„A felmosástól ragyogóbban sugárzik a szívünk is” – A tavaszi nagytakarítás dicsérete

–

Amikor kislány voltam, még nagy ünnep volt a húsvét faluhelyen: akadt év, hogy háromszáz (!) tojást festettünk, hogy minden locsolónak jusson. A festés volt az élvezetes része az ünnepi előkészületeknek – a tavaszi nagytakarításért kevésbé lelkesedtem.

Akkoriban elhűlve figyeltem, apai nagymamám micsoda hihetetlen rutinnal tesz-vesz a házban takarításkor: mindenhez megvolt a tökéletes eszköze és trükkje, a takarítás meg valójában legfeljebb valami finom állapotfenntartás volt inkább, hiszen Mamáéknál „a légy hasraesett” a fényesre vikszelt parkettán. Ha engem kérdeztek, egy porszem betévedt a házba, és ijedtében ki is szállt az ablakon.

Ettől függetlenül nagymamám nagyon élvezte a rituális tavaszi, őszi és ki tudja, még milyen nagytakarításokat is: a nagy családi összejövetelek előtti függönycseréket, a fehérítést, keményítést, a fertőtlenítést, mindent.

Az egyik legfőbb nyaralási programunk Mamáéknál az volt, hogy kifényesítettük az ezüstöt. Mondanám, hogy viccelek, de nem.

Ó, ha akkor sejtettem volna, hogy fogok felnőttként takarításba és rendrakásba menekülni a legstresszesebb helyzetekben! Biztosan nagyon felháborodtam volna, ha valaki azt mondja, harmincas éveimre számos dologban ismerek nagymamámra – a saját viselkedésemben!

Márpedig így lett: tavaly, amikor orbáncos lettem, a háziorvosom megkérdezte, milyen fertőtlenítőt használok – ő kézfertőtlenítőre gondolt, én viszont kapásból felsoroltam, melyik felületre milyen fajtát alkalmazok. Aztán azzal a lendülettel el is röhögtem magam. (Ilyenkor szokott a fejemben elhangozni a kérdés: „Klári mama, te vagy az?”)

Káosz a lélekben, káosz a térben

Életem első lakásfelújítása egészen tragikusan sikerült: másfél évnyi thrillerszerű szenvedést követően, hónapokkal a beköltözés után még mindig hegyekben álltak a zsákok és dobozok, képtelenek voltunk ugyanis eldönteni, milyen tárolókra van szükségünk, amíg viszont a bútorokat nem tudtuk megvenni, semminek se volt helye.

Végső elkeseredésemben bementem a könyvesboltba, és vettem egy könyvet a rendrakásról. Ne röhögj. Csak képzeld el, mennyire súlyos lehetett a helyzet.

Ekkor kezdődött kalandom az azóta intézményesült rendrakó-guruval, Marie Kondóval, akinek én lettem az eminens tanítványa. AZ eminens tanítványa, így pontos. Könyörtelenül rendszereztem, pakoltam, selejteztem, búcsúztam el mindentől, ami nem közvetített semmi örömet a számomra. 

Noha azóta kissé lazítottam a fegyelmemen, az alapvetések (a hajtogatás, a tárolás, a rendszeres újraselejtezés, stb.) rutinná vált, így történhetett meg, hogy elférek a minilakásomban. Az utóbbi két év azonban alaposan próbára tett, és nem szépítem: a depresszióból való felépülésem kezdeti szakaszában egészen siralmasan nézett ki a lakásom. Könyvtornyok, újságok, útban lévő tárgyak, „ideiglenesen” rossz helyen lévő kisbútorok… Egy idő után már nehéz volt kedvenc elfoglaltságomnak, a fertőtlenítésnek hódolnom. Ekkor kezdtem kétségbeesni.

Pedig utcára nem nagyon mentem, bőven lett volna időm (a külső szemlélő szerint legalábbis) arra, hogy patikarendet tartsak. Mégsem volt az nálam, és a mai napig van három polc, amit egyszerűen nem volt még energiám felszerelni, pedig a segítségükkel végleg kitehetném a pontot a felújítás-költözés-berendezkedés gyötrelmeinek végére.

Hát akkor miért olyan nehéz mégis ez?

Takarítás és rend, a lélek tükre

A feng shui szerint egy kis tengeri só a felmosóvízbe csodát művel a lakás csíjével, de az olajjal való lemosás még az ördögűzés során is megjelenik gyakorlati lépésként – legyen szó bármely hitrendszerről, egészen biztos, hogy találunk példát megtisztításra, szakrális lemosásra.

Amíg viszont a depresszió mélyén jár valaki, épp az az egyik legnehezebb feladat, ami a legjobbat tenne az ember lelkének: a rend, a tisztaság, az átlátható rendszer fenntartása. Sok olyan összeállítást találni a neten, ahol depresszió alatti és utáni képeken mutatják be ugyanazt a szobát – mondanom sem kell, gyakran alig megállapítható, hogy ugyanarról a helyiségről van szó.

A rendetlenség pedig iszonyatosan nyomasztóvá tud válni egy idő után, őrületes lelkiismeret-furdalással jár („úristen, még erre sem vagyok képes”), a szégyenérzetről nem is beszélve („Ha valaki látná, mi van itt nálam, biztos kiakadna…”).

Mindez tehát egy olyan – lefelé tartó – spirál, amelynek alsóbb traktusaiban már épp azért nincs (lelki)ereje a rendrakáshoz az embernek, mert maga a rendetlenség nyomja agyon.

Ez első olvasásra talán egymást kizáró ellentétnek tűnhet, a gyakorlatban azonban nem az: minél nyomasztóbb a rendetlenség, annál nehezebb nekigyürkőzni. A szorongó ember ráadásul nagyon gyakran éppen a maximalizmusa okán szorong.

Nálam például ez annyira szélsőségessé vált a depresszió mélységes mély bugyraiban, hogy pont azért nem haladtam a felújítás legvégső, legapróbb teendőivel, mert ha akár csak hozzányúltam valamihez, az visszhangzott a fejemben: úgysem tudom tökéletesen megcsinálni, ezért inkább bele se kezdek. Így maradt az önostorozás… és a gondolataimra szép lassan rátelepedő felfordulás. 

Pánikrendrakás és elmeportalanítás

Nem az idei volt tehát az első, hogy „megmarikondózom” a környezetem és a lelkem is: 2016-ban, amikor szó szerint egyik pillanatról a másikra összedőlt az akkori szakmai életem, napokon át nem tudtam normálisan se enni, se aludni, aminek eredményeképpen megszállottan takarítottam és rendet raktam.

A hadművelet olyan jól sikerült, hogy az egykori kollégák hitetlenkedve fotózták a fiókjaim belsejét, ahol (esküszöm, nem túlzok) élükre állítva, szín és anyagvastagság szerinti rendszer szerint sorakoztak a fehérneműim is.

Ha már körülöttem minden összeomlott, legalább a melltartók és bugyik legyenek rendben, ugyebár.

Shunmyo Masuno zen buddhista pap ZEN – Az egyszerű élet művészete című könyvében azt írja, a zen templomokban a szerzetesek minden reggel és minden este takarítanak.

„A söprűvel leporoljuk a gondolatainkat. A felmosástól ragyogóbban sugárzik a szívünk is” – fogalmaz Masuno, és így talán jobban érthető az is, miért kapcsolódnak a takarítási, tisztítási rituálék a jeles ünnepeinkhez.

A pszichológusom, amikor nemrég arról áradoztam neki, milyen felszabadító érzés volt végre új rendet rakni a lakásomban, azt mondta: nemrég olvasott egy lányról, aki depresszióval küzdőknek segít takarítani. Nem ítélkezik, nem néz rosszallóan, hogy ejnye-bejnye, hogy lehet így élni, hanem odamegy, és segít megadni a kezdő lökést a gyógyulás útján.

Ó, igen. Ha az önmagammal átkozottul könyörtelen énem nem akadályozott volna meg ebben a betegségem idején, nekem is jól jött volna a segítség, amikor a függönyöket sem volt erőm kihúzni reggelente. Nemrég én is segítettem valakinek, aki hasonló pokolból tér vissza éppen. Meglepő módon nemcsak neki, de nekem is sokat adott ez a rituálé: hogy a saját poklom után immár másnak is van erőm segíteni. 

Micsoda csodálatos szimbóluma a megújulásnak, újrakezdésnek, gyógyulásnak, ahogy felhúzzuk a redőnyöket, kitárjuk az ablakokat, friss, ropogós ágyneműt húzunk, és felmosunk minden rosszat, fájdalmas emléket!

A szakértők szerint ennek prózai oka is van a lelkin túl: a takarítás erőkifejtéssel és testmozgással jár, ez pedig endorfint termel, ami, ugye, csökkenti a stressz-szintet, enyhíti a szorongást, és olyan üzeneteket küld az agyba, amelyek nyomán megváltozik a fájdalomérzetünk, és pozitív érzelmeket generál bennünk.

Az illatok, amelyek áttételesen a tisztasághoz tartoznak – citrus, fenyő, stb. – energizálnak és szorongáscsökkentő hatásúak.

Azt már a feng shui-nagyasszony Lilian Too-tól tanultam, hogy ilyenkor füstölőket égetek a lakás stratégiai pontjain, s aztán minden ablakot-ajtót kitárok, hogy szó szerint láthassam, ahogy a régi, az áporodott, a negatív távozik az otthonomból.

Nem tudom, szegény szomszédaim mit gondolhatnak ilyenkor. De egy biztos: ha hibbantnak tűnök is, a lelkemnek jót tesz. A lakásom levegőjének szintén. A többi? Lényegében mindegy.

Olyankor állok a frissen felmosott lakásom küszöbén, nézem, ahogy a füst gomolyog kifelé a nyitott ablakon át, és arra gondolok: látod, Mama? Valamit mégiscsak elhoztam belőled magamban.

A folytonos fertőtlenítés már megy. A fiókjaimban most is élükre állítva a ruhák. Talán egyszer majd minden sarokban patikarend lesz. Odakint és idebent is.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Deagreez