–

Hogy egy írónak mennyire kell az olvasók igényeit szem előtt tartani alkotás közben, azon, mondjuk, szoktak vitatkozni. De egy gyerekkönyv írója mégiscsak nehezebben talál kibúvót. Jó, hogy művészi integritás meg minden, de legkésőbb a kiadó szólni szokott, hogy figyu, már bocs, de hagyjuk ki azt a szót, hogy „fenomenológia”, mert nem fogják megérteni, oké?! És akkor az író kihagyja. Legtöbbször. Vagy azt mondják, hogy ez jó, ez remek, igazán, de hogy az egész könyv egyetlen mondat… nos, csak messziről jó ötlet, mert tudod, a kisfiúk meg kislányok aludni is akarnak, és hát, a szüleik is. Legyen már itt néhány fejezet! Jobb ezt megelőzni, és néha-néha legalább elképzelni egy kisebb mesehallgatót írás közben. Vagy magunknak is hallgatóvá válni. Újabban viszont az a baj, hogy ezúttal, ha gyerekszerzőként nem szeretnénk fóliatöltelék lenni, Sára Botond főispánt és hivatalát is odaképzelhetjük a kis olvasók és hallgatók közé, vagy legalábbis azok közé, akiknél működnie kell a szövegnek, és azért ez jelentős változás. 

Például mert a főispán hivatala a jelek szerint egész másképp olvas, mint a gyerekek, és máshova teszi a hangsúlyt is. 

Én, bevallom, úgy képzelem – kedves gondolat ez egyébként –, hogy a főispán most ráállt a gyerekirodalomra. Nagy lendülettel becsörtetett egy könyvesboltba, és megvásárolt egy példányt mindenből. Mert végre biztosra akar menni! Bevitte az irodába, és csak olvas, olvas és olvas! Jajj! Majd rájön, hogy ez így durva. Ez annyira sok, hogy rá kell állítani a témára még egy-két embert, szűrjék ki ők, mi a nem megfelelő tartalom. Ekkor jön Gyuri és Balázs a feladatra kiválasztva (random nevek), és szkennelik a könyveket. Kupacban áll ott Lázár Ervin, Astrid Lindgren, Andersen, Berg Judit és J. K. Rowling, Mészöly Ágnes és Molnár T. Eszter, Grimm fivérek, japán népmesék, silent bookok, meg a többiek, amit akarsz, minden. Gyuri meg Balázs pedig lapoz és lapoz, mögöttük egy színes könyvtorony, előttük egy másik, és gyakran kétségbe esnek. Ilyeneket mondanak, például amikor Dániel Andrásba botlanak.

– Figyeljé’ má', Gyuri, ezt itt má’ nem értem. Ezek kuflik. 
– Muflik? 
– Mondom én, kuflik. Ne kérdezd. Izék.
– Jó, és? Melegtransz?
– Honnan tudjam? Mintha lenne köztük lány meg fiú.
– Akkor mi a bajod? 
– Nem értem, hogy mik. Ismeretlen lények. Ezeket nem kell befóliázni?
– Hülye vagy? Csinálod itt magadnak a gondot. Ezek még nincsenek benne az Alkotmányba’, folytassad!
– Nincsenek, nincsenek, de még lehetnek! Most mi a garanciád, Balikám, hogy nem kerülnek bele holnap az Alkotmányba’ a kuflik? Alaptörvény, na, érted.
– Ez igaz, posztitteld!
– Jó.
– Aztán meg itt ez a másik. Korábban voltak gorillák, mondom, jó. Az anya meg apa. Voltak cápák meg kislányok, hát, nemtom. Nem lettek pár, meg egyik se’ volt transz vagy meleg, hagytam. Ez itten egy kislány meg kisfiú, de van egy telefonjuk.
– Na és?
– Kívánhatnak, aztán ott lesz minden. Mindegy. Nem ez a lényeg. Hanem hogy ebben a mesében meg túl sok a nyúl!
– Nyúl, na és? Még az se tilos!
– Nem, de lehet!
– Igaz, posztitteld!
– Jó.

És Balázs kis cédulára felírja, hogy „nyulak”, és a polc sarkára teszi Miloš Macourek könyvét, közvetlenül a „gorillák” felirat mellé, meg utána a „kuflik” mellé, hogy azért már egy következő fordulóban ne kelljen mindent ugyanígy végigolvasni, mert ez így aztán rohadék nagy macera, olvasás, lassan megy az!, hanem leemelhessék akkor, amikor meg a gorillákat akarják befóliázni, és hát a medvéket is jobb lesz jelölni.

Most mi a garancia arra, hogy nem jön ki holnap a Közlönyben, hogy ezúttal tilosak a medvék, ugye?

Balut egyébként az is zavarja, hogy a másik szobából fura hangok jönnek. Most költözött be a szomszéd irodába Boldizsár meg a Ferkó. Ők a felnőtt könyveket nézik. Rendszerezik a melegtransz mellett a „szexualitást öncélúan ábrázoló” tartalmat. Tudjuk majd, mit kell kitiltani, lesöpörni. Balu szerint mázlisták, az hétszentség, mert na, ott tutira nem csak gorillák vannak. Gyuri úgy tudja, Boldiék jelentést is írnak minden könyvről: „Nevezett regényben három kopuláció történik, bár az egyik megszakad. Leírása elfogadható, ugyanakkor jelezném, hogy szerepel benne az, hogy »pina«, viszont említett aktus kettő ember között zajlik (f/n, felnőtt), a jelenet fontossága vitatható. Polcról levételre egyelőre nem javaslom.” Gyuri tiszta ideg, hogy erre ők meg kufliznak. Most mondd!

Félretéve képzelgéseimet arról, hogyan nézhet ki most Sára Botond irodája és persze a vágyálmomat, miszerint a hivatal TELE VAN könyvekkel, és végre MINDENKI elkezdett olvasni, még ha kötelességből is (hú, de nehéz elereszteni, hogy a főispán asztalán egy óriás kupac hever, a kortárs írók és költők színe-java, meg ugye, a klasszikus betiltottak, Nabokov, D. H. Lawrence – ha már régen betiltották, miért ne kéne újra, és mindenhol bejelölve szépen az a rész, a bizonyos, és a főispánunk titkos kávészünetben felüti a bejelölt részt, és olvasgatja, jaj, mekkora fertő, de mégis…), szóval mindettől elszakadva, és egyelőre a gyerekkönyvekre visszatérve az a következő kérdésem csak, hogy

egyébként húsz év múlva ki olvas majd itt magyarul? Ki hallgat mesét és kinek olvassák fel azokat?

Mert én például szeretek meséket írni, elsősorban, ugye, magyarul. Többen vagyunk ezzel így. Szeretem ezt a nyelvet, néha olyan, mintha másom sem lenne. És azt hiszem, hogy nekem meg a főispánnak van egy közös célunk, mit ne mondjak, vágyunk (elvileg), mégpedig az, hogy legyenek gyerekek ebben az országban évtizedek múlva, akik jól ismerik ezt a nyelvet, és akik magyar meséket akarnak hallgatni. Mindegy, kiét. Hallgassanak Lázár Ervint, hallgassanak külföldi szerzőket magyarul, hallgassanak Marék Veronikát vagy a húsz év múlva menő írókat, nem ez a kérdés. Hanem az, hogy legyenek. Nyilvánvaló, hogy valójában sem a hivatalban, sem magasabb szinteket nem gondolják úgy, hogy húsz év múlva a meleg propaganda miatt ugrál kevesebb kis magyar mesehallgató- és olvasó ennek a csodálatos országnak erdőiben, mezőiben, leaszfaltozott játszóterein. 

De akkor miért ne lennének?  

Talán mert egy-két ici-pici apróságnak, amivel mintha fóliázás közben nem foglalkoznánk, teljesülnie kellene ahhoz, hogy létezzenek.  

Arra gondolok, hogy például fontos lesz a magyar gyerekeknek, hogy tudjanak levegőt venni és legyen vizük húsz év múlva. A fóliázás mellett (igencsak környezetszennyező!), mit tesz az ország vezetése azért, hogy a gyerekeink és a gyerekeink gyerekei évtizedek múlva egy olyan helyen éljenek, ahol még a klímaváltozás ellenére is lehet megfelelő mennyiségű vízhez jutni? Ahol egy energiaválság esetén is lehet fűteni és elmenekülni a kánikula elől? Ahol még lesznek fák is esetleg?

Ki olvas majd meséket, ha levegőt sem kap?

Az is fontos volna, hogy ezeknek a gyerekeknek a szülei ne menjenek ki külföldre, mielőtt ők megszülettek volna. Ne menjenek ki dolgozni, mert ott könnyebb az élet, vagy mert itt nem tudnak élni ilyen politikai környezetben, vagy nem kapnak megfelelő állást. Egy kultúrát ott lehet megtanulni, ahol az ember felnő. Ehhez persze nem kell ragaszkodni, nem rosszabb az, ha valaki a szüleitől tanulja meg egy idegen nyelvi környezetben, de a nyelvi utalások, a finom hangsúlyok igazából akkor találják meg a helyüket, ha az olvasójuk lehúzott néhány évet ebben az országban, hallotta a kasszás néni hangját, a zúgolódást a metrón, taposta a betont, érezte a fű szagát, elraktározta az érzékeiben a kocsmából kiáradó káromkodást és pálinkabűzt. Ez így megy. 

Aztán meg, apró kis kitétel, amelyet megemlítenék:

akkor lesznek magyarul tudó gyerekek, ha lesznek tanáraik. Meg iskoláik.

Fiatal tanárok meg idősek, magyart tanítók meg fizikát meg matekot meg tesit. Egyrészt jó lenne, ha szimplán léteznének, és nem mondanának fel, és mennének el az Aldiba, és nem keresnének más állást, és egyáltalán választaná még valaki ezt a pályát, az, aki alkalmas is rá, másrészt lehetne üdvözölni egy olyan tantervet, amelyik legalább morzsáiban illeszkedik ehhez a világhoz, és nem évtizedekkel régebbi beidegződésekkel próbál évtizedekkel régebben meghatározott tudást beilleszteni az évtizedekkel későbbi, teljesen másképpen huzalozott fejekbe. 

Pillanatnyilag ez a három dolog jut eszembe így hirtelen, ami csak ahhoz kell, hogy a gyerekeink gyerekei legalább elvileg olvashassanak.  

Kultúra a sarkkörön túl: ezt érdemes tudnod Bodøről, Európa következő Kulturális Fővárosáról

Kult – 2023. július 31. – DD

És bár a fóliázásnak nyilván sok haszna van a magyar gyerekek szempontjából (nyilván!), akiket, ugye, kézzel-lábbal védünk mindannyian, de mi lesz ezekkel a megkímélt főkkel úgy egyébként? Mit tesz ez az ország azért, hogy az ő gyerekeik még világra jöhessenek, még élhessenek, még tanulhassanak? Kellene az a víz, az a levegő, az energia, valamiféle minimális terv arról, hogy hogyan biztosítjuk ezt évtizedeken át, meg hát a tanárok, ugyebár. Kezdetnek legalábbis. Egyébként nagyon üresek lesznek a könyvesboltok, a könyvtárak, a metrók, a nagy magyar puszta, a stadionok meg az akkumulátorgyárak is sajnos. És árválkodik Maszat, a kuflik, Boribon, Laci meg az oroszlán, Matyi meg Sári, Berzsián persze és Mikkamakka, mindenki, akit a gyerekek most szeretnek, és azon sírdogál, hogy hová tűntek azok, akik őket olvashatnák? Hogy ez hatásvadász így, drámai és túlzás? Hát igen. De hogyan mondjam jobban, hogy basszus, srácok, csináljatok már valamit a magyar gyerekek jövőjéért! Valamit, ami eggyel jobb a fóliázásnál!

Mitől remélhetnénk, hogy nem egy akkumulátorgyár romjain fújja majd a szél a maradék nejlont 2040-ben, és olyanok sem lesznek, akik egy rendes, ízeset káromkodnának, nemhogy egy könyvet – gyerekkönyvet – elolvasnának? 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Westend61

Bendl Vera