Mózes Zsófi: Az ember, ha határokat szab, magára marad – de legalább szabad

–

Vannak, tudjátok, amiket észrevétlenül tanulunk meg gyerekként, és olyan természetesek lesznek, mint a levegővétel.

Hogy üljük végig a családi ebédeket, mert így szoktuk.

Hogy köszöntsük fel a távoli rokonokat is, mert így illik.

Fogadjuk el egymást, legyünk toleránsak, erről szól a család.

De mi van, ha nem érzed úgy, hogy elfogadnának? Mit ér a köszöntés, ha nem őszinte, és mi értelme az ebédnek, ha belül csak nyűg?

Átlagos család voltunk mindig

Belesimultunk a mit illikekbe, a szokásokba, amiket a szüleim hoztak magukkal. Nem volt téma, hogy lehet másképp is, ami jó volt tíz-húsz évvel ezelőtt, az jó lesz nekünk is. Anyu, apu, két gyerek, kitűnő bizonyítványok, zongoraóra, lovastábor, vívóedzés. Meg amit akartok.

Először akkor tört meg ez a szabályos rendezettség, amikor anyu elköltözött. Tizenhárom éves voltam, és annyira hittem, hogy csak úgy lehet jó, ahogy addig volt, hogy azt hittem, tényleg megszakad a szívem.

Szégyelltem iskolába menni, mert mit szólnak majd a többiek. Nehezemre esett beszélni róla, mert más volt, mint korábban. Másképp éltünk, mint ahogy illik.

Sokáig anyut sem értettem. Eltávolodtunk egymástól, távolról figyeltem az új életét, és nem fért a fejembe, hogy lehet így is, hogy lehet boldog mással, máshol. Annyira ragaszkodtam a kimondatlan elvárásokhoz, hogy éveket töltöttem méltatlan kapcsolatokban. Olyanokban, ahol nem volt szempont, hogy hogy vagyok, boldog vagyok-e – és sokáig nekem sem számított más, csak az idilli külcsín.

Igyekeztem megfelelni, ráadásul egyre több helyen kellett

Apunak van elég baja a válás miatt, ne tegyek rá még több terhet. Az iskolában ne én legyek a problémás gyerek. Aztán a munkahelyemen, ne velem legyen gond. Miután rendeztük a kapcsolatunkat, anyunak, hogy ne hagyjon el megint. És a kapcsolatomban, hogy nekem sikerüljön, ami a szüleimnek nem.

De hiába volt meg minden a képzeletbeli listámról, amin a boldogságomhoz szükséges összetevők sorakoztak, mégsem éreztem jól magam a bőrömben.

Hiányzott valami, innen, legbelülről, és évekbe telt, mire rájöttem, hogy én magam vagyok az. Az, hogy a saját kedvemért tegyek dolgokat, hogy magamat helyezzem a boldogságom középpontjába – ahogy tette azt anyu évekkel korábban.

A felismerés után elkezdtem a munkát, kívülről befelé haladva. A legkevésbé fájdalmas kötelékeket vágtam el, először csak munkahelyet váltottam, ami jót tett, de még messze nem voltam boldog. Aztán szétnéztem: mi van még az életemben? Szálanként fésültem át a kuszának tűnő kapcsolataim fonalát, és azt, ami nem szolgált, ami egyoldalú vagy méltatlan volt, nem szőttem tovább. Fájt a lemondás és az elengedés, de minden egyes kiállásommal, nemet mondásommal megnyertem a szabadság egy kis szeletét is.

Évek teltek el, mire megtanultam, hogy mi az, amire szükségem van egy kapcsolatban – és további évek kellettek ahhoz, hogy rájöjjek, a családom sem kivétel ez alól.

Hogy a rokonaimmal is ugyanolyan kapocs van köztünk, mint az ismerőseimmel és a barátaimmal, hogy lehetnek feléjük elvárásaim, és ezekben a relációkban sem értetődik magától semmi. Ahogyan maguk a kapcsolatok sem.

Fájt a felismerés, keservesen, hogy hiába mondom, hogy nem vagyok jól

Hogy éveken át téptem a számat, hiába. Hogy egy kezemen meg tudom számolni, hány rokonomnak volt annyira fontos a velem való kapcsolat, hogy változtasson azon, amit megszoktunk. Hiába mondtam, hogy nem akarok több vasárnapi ebédet azzal, aki gyerekkoromban bántott, aki visszaélt azzal, hogy nagyobb nálam és felnézek rá. Hiába szóltam, hogy minden falat tojáskrém, minden kanál paprikás krumpli, minden koccintásra kitöltött kétujjnyi bor tovább tépi a sebeimet, nem számított. 

Nem volt már semmi körülöttem, ami ne szolgált volna, én mégis estéről estére, ebédről ebédre, karácsonyról karácsonyra fogytam el. 

A sokadik ilyen eseményre érkeztem görcsölő gyomorral, feszülten, miközben legszívesebben sírtam volna, amikor a gyerekemmel való beszélgetésben felmerült, hogy vajon minden esetben a rokonaink alkotják-e a családunkat. Sejthetitek, nem én tettem fel a kérdést – én vagyok viszont, aki mindig hálás lesz ezért.

Mintha mindig is ott hevert volna előttem a megoldás, nem értettem, hogy miért nem vettem észre. Hogy miért ragaszkodtam valamihez foggal-körömmel, ami nem szolgál, amiben nem vagyok fontos, sőt tényező is ritkán. És ahogy elkezdtem magamtól eltávolítani ezeket a kapcsolatokat, fokozatosan, lépésről lépésre, úgy vette át a szorongás helyét a megkönnyebbülés.

A megkönnyebbüléssel jött a magány – és a szabadság is

Először csak kevesebbet meséltem magamról, kérdés pedig nem érkezett több. Aztán nem vettem fel a telefont, amikor nem volt alkalmas. Egy-két, majd három-négy nappal később nyitottam meg üzeneteket, és ha nem jött magától, nem válaszoltam azonnal. A sértődött értetlenkedésekre újra és újra elmondtam, hogy miért nem érzem jól magam a kapcsolatban, és ahol ez nem hozott változást, ott tovább távolodtam.

Szóltam, hogy nem oké hívatlanul beállítani a lakásunkba, hogy ne keressenek késő este, mert nem fogom felvenni. Hogy nem akarok szülinapi köszöntést, ha nem érzem őszintének, és karácsonykor is csak annak adok ajándékot, akinek szívből jön.

Alkalomról alkalomra, eseményről eseményre számoltam le a szokások és illikek sokaságával, azokkal a helyzetekkel, amiket nem érzek igaznak.

Kevesebben maradtak körülöttem, igen. De nincs több erőltetett mosoly, egyre kevesebb a kényszeredett találkozás – ezzel együtt pedig egyre tisztább körülöttem minden. Mert aki itt marad, arra tudom, hogy számíthatok. Annak fontos vagyok én, a kapcsolatunk, a kölcsönösség. 

És tiszteletben tartja a határaimat, akkor is, ha időnként még én magam is nehezen találom meg azokat.

Neked is gondot okoz a határhúzás, -kijelölés? Nézd meg a Ki vele! legújabb epizódját május 13-án, hétfőn, 21 órától a Viasat3-on! Náray Tamás, D. Tóth Kriszta, Szentesi Éva és Steigervald Krisztián generációkutató beszélgetnek Krajnyik Cintivel.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van.

Mózes Zsófi