–

Menhelynek néztek a szomszédok

Az állatokban mindig is ugyanúgy a lelket láttam, mint az emberekben. Nyilván nem lehetnek ugyanazon a tudati szinten, mint mi, de éppúgy éreznek – csodálatos kis világuk van. Nem is tudtam soha megállni, hogy – legalábbis valamiféle reális keretek között – bajba jutott jószágokon ne segítsek.

Eleinte csak három cicám volt – valamennyit az utcáról mentettem.

A társasházban egy idő után „macskás nőként” emlegettek, ami önmagában nem zavart – az már inkább, hogy a szomszédok elkezdtek innen-onnan összeszedett cicákat hordani az ajtónk elé.

A kisebbeknek általában sikerült felelős gazdit találni, a nagyok azonban mind egy szálig beragadtak, és a macskalétszám néhány éven belül tízre duzzadt. Természetesen mindegyik átesett az ivartalanításon, meg egyébként is fel kellett/kell keresni időnként az állatorvost – ami persze nem kevés pénz.

Ráadásul, a helyzetet súlyosbítandó, bérleményben éltünk, bár valahol hatalmas mázlink is volt, mert a tulajdonos engedélyezte a „kisállatmenhely” működését. Ám úgy hozta az élet, hogy meg kellett válnia az ingatlantól, nekünk pedig új lakhatási lehetőség után kellett néznünk, amihez képest a kanosszajárás ujjgyakorlat lehetett.

„Macskabuzinak nincs lakás”

Először az albérletet kereső/kínáló oldalakon próbálkoztam, nulla eredménnyel. Még az egyébként állatbarát lakások tulajdonosai is visszahőköltek a létszám hallatán. Nézegettem a kimondottan gazdikra szakosodott albérletes oldalakat is, de ezeken sokkal többen keresnek, mint ahányan kínálnak, így nem voltam velük beljebb. Persze érdeklődtem barátoknál, ismerősöknél is, mert mit lehet tudni, talán hallottak valamit – sajnos nem hallottak.

Nyilvánvaló volt, hogy bővíteni kell a kört. Így a felvételemet kértem a munkahelyemhez közeli kisebb települések csoportjaiba, majd kiposztoltam, hogy mi a helyzet. Sok biztatást kaptam ily módon, az viszont még mindig nem látszott, hogy hol fogunk lakni.

Közben jöttek a tanácsok, miszerint: „Senki sem olyan hülye, hogy pont egy macskabuzinak adja ki a lakását, el kell paterolni a dögöket”.

Erről természetesen szó sem lehetett. Az ember nem válik meg a családtagjaitól, és kész.

Lett megoldás

A kiköltözés határideje vészesen közeledett, én pedig, jobb ötletem nem lévén, leküzdöttem a szégyenérzetet, és csináltam egy nyilvános posztot, néhány mondatban vázolva a nem túl biztató helyzetet. Innentől kezdve felpörögtek az események. A posztot olyan – állatvédő, állatmentő – csoportokban is megosztották, amiket én addig nem is ismertem, tulajdonképpen követhetetlenné vált az útja. A rengeteg megosztásból született három esetleges megoldás, amiből az egyik tényleg bejött, hála a jószívű tulajdonosoknak. Ezt a cikket már az új helyünkön írom, nyugalomban, békességben, dorombolással kísérve, de nem volt egyszerű, mire eljutottunk idáig.

Albérletkeresés gyerekkel – talán még nehezebb

Ugyanilyen nehéz, ha nem nehezebb gyerekkel albérletet találni. Mert bizony a gyerek is rombolhat, hangoskodhat – egy bizonyos kor alatt ez valójában nem is nevelés kérdése, egyszerűen ez a dolgok rendje. Aztán ott a feltételezés, hogy a család talán nem fog tudni fizetni, a tulajdonosok pedig nem is csak az esetlegesen elmaradó bérleti díj vagy közüzemi számlák miatt aggódnak. Legalább ennyire tartanak attól, hogy nem tudnak majd megszabadulni a bérlőktől, vagy ha mégis, nehéz lenne elszámolniuk a lelkiismeretükkel.

Ez utóbbi okból legfőképpen az egyedülálló anyákat utasítják vissza.

Ide kapcsolódik egy ismerősöm története, aki nyolcéves kisfiával keresett albérletet. Egy megfelelőnek tűnő lakás gazdája első körben nem is zárkózott el egyértelműen, bár érezhetően voltak fenntartásai, és néhány mondat után az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem egy „szellemi tankcsapda”. Az anyuka nem adta fel, inkább a gyerek „ártalmatlanságát” bizonygatta: „Bence már elég nagy, tud vigyázni a környezetére. Kultúrlény.” „Micsoda? – kérdezett vissza a tulaj. – Értelmi fogyatékos?” „Köszönöm, nem érdekel a lakás” – zárta rövidre a beszélgetést az ismerős.

A nyilvánosság ereje

Ami segíthet, az a helyzet felvállalása, illetve a megosztás minél több, legalább valamennyire releváns csoportban. Hiszen akadnak olyan tulajdonosok, még ha kevesebben is, akiknek nem jelentenek problémát a két- vagy négylábú családtagok – a neten pedig könnyebben találkozik a kereslet és a kínálat, amihez viszont elengedhetetlen a jó értelemben vett hírverés. A nyilvánosság olyan erő, ami által a lehetetlennek tűnő vállalkozások is teljesülhetnek.

Van, aki hat gyerekkel, más két kutyával és négy-öt cicával, megint más rágcsálókkal és hüllőkkel talált így otthonra – hogy csak a saját ismeretségi körömből hozzak néhány pozitív példát. 

Közvetítők

Érdemes lehet még albérlet-közvetítő céghez fordulni – náluk sok szál fut össze, a reménybeli bérlőnek pedig sem előre, sem utólag nem kell fizetnie. Ha a cég mégis ilyet kér, tisztességtelenül, sőt törvénytelenül jár el. Különösen gyanús, ha egy általuk hirdetett, optimálisnak tűnő ingatlanról kiderül, hogy „sajnos éppen most vették ki”, de bizonyos összegért hajlandóak továbbiakat mutatni. Az ilyenek egyszerű csalók, akik mások kiszolgáltatottságával próbálnak visszaélni.

Mindenről legyen papír

Ha pedig egy tulajdonos ódzkodik akár az állat, akár a gyerekek miatt, érdemes felajánlani egy mindenre kiterjedő szerződés kötésének lehetőségét. Ebben rögzíteni lehet például azt, hogy nemfizetés esetén a bérlő meghatározott időn belül köteles elhagyni az ingatlant, az esetlegesen okozott kárt pedig meg kell térítenie. Jó, ha a bérlőnek van saját bútora és egyéb háztartási felszerelése, hiszen azok amortizálódása nem érinti az ingatlan gazdáját. Tény, hogy a legális bérlés eredményez némi pluszköltséget, hiszen a tulajdonosnak adóznia kell utána. A legfontosabb azonban, hogy meg tudjuk oldani a magunk és szeretteink lakhatását, mégpedig olyan módon, hogy az minden érintett számára biztonságot nyújtson.

Mezei M. Katalin