Lehet-e egy meleg férfi igazi férfi ma Magyarországon?

–

Halk kuncogás, majd hangos, gúnyos megjegyzések

„Józsi, nekem nem is szólsz, hogy van Cher?”

„Na, Józsi, miért nem nekem adod azt a Cher-albumot?”

Józsi jó fej volt, elmormogta, hogy ez elég keresett darab, mentve a helyzetet a férfiak előtt, jelezve, hogy lehet, hogy valami cikit vettem, de legalább értékeset. Én pedig zacsiba raktam a melegikont, halkan sóhajtottam, forgattam kicsit a szemem, köszöntem Józsinak, és kimentem az esőbe. Miközben a villamosmegálló felé tartottam, szépen lassan beindult az önhibáztató mechanizmusom, és azon vekengtem magamban, hogy vajon én vagyok-e megint a túlérzékeny. Valamennyire biztosan az vagyok, de azért a gond nem itt van.

Sokkal inkább ott, hogy még mindig nem tudok otthonosan mozogni a Klasszikus Férfiak Játszóterén.

Több évtizedes szorongás ez, számtalanszor éreztem már: az oviban, amikor nem akartam verekedni és inkább a fodrászatban játszottam, ezért egy idő után nem is foglalkoztak velem a srácok. Általános iskolában, amikor felsőben egyik nap kézről kézre járt egy szexmagazin a fiúk között, és hozzám nem jutott el, mert „Kanicsár egy kislány, neki ez nem való”. Gimiben pedig már a sima buzizás ment, igaz, ott már találkoztam olyan fiútársasággal is, amelynek tagjai abszolút férfiként kezeltek.

És mennyire jó dolog ez: ha férfiként kezelnek. És mennyire nem egyértelmű.

Miután abban szocializálódtam, hogy engem nem fogadnak be a fiúk, egy idő után egyfajta tudattalan küldetésemmé vált, hogy én is fiús legyek, én is idomuljak, engem is igazi tökös legénynek tartsanak. Visszagondolva félelmetes, hogy már tízévesen azon járt az agyam, hogy vajon eleget káromkodom-e ahhoz, hogy a srácok rendes srácnak tartsanak. Mindez rengeteget elárul arról, hogy már a gyerekek körében mennyire nagy súlya van a férfi-, női világ közötti határnak. És hogy

mennyire morbid, hogy hogyan gondolkodunk már nagyon korán arról, hogy ki a férfi, és ki nem az.

De tényleg. Ki a férfi?

Megkérdeztem néhány embert arról, hogy szerinte a mai magyar társadalom számára mitől férfi a férfi, és meglepő módon egy alapvetően elég negatív kép alakult ki a nagybetűs Férfiról. Valaki szerint a „foci, ivás, gyerekcsinálás, hatalom és heteroszexualitás” teszik a férfit, mások szerint a „kocka- vagy sörhas, az autó, a pénzes meló, a kopaszodó fej, a szexista beszólások, a gulyás–sör–pálinka szentháromsága” alkotják a receptet. Megint más úgy vélekedik, hogy a „sör, pálinka, szalonna, baszdmegolás, kocsma, buzironaldo, milyengóltrúgott, jóacsöcsöd” a fontos kellékek. Vannak valamivel pozitívabb, de továbbra is sztereotip meglátások is, mint a „kenyérkeresés” vagy a „pénzcsinálás” és a „vezetői szerep”. És persze ne feledkezzünk meg az olyan tulajdonságokról sem, mint „ha elég magas” vagy egyszerűen az, hogy „nem hord rózsaszínt”. 

Bár a válaszok cseppet sem árnyaltak, elég sztereotipikusak és cinikusak, mégis arra engednek következtetni, hogy meglehetősen cinikusan állunk a magyar férfi képhez – vagy alapvetően a férfi képhez –, ami jól magyarázhatja, hogy ezen a bizonyos Klasszikus Férfiak Játszóterén, a homokozó királyaként, miért is érezhetem máig sokszor zavarban magamat. Mégis, a belénk oltott társadalmi elvárások bennem is zakatolnak. És mindig is zakatoltak.

Ma is próbálok még „férfibb” lenni

Bár szerencsére már többnyire egy olyan játszótéren játszom, ahol igazából nincs súlyuk a nemi szerepeknek, annak, hogy ki a nő és a ki a férfi, mégis máig vannak olyan szituációk, amikor észreveszem, hogy azt figyelem: vajon elég férfi vagyok-e. Annak ellenére, hogy a „normális” szót már rég kitöröltem a szótáromból, olykor mégis megkondul a vészharang: vigyázz, mert kinéznek! Vigyázz, mert ez nem elég férfias!

Figyelek, hogy ne hallja más, ha Madonnát hallgatok, vagy Britney-t. Ha az utcán szembe jön velem egy férfi ismerős, önkéntelenül figyelek arra, hogy elég férfiasan járok-e, és bár mindig azt a szerelést veszem fel, amit jónak találok, mégis ott motoszkál bennem egész nap a kérdés, hogy „vajon ez nem túl buzis-e”.

Ennek a képletnek a végeredménye persze annyi, hogy néha azt érezhetjük, hogy a társadalom számára egy meleg férfi egyszerűen nem igazi férfi.

És ennek nem csupán az a háttere, hogy a férfi legyen heteró

Az elmúlt években az LMBTQ-ellenes politikai hadviselés nemcsak a közösséget támadta, hanem bőszen építette is tovább a sztereotípiákat a többségi társadalomban.

Megtanultuk, hogy egy nő attól nő, ha szül, ha a gyerekre és a házasságra koncentrál munka helyett, ha divatról beszél, és főzésről. És megtanultuk azt is, hogy az apa férfi, eltartja a családot, minimum három gyereket nemz, és persze a családban ő beszél a politikáról. És persze foci, foci, foci – minden mennyiségben. Ha pedig valaki nem ilyen férfi, nem is csak nem igazi férfi, de nem is igazi magyar. Nem a legjobb politikai környezet keletkezett Magyarországon ahhoz, hogy egy meleg férfi igazi férfinak érezze magát. 

Ebben a környezetben már nem is csoda, hogy nemcsak leragadt a társadalom annál a képzetnél, hogy egy rendes férfi jól megadja az asszonynak, és nem hord rózsaszínt, de még erősödött is ez a kép – ami pedig nem igazán összeegyeztethető azzal a tudományos ténnyel, hogy két férfi közötti szexből bizony nem lesz baba. Ahogy az olyan közvélekedésekkel sem, hogy sokak szerint a melegek piperkőcök, nyafogósak, affektálnak, színesen öltöznek, vannak, akik felvesznek női ruhákat, krémeket használnak, sminkelnek, nem tudnak verekedni, mert gyengék, és persze buzis zenéket hallgatnak, amire buzisan táncolnak. Egymással!

Nem csoda, hogy ezzel a felfogással egy sima hétköznap is egy aknamező,

amiben egy átlagos meleg férfi könnyen érezheti azt, hogy kiesett a szokványos férfiszerepből, ami miatt majd megbámulják, lenézik, degradálják.

Pedig mennyire erőtől duzzadó dolog az, amikor valaki vállalja önmagát a hétköznapokban? Hát nem elég bátor tett ez ma Magyarországon? És ugyebár sokak szerint a bátorság teszi férfivá a férfit.

És mennyire férfias az is, ha szeretjük a párunkat és megvédjük. Vagy az, ha a társadalom ítélkezésére fittyet hányunk. Mennyire férfias fenntartani magunkat, megküzdeni a mindennapok csatáit, és túlélni, egyedül, mással, másért. Előrelépni a ranglétrán. Bevallani, ha valami fáj. Erősnek lenni. Gyengének lenni. És mennyire nőies is mindez, nem?

Mennyire – emberi. Mert igazából ez kellene, hogy legyen az egyenlet vége. Mindenkire emberként tekinteni. És a meleg férfi bátran lenne simán férfi. És ember.

De a valóság nagyon más. Ahogy Cher egy másik albumának a címe is állítja: It’s A Man’s World.

 Kanicsár Ádám András

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Uwe Krejci