„Mehetnék, nem megyek, itt vagyok. Még mindig itt vagyok” – Mi ezért maradunk Magyarországon

–

Fiala Borcsa

Érettségi után kimentem London külvárosába dolgozni, összeköltöztem egy ír fiúval, és majdnem férjhez is mentem hozzá csak azért, hogy kint maradhassak, és dolgozhassak legálisan. Aztán úgy nyolc hónapnyi kintlét után hirtelen rettentően hiányozni kezdett a Duna-part, a Moszkva tér, a túrós csusza, a barátaim, a családom, a Balaton, de legfőképp a magyar nyelv. Iszonyú frusztráló volt, hogy én, aki annyira szeretek történeteket mesélni, meg poénkodni, nem tudok ÚGY elmondani egy viccet, ahogy az a legütősebb lenne, mert hiába beszélek folyékonyan angolul, nem megy át, nem érzem az ízét elég tartalmasnak, és nem tudom, hogy például hogy mondják angolul, hogy szocreál. De ugyanilyen léleknyomorító volt, amikor hazalátogattam több hónapos kintlét után, és – bár korábban gyakran én nyertem meg a Most mutasd meg! című játékot a baráti körömben – egyszerűen nem jutottak olyan gyorsan eszembe a magyar szavak, nem olyan pörgősen asszociáltam dolgokra, mint korábban. Szóval, én a szavakért maradok itt, az alapdolgokon (család, város, barátok) túl.

Irtó magányos lennék egy olyan közegben, ahol csak én értem, mit jelent az, hogy elkámpicsorodik. 

Mózes Zsófi

A szüleim a megszületésem előtt pár évvel jöttek át Erdélyből. Maradtak kint nagyszüleim és dédnagyszüleim, és ha megpróbálnám se tudnám összeszámolni, hogy hány karácsonyt, tavaszi és nyári szünetet töltöttem náluk. És hogy hány embernek magyaráztam már el, ha úgy hozta az élet, hogy mi az a zakuszka, a vinette, és igen, nálunk az ajándékokat az angyal hozza, nem a Jézuska. Erdélyben voltam először fodrásznál, ott volt rajtam először magas sarkú, és ott járunk temetőbe is. Úgyhogy én nemcsak itt, de egy kicsit ott is otthon vagyok. Ezt mindennél jobban szeretem, és semmiért sem cserélném el, a kettőt együtt itt hagyni pedig olyan lenne, mintha kilöknék magamból mindent, ami én vagyok. Valószínűleg képtelen is lennék rá.

Csepelyi Adrienn

Az én gyökereim ott vannak, ahol a szilvafáim gyökerei. A szatmári föld nehéz, kemény, agyagos. Nem ereszt.

Somos Ákos

Az ember egyrészt kötődik mindenhez és mindenkihez, akit szeret. Személyhez, helyhez, munkához. És van az az életkor, amikor már kevés az esély, hogy ezt a szeretetet fel tudja építeni maga körül egy teljesen idegen közegben. (Nekem a munkám mindig is kommunikációhoz kötött volt, ez sem mindegy.) És az is számít, önző módon, hogy itt értenek meg, ha szólok, és itt értékelik, ha mondok is valamit. Szerelmes is csak magyarul tudok lenni, és ez még ebben a korban is működik nálam…

Magyarul gondolkodom, magyarul viszonyítok, magyarul értelmezek. És persze a magyar közélet és politika miatt vagyok sokszor dühös és frusztrált, de tudjátok, mit? Még kiröhögni is csak magyarul tudom őket…

Az álmokat, az alkotást, a szeretetet és a szerelmet nem tudja elvenni egyetlen kurzus sem, ennyi szabadságunk marad, amíg marad. 

A fentiek nélkül nekem már nagyon nehéz lenne élni, ha nem is lehetetlen: mondjuk, egy gyönyörű erdőben, valahol a svájci hegyekben. De ez tényleg illúzió, sajnos nagyobb, mint az, hogy itthon egyszer minden rendben lesz. Vagy nem? 

Néhány évvel ezelőtt úgy hagytuk itt az országot és vágtunk neki Európának, hogy azt gondoltuk, talán végleg külföldre költözünk. Nézelődtünk, fontolgattuk, ízlelgettük a lehetőséget. Úgy jártuk az idegen vidékeket, hogy azt kérdezgettük magunktól: tudnánk itt élni? És itt? És itt? És persze volt néhány pillanat, amikor azt mondtuk: igen, itt tudnánk élni… Egy ideig.

Mert egy idő után mindig azt éreztem külföldön, hogy egy légüres térben vagyok, hogy nincs számomra mélysége a létnek. Csak a felszínen lebegek. Hogy ha kiköltöznék, talán egy kicsit mindig idegen maradnék.

Ezt erősítették bennem a külföldön élő magyarokkal folytatott beszélgetések is. Sokan hiába élnek kint már évek vagy évtizedek óta, mégis folyton hazagondolnak, az itthoni helyzettel foglalkoznak. Persze találkoztam igazi világpolgárokkal is, akik új életet kezdtek, megtalálták a helyüket egy másik országban. Ehhez azonban kell egy olyan mentalitás, szellemi lazaság, ami nem tudom, hogy bennem megvan-e.

Az is igaz, hogy mi átutazók voltunk, nem volt egy állandó bázisunk. Épp ezt a szabadságot élveztük, és élvezzük a mai napig, ha útra kelünk. De kell egy hely, ahová hazatérhetünk. Ami az otthonunk.

Budapest utcáin harminchat év emlékei jönnek velem szembe és mennek el mellettem. Ez az, amit máshol hiába keresnék.

Nyáry Luca

Tavaly felvettek két elég jó angol egyetemre is, és addig mindig úgy képzeltem, hogy ott folytatom az életemet, mert szinte minden gyerekkori barátom ezt választotta. Azt gondoltam, hogy akkor értem el valamit, ha „kijutok” innen, de ahogy egyre közeledett a döntés pillanata, mindinkább arra jutottam, hogy mégsem akarok elmenni Magyarországról. Javarészt a munkám miatt akartam maradni, mert felépítettem itt egy karriert, amire büszke vagyok, és amit nem akartam feladni azért, hogy egy random diák legyek valaki más otthonában. Hiába írhatnék angolul is, hiszen majdnem anyanyelvi szinten beszélem, számomra semmi nem közelítheti meg a magyar nyelvet, a magyar kultúrát.

A szívem mélyén mindig tudtam, hogy magyaroknak akarok írni, a saját nyelvemen, a saját kis világomról, mert eszméletlenül különleges hely ez, és csak kevés embernek adatott meg, hogy ezt vallhassa az otthonának.

Minden hibájával ellenére szeretem ezt az országot, itt érzem azt, hogy igazán önmagam vagyok, és nem valaki más országához akarok hozzáadni az erősségeimmel, hanem ehhez. Nem arra akarom használni a tudásomat, hogy kinőjem ezt a helyet, hanem hogy javítsak rajta. Nem szeretnék eltávolodni attól a helytől, amiért a szüleim ennyit dolgoztak, inkább arra vágyom, hogy másoknak is megmutassam a csodáit. Meg talán alapból van egy olyan érzésem, hogy a költők, az írók akkor is maradnak, ha már mindenki más menne. Van egy felelősségtudatom aziránt, hogy őrizzem a magyar kultúrát. Lehet, hogy még nagyon fiatal vagyok és majd elmúlik, de remélem, hogy nem fog.

Mert eszméletlenül szeretek magyar lenni, és bárhova megyek, semmi sem ér fel a hazámhoz. 

Dián Dóri

Nekem se volt igazán soha komolyabban olyan tervem, hogy végleg elköltözöm Magyarországról. A családom, a barátaim, a munkám is ide köt. Azt el tudom képzelni, hogy rövidebb ideig, mondjuk, egy-két évig külföldön éljek, de úgy érzem, hosszú távon itt a helyem. Huszonöt éves vagyok, még bármi lehet, de úgy tervezem, maradok.

Kurucz Adrienn

Pont ezért:

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. […]

Szeretek utazni, sőt csavarogni, de soha nem akartam máshol élni, csak itt. Budapesthez köt szinte minden fontos emlék. Sose láttam ennél szebb vagy legalábbis szívemnek kedvesebb várost. Itt lakik a családom. Itt laknak a barátaim – egy kivétellel, de ő is egyre sűrűbben jár haza, húzza a szíve vissza.

Balatoni József (Jocó bácsi) 

Itt születtem, ezt a nyelvet beszélem, ezt a kultúrát szívtam magamba, ide kötnek a gyökereim, a családom és a barátaim. Szeretek a Balaton-parton ülni, a Bakony erdeiben sétálni, Villányban bort kortyolgatni, nézni az éjszakai Budapest fényeit, egy finom pörköltet enni egy hangulatos csárdában, csápolni a Művészetek Völgyében vagy az Ördögkatlan Fesztiválon szuper zenékre. És még annyi minden mást.

Tudom, máshol is vannak csodás helyek, ízek, imák és szerelmek is. De az enyémek itt vannak.

Krajnyik Cintia

A Helsinkiben töltött erasmusos félévem alatt vált világossá, hogy mennyire ragaszkodom Budapesthez, ami lélegzetelállítóan gyönyörű és állandóan vibrál, a családomhoz, a barátaimhoz és, Borcsához hasonlóan, a nyelvhez. Mindig azt éreztem, hogy egy-egy idegen nyelven a személyiségem kb. nyolcvan százalékát tudom csak átadni, mert bármennyire jól beszélek is, nem tudom azokat a nüansznyi finomságokat, viccességeket úgy átadni, ahogy magyarul csípőből jönnek, de ehhez biztosan hozzátartozik az is, hogy újságíróként nekem különösen fontos a nyelv használata, plusz, mivel elég érzelmes típus vagyok, szeretem érzékletesen, részletesen kifejezni azt, ami bennem van, amit a világból látok.

Filákovity Radojka

Számomra sosem volt dilemma, hogy menjek-e, vagy maradjak. A gyökereim ezer szállal kapaszkodnak ebbe a földbe, és őszintén szólva nekem már az is egyfajta talajvesztett állapot volt, amíg megtaláltam Budapesten a helyem. Itt van minden ember, aki fontos nekem, ide köt minden emlékem.

És lehet, hogy külföldön anyagilag vagy a társadalmi légkört illetően könnyebb életünk lehetne, de nekem mindennél többet ér az, hogy a szeretteimet bármikor megölelhetem. Bármi kerüljön is a mérleg másik serpenyőjébe, ez nekem mindig többet számít. 

Kolozsi László

A kilencvenes évek vége felé majdnem fél évet tölthettem Olaszországban, és akkor komolyan megfordult a fejemben, hogy kinn maradok. Anyám még jól volt, egyedül voltam, nem esett volna nehezemre váltani, szerettem az olaszokat, Rómát, a tenger közelségét. Hazamentem, kiültem szeretett szülővárosom cukrászdájának teraszára, és mindenkit ismertem, aki arra járt: egyre nagyobb és zajosabb társaság lettünk, voltunk vagy nyolcan-tízen. És én eszméletlenül boldog voltam attól, hogy végre otthon vagyok. Elgondolkoztam azon, hogy nincs semmim, amit nem ennek a földnek köszönhetek: ezen a nyelven mondtam ki az első szavaimat, a kedvenc mondatomat, hogy: szeretlek.

Amikor körbe-körbe tekertem gyerekkoromban az udvaron a biciklimmel és elestem, a magyar betont nyaltam föl, magyarul szeretek káromkodni, és ebbe a földbe temették nemrég az anyámat.

Annyi idős vagyok – nem olyan sok, de ez van –, hogy már elfogadtam, sokkal jobban húz ez a föld, mint amennyire bármilyen politikai rendszer is taszítani tudna, és ebben nemcsak vak szeretet van, hanem némi megvetés is.

A gyengeségeinket legalább annyira tisztán látom – a kicsinyességünket, a faragatlanságot, az irigységet, a pökhendiséget –, mint azt, ami bennünk nagyszerű. Éppen ezért is jelent számomra valamit ez a hely, ez az ország. Nem vagyok annyira idős, mégis úgy érzem, nem élek, élhetek már annyit, hogy más, idegen erénytelenségeket elfogadni és megszokni tudjak, más országokat így ki tudjak ismerni. Nem hiszem, hogy lesz vagy lehet még egy olyan hely, ahol úgy érezném magam, mint a római kiküldetésem után ott, a Virág cukrászda teraszán.

Gyárfás Dorka

Sosem gondoltam volna, hogy én leszek az az ember, aki itt marad. Egész életemben úgy képzeltem, hogy külföldön fogok élni… csak aztán férjhez mentem valakihez, aki viszont sosem akart igazán elmenni. És születtek gyerekeink, és elváltunk, és amíg fel nem neveljük a gyerekeinket együtt, addig nem is mehetek már sehová. Közben meg a szüleim egyre idősebbek lettek, már őket sem hagyhatom magukra. Én ezért élek Magyarországon. És ha már itt élek, ezt a helyet kell olyanná tennem, ahol a lehető legjobb élni. És azt a „kis kertet”, amit megművelek, minél szélesebbre tárni mások előtt.

Kerekes Anna

Hasonlóak érzek. Igazából nagyon szeretnék elmenni, mert tudom, hogy a gyerekemnek jobb lenne egy gazdagabb, társadalmilag érzékenyebb, egészségtudatosabb országban felnőnie. Ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy felnőttként mennyire nehéz beilleszkedni egy idegen kultúrába. Mindössze fél évet voltam külföldön, de már az elég volt ahhoz, hogy megértsem: milyen nehéz felnőttként beilleszkedni oda, barátok, gyökerek nélkül. Persze, azt remélem, hogy a lányom előbb nekiindul majd, ha itthon nem változik semmi, és akkor neki sikerülni fog. Amúgy meg Márai verse jut eszembe, amit egy barátnőm küldött egyszer komment nélkül, aki gazdasági okok miatt emigrált.

Ülök a padon, nézem az eget.

A Central Park nem a Margitsziget.

Milyen szép az élet, – kapok, amit kérek.

Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek.

Micsoda házak és micsoda utak!

Vajon, hogy hívják most a Károly körutat?

Micsoda nép! – az iramot bírják.

Vajon ki ápolja szegény Mama sírját?
 

Izzik a levegő, a Nap ragyog.

Szent Isten! – hol vagyok?

Szentesi Éva

Soha egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy máshol éljek. Nem vágyom olyan helyre, ahol nem ismernek és én sem ismerek senkit.

Magyar vagyok, magyarul gondolkodom és írok. Magyarul küldök el bárkit a picsába úgy, hogy a lába nem éri a földet.

Kökéndy Ákos

Az emberek miatt maradok. Itt élnek a szüleim, a testvéreim, a családom. Itt élnek a tanítványaim, a volt tanítványaim, a leendő tanítványaim.

Itt él Presser, Lovasi, Kiss, Laár, Bornai, Dolák-Saly, Mácsai, Enyedi. Végtelen sok vezetéknév.
Ezt a nyelvet beszélem, ezt imádom, ezzel játszom, ebben fürdőzöm. Ezt akarom hallani az utcán, a tanáriban, a benzinkúton. Ezen a nyelven röhögök és sírok. Ezen a nyelven keresem a szavakat. Ezen a nyelven tudok összekacsintani.

A bennem lakó magyar marha a legjobban itt érzi magát.

Ide köt rengeteg jó és rossz élmény. A mélyen megélt boldogság, a végtelen gyász. Itt már megismertem a hülyéket. Nem vonzanak, de egy dán vagy skót hülyét biztosan nagyobb bánat lenne hallgatni.

A közösségeim mind-mind itt vannak. A csodálatos iskolai közösség. Az a néhány ember, akivel bizalmas viszonyban vagyok. A WMN csapata.

Nagyon sok dolgot akarok még csinálni, és van bennem ehhez erő, amit arra fogok fordítani, hogy a számomra fontos területek a lehető legjobban fejlődjenek. Akkor is, ha ez állati nehéz lesz, akkor is, ha kicsit könnyebb.

A belső szabadságomhoz egyébként sem férhet hozzá semmilyen politikai akarat.

DTK

Mehettem, mentem, hazajöttem. Megint mehettem, megint mentem, megint hazajöttem. Mehettem volna, nem mentem, maradtam. Mehetnék, nem megyek, itt vagyok. Még mindig itt vagyok. Magyar az agyam, magyar a szívem, magyar a szavam, magyar az egyik gyerekem (ő félig, de mégis teljesen), magyar a másik gyerekem (ő pedig ezer százalékban az, és éppen őt olvasod, ezen az URL-címen, aminek az a vége, hogy .hu), és magyar vagyok én is. Ki tudja, mi lesz, ki tudja, hol és hogyan… de ez, _ez_ nem változik. Nem veheti el tőlem senki sem.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash / Eric Ward, Freepik