművek vagy az önkormányzat bürokratikus útvesztőjében, megfeszülhetsz, akkor sem fog történni semmi jó darabig. És akkor még nem költöztél vissza (mert hogy egy nagyobb felújítás alatt mindenképp ki kell költöznöd, érdemes ezt is időben elkezdeni szervezni, a pár hétre, két-három hónapra kivehető albérletek ugyanis ritkák és/vagy drágák, főleg, ha utolsó pillanatban állsz neki keresgélni), nem dobozoltál mindent ki, nem rágták a füledet türelmetlenül holvanázva a családtagok olyan holmik után kutatva, amiket nem láttál két hónapja, és nem takarítottad ki az egész gányt, ahol a legnagyobb elővigyázatosság és hermetikus lezárás ellenére is mindent, de tényleg mindent be fog borítani a festékpor (jó esetben csak az).

Ehhez pofa kell

És ha már vastag ceruzát emlegettem, akkor ejtsünk szót a vastag arcbőrről, ami sajnos szintén elengedhetetlen, ha nem a lakatlan szigetedet újítod fel épp. Még a legtürelmesebb szomszédnak is elszakad egy idő után a cérnája, főleg, ha a harmadik vasárnapját csempevágják szét a munkások, te pedig rendszeresen szembesülhetsz a lehetetlen dilemmával: vagy kizárólag hétköznap 9-17 között újítasz fel, cserébe hat héttel, és ki tudja, mennyi pénzzel tart tovább az ügymenet, vagy átmenetileg beáldozod a népszerűségedet a házban (már amennyire ezt a házirend lehetővé teszi persze).

Én napi rendszerességgel jártam át felsöpörni-felmosni a komplett lépcsőházat (ráadásul a szerencsétlen kutyával a hónom alatt, akit nem tudtam hová elpasszolni, így előfordult, hogy mire térültem-fordultam, úgy bepanírozta magát a festékporba, hogy a fekete nudliból pillanatok alatt hófehér ölebbé változott), hajbókoltam mindenkinek, akivel csak összefutottam, de olyan is volt, hogy inkább igyekeztem elbújni a hajam mögé az óvodás trükköt alkalmazva: ha én nem látom őket, hátha ők sem vesznek észre engem. Mindezeken felül a kezdetek kezdetén kiírtam két jól látható helyre is a lépcsőházban, mire számíthatnak a kedves lakók, előreláthatólag meddig fog a felfordulás-zaj eltartani, illetve a telefonszámomat is, hogy ha bármi gond van, tudjanak szólni, én pedig orvosolni azt. Így is volt: szóltak, intézkedtem. Egyszóval:

elengedhetetlen a „jószomszéd-menedzsment”. És akkor majd fél év múlva talán újra fogadni fogják a köszönésedet a házban.

Kis családom: villanyos Józsi, festő Pali és a kartonos Károly

Mivel egy kisebb lakásfelújítás is jó pár hétig, hónapig eltart, aminek során össze leszel kötve a szakembereiddel, muszáj olyat választani, akiben megbízol, szimpatikus, leinformálható, nem kapsz tőle idegzsábát, folyamatosan a szakmában dolgozott az elmúlt években, azaz nem 1895-ben volt az utolsó megbízása, és végül: reszponzív. Mindig.

Ez utóbbi is nagyon fontos, több ismerősöm is futott bele olyan festőbe, villanyszerelőbe, aki az előleg felnyalábolásáig úgy kapkodta fel a telefont, mint aki a szerelmese hangját akarja hallani már végre, majd miután átvett egy kisebb vagyont, akkora ghostingot nyomott, hogy még „arany Tinder-medált” is kaphatna érte. 

A jó szakembert pedig becsüld meg, vésd a nevét a szívedbe és a telefonkönyved legkiemeltebb helyére, és ne sajnáld rá sem a pénzt, sem az esetleges várakozási időt.

Én az embereimet februárban foglaltam le augusztusra – de hát olyan ez, mint a jó tetováló, aki azonnal ráér, ahhoz nem szabad elmenni. Vagy, ha nagyon olcsó, dettó tilos. Amellett:

kérdezz, kérdezz, kérdezz!

Nem baj, ha nem érted meg rögtön, vagy negyedszerre sem, de muszáj leszel valamennyire belelátni a folyamatokba, mert csak így lehet beleszólásod, és valósíthatod meg a lehetőségek szerinti álomotthonodat. A szakmunkás is ember, esendő, no meg valószínűleg van élete rajtad kívül is – ha hagyod. Lehet, hogy elsőre, de még negyedjére sem lesz kedve felcipelni plusz négyezerötszáz vödör betont a konyhádhoz, és ezért egy könnyebb és gyorsabb megoldást ajánl.

De te csak álldogálj ott töprengve, hümmögve, és időnként kérdezz rá, ha otthon, a saját lakásában szembesülne ezzel a problémával, akkor is az egyszerűbbnek tűnő verziót választaná-e? Ilyenkor rendszerint kiderül, hogy nem, nem, soha.

Ekkor már csak meg kell vesztegetned egy kedves mosollyal, jó szóval, könyörgő kiskutya tekintettel, pár sörrel, kávéval, pogácsával, pereccel (én ezek kombinációját alkalmaztam gavalléros mennyiségben), és máris felcipelődik az a temérdek vödör beton – némi duzzogás és többletköltség kíséretében.

Nem kell félnetek jó lesz!

Végül: a lakásfelújítás olyan, mint a gyerekszülés. Sokkal tovább tart, mint reméled, és messze-messze jobban fáj, mint amit úgy érzed, el tudsz viselni. De hát kit érdekel, amikor a végén ott van az a gyönyörűséges, imádnivaló végeredmény? A nehézségeket úgyis abban a minutumban elfelejted, hogy végre leülsz a szép, új, tiszta, komfortos otthonodban egy pohár jól megérdemelt pezsgővel, és büszkén körbepillantasz. Mert az, drága barátaim, valóban egy semmivel össze nem hasonlítható, euforikus pillanat.

Fiala Borcsa

Ahogy a múltkori élő bejelentkezésünkkor is említettem, november 6-án, 10 órakor egy kerekasztal-beszélgetés során fogjuk az OTP szakértőit kifaggatni otthonteremtésről, lehetséges megoldásokról, ráadásul a TI kérdéseitek alapján! Itt a páratlan lehetőség, hogy sorban állás, telefonálás nélkül mindent megtudj, ami érdekel, ehhez nem kell mást tenned, mint elküldeni nekem a kérdéseidet a [email protected] emailcímre. Találkozzunk hatodikán, a WMN Facebook-oldalán egy élő bejelentkezésen!