Szabad egy anyának szabadságra mennie? Nemhogy szabad, de kellene is! – Flóra kiszabadul

–

Tudom, hogy iszonyú szerencsés vagyok,

még akkor is, ha nyolc évet kellett várnom az első anyaszabimra, hiszen sokan sokkal több éven át sem jutnak el idáig, akár praktikus okokból nincs rá lehetőségük, akár azért, mert nem merül fel ennek a fontossága.

Nemrég egy háromgyerekes, kétunokás nagyon bölcs nő azt mondta nekem, hogy mindennap legyen fél óra, amit csak magamra szánok. Tudja, hogy ez szinte lehetetlen, de muszáj lenne. Ti, akik kisgyerekes anyák, dolgozó anyák, vagy bármilyen felállásban anyák vagytok, tudjátok ezt tartani?

Fél óra, amit azzal töltötök, amire vágytok.

Nem tűnik olyan nagy dolognak, nekem mégis évek óta óriási feladat. Persze vannak napok, amikor simán összejön, de sokkal többször alakul úgy, hogy nem. Na, ezeket az összegyűlt fél órákat most egyben „vettem ki”, és mentem el három (két és fél) napra körbetekerni a Fertő tavat. Hogy miért pont ezt a 109 kilométeres, ennyi idő alatt még edzett, rendszeresen hosszabb távokat bicikliző embereknek is kemény távot választottam? Mert nemcsak a magammal töltött időre, de a sikerélményre is szükségem volt. Másfajta sikerélményre, mint amik érnek, mert az, hogy valamit elkezdek, jól körülhatárolhatóan lezárok, elég ritkán történik meg velem. Pedig kapok pozitív visszajelzéseket a munkámban, sőt az anyaságomban is, de a hétköznapokban mindkettőt egy soha véget nem érő erőpróbahalmaznak látom.

A „ma (is) jól balanszíroztam a munka és a család között” még saját magam számára sem egy jól eladható eredmény.

Hiszen valójában általában azzal az érzéssel jár, hogy sehol nem vagy maximálisan jelen, mindkét területen rohanásban, nem teljes fókusszal igyekszel tüzet oltani. Ez a legjellemzőbb az én életemben is. Valamit körbebiciklizni nem ilyen. Elkezded egy ponton, csinálod, majd visszaérsz a kezdőpontra, és készen vagy. Amikor megérkeztem az autómhoz, 10 percig csak ültem féloldalasan (mert úgy fájt a fenekem, hogy alig tudtam hazavezetni), és vigyorogtam. 

Az első nap pont úgy kezdődött, ahogy egy anyaszabi kezdődhet

Az volt a terv, hogy már reggel elindulok, miután minden gyerek eljutott a megfelelő intézménybe. Természetesen már előző nap láttam, hogy marad egy délelőttnyi munka, plusz egy halaszthatatlan elintézendő, úgyhogy a delet céloztam meg. Végül fél háromkor ültem be az autóba, egyáltalán nem meglepetten. Aztán 10 perc után visszafordultam, mert eszembe jutott, hogy nem hoztam telefontöltőt és kulcsot a lezárómhoz. Jellemző.

Ha most arra számítasz, hogy leírom, mennyire aggodalmakkal telve hagytam itt a kis családomat, ez egyáltalán nem így volt. A férjem teljes értékű szülő, csak a munkája miatt nálam jóval többet van távol, de egyébként rá ugyanúgy ráférne egy apa- és munkaszabi, ahol egyedül van. Én egyébként is azt tapasztalom a mai apák jelentős részét illetően, hogy ők is pont egy ugyanolyan kemény, csak kicsit másfajta mókuskerékben vannak. De azért az apák ezt általában jobban körül tudják határolni, elmennek fiús programokra, kiharcolják maguknak az alvást meg ilyenek – ez nekünk, anyáknak, nem megy olyan jól.

Nálunk ráadásul nagyszülői segítség is van, szóval egy percig sem aggódtam, hogy meglesznek nélkülem, és nem is volt miért. Úgyhogy

csak magamról fogok írni, bocsánat. (Milyen gáz vagyok már, hogy bocsánatot kérek érte!)

Az első napra a legrövidebb táv, 28 km volt betervezve, és arra gondoltam, tinikori kedvenc számaimmal hangolódom a magammal töltött napokra. Elég vegyes a listám, Roxette-en át Eminemig van minden, de természetesen az én tízes éveimből sem maradhatott ki a Guns N’ Roses, úgyhogy nagyjából féltávon megérkezett a November Rain. És egyszer csak azt hallom tekerés közben, hogy 

Do you need some time on your own?

Do you need some time all alone?

Ooh, everybody needs some time on their own

Ooh, don't you know you need some time all alone

(Szükséged van egy kis időre magadban?

Szükséged van egy kis időre teljesen egyedül?

Ó, mindenkinek szüksége van egy kis időre magával

Ó, nem tudod, hogy szükséged van egy kis időre teljesen egyedül)

Ráadásul a harmadik sorban a „their”-t „her”-nek értettem, és azt éreztem, hogy már 1991-ben Axl Rose is a nőkre célzott, mint akik ezzel nincsenek tisztában. És tudom, hogy akik egy kicsit ismernek, nem fogják elhinni, de esküszöm sírtam ezen a számon. Ami hibának bizonyult, mert nem vízálló szempillaspirálban terveztem nyitni az első anyaszabis napomat, ami csodálatosan végigfolyt az arcomon, úgyhogy biztos minden szembejövő teljesen őrültnek nézett, ahogy fekete csíkos arccal, könnyezve tekerek. Nemcsak a legrövidebb, de a legkönnyebb terep is ez a nap volt, úgyhogy pontosan annyi idő alatt, amennyit a Google Maps írt, odaértem az első szállásomra. Amit természetesen előzetesen lefoglaltam egy főre, de még így is megkérdezték, hogy biztosan egyedül érkeztem-e. Biztosan. De másnap rájöttem, hogy miért volt ez furcsa. 

Második nap: fizikai erőpróba, magányélmény és a hétköznapi funkció kikapcsolása

Mivel első nap késő délután tekertem, viszonylag kevés más biciklissel találkoztam. Második nap viszont nem így volt, és először csak az tűnt fel, hogy néhányan meglepetten néznek rám, pedig most nem is volt lesírva a sminkem. Aztán hamar rájöttem, hogy miért van ez: a teljes tókör alatt egyetlenegy talán egyedül bicikliző nővel találkoztam, aki amúgy lehet, hogy egy társaságtól szakadt le, de azért gyanítom, hogy nem, ugyanis nagyon mosolygott rám. Persze nem cuccokkal tekerő, hanem csak simán biciklivel közlekedő nő volt egypár, de az a csomagokból egyértelmű, hogy ki tolja a tókört. Társaságokból volt a legtöbb, de magányos férfi is akadt vagy 50, és csak női társaság is egy, férficsapat viszont rengeteg. Szerintem ez elég jól mutatja, amit korábban már leírtam: a férfiak több időt, erőforrást szánnak az ilyen típusú próbatételekre. Pedig nekünk, nőknek is kellene, még ha nem is feltétlenül a Fertő tó körbetekerését ajánlanám minden anyukának, mert én is többször megbántam útközben (de vannak kisebb tókörök is amúgy, a Fertő tónál, meg más tavaknál is). 

Az 50 kilométeres napot ugyanis tényleg a szüléshez tudnám leginkább hasonlítani a fizikai erőpróba mértékét illetően (bár végül is azt is túléltem kétszer).

Mégis nagyon hasznos volt, mert végre volt időm és lehetőségem mélyen magamba nézni. Egyszerűen a hétköznapokban nincs szabad gondolati kapacitásom, hogy azon tűnődjem, hova tartok, mi van velem, mire vágyom. Inkább olyasmiken szoktam gondolkozni, hogy mit együnk holnap, ki hozza el a gyerekeket innen-onnan, ha én nem érek oda, miről kellene cikket írni, mit kellene másképp csinálni a munkában. 

Eredetileg azzal az elhatározással indultam, hogy ebben a két és fél napban nem fogok a gyerekeken agyalni, de persze ez lehetetlen küldetés volt.

Miközben érzetre nagyjából az életemért tekertem, egy végtelenül békés tájon tényleg tök egyedül (több ilyen szakasz is volt), széllel szemben, tűző napon, a családomat sem a hétköznapi élet apró-cseprő problémái szintjén tudtam látni, hanem valahogy sokkal mélyebben. Meg magamat is. Szóval a fájdalom, az éjjel többször felébresztő izomláz és az „úristen, teljesen egyedül vagyok a szállodai szobában” kicsit ijedt rácsodálkozása mellett katartikus élmény volt.

Ja, és ha esetleg bárki, aki sokszor akár egyedül is működtet egy családot, szorong azon, hogy hogyan boldogul egy ilyen helyzetben teljesen magára utalva (én megtettem), a megszokott környezetén kívül, elárulom: simán. Ne parázzatok ezen feleslegesen.

  

Harmadik nap: azért maradtak megvalósulatlan tervek

A tókört befejeztem – hiszen muszáj is volt, mert az autómhoz vissza kellett jutnom, és az utolsó nap brutális emelkedőin, amit sajgó fenékkel és vissza-visszatérő izomlázzal toltam végig, nagyjából a muszáj vitt csak. De a Grace and Frankie maradék részeit nem néztem teljesen végig (ahogy elterveztem korábban), helyette aludtam, néztem ki a fejemből, gondolkoztam, és a telefonomat is összesen fél óráig nyomkodtam céltalanul, pedig ez a „program” rendszerint sokkal több időt elvesz.

Végre azt éltem meg, hogy jelen vagyok magamban, nem valami tök másra próbálok éppen félig sikertelenül koncentrálni.

Szerintem ezt adja az anyaszabi, és ezért kellene minden anyának évente legalább három nap belőle (nem feltétlenül ennyi tekeréssel és izomfájdalommal). 

Aztán hazaértem…

…és kiderült, hogy a családom továbbra is mást gondol a rendezett otthonról, mint én, a hétfő reggelbe szokás szerint úgy estünk bele, hogy semmi nem volt (számomra) megnyugtatóan előkészítve, a gyerekeknek kutyafuttában vettünk uzsonnát a büfében, és egy káosz volt az egész elindulás. De most ezt sem bánom. Szerintem ez az érzés még jó darabig kitart. 

Tóth Flóra