Magyar szakos japánok Oszakában – Egy magyartanár tapasztalatai és élményei Japánból

–

Mielőtt szétnézünk Japánban, és megtudjuk, kik tanulnak magyart az egyik legnevesebb japán egyetemen, beszéljünk egy kicsit arról, mit is fed a magyar mint idegennyelv-tanári szakma. Tamás a bolognai rendszerű tanárképzés első évfolyamába járt az ELTE Bölcsészettudományi Karán, így az alapképzést követően mesterképzés keretében szerzett tanári diplomát. Miközben a magyar-német szakot végezte, elindult a magyar mint idegennyelv-tanári mesterképzés is, ezért harmadik szakként azt is felvette.

A képzés egyébként teljesen önálló szakként azelőtt nem létezett, és azóta sajnos ismét elérhetetlen ebben a formában: pedig az igény nem csökkent, sőt egyre nagyobb szükség lenne magyar mint idegennyelv-diplomával rendelkező tanárokra.

„Kevés az olyan iskola a jelenlegi magyar közoktatásban, ahol szakképzett tanárok tanítanák a külföldről érkező gyerekeket a magyar nyelvre, de van olyan állami ösztöndíj is, amivel a Magyarországra érkező külföldi hallgatóknak kötelező egy évig az egyetemükön magyarul tanulni. Viszont hiány van az oktatókból” – mondja Tamás.

Elkötelezve a szakmája iránt, bízik abban, hogy egyszer újra önálló szak lesz a képzés, hiszen ő maga is egy teljesen új szemüveget kapott vele mind a világ, mind a magyar nyelv felé.

„Magyar szakosként elég erős nyelvtani ismeretekkel vágtam bele a magyar mint idegennyelv-szakba, német szakosként pedig volt fogalmam az idegennyelv-tanítás módszertanáról. Mégis sok újdonságot hozott az az attitűd, hogy külső szemmel kellett vizsgálnom a saját anyanyelvemet. Egy külföldi gyakran tesz fel olyan kérdést, amire te még nyelvészként sem biztos, hogy gondolsz. Például: miért van névelő egyes földrajzi neveink előtt, másutt pedig miért nincs? Miért mondjuk, hogy megyek a Kékesre, de utazom Budapestre? Másképp kell megmutatni egy nyelv struktúráját egy eltérő anyanyelvű tanulónak, és ez a mai napig nagyon izgalmas számomra” – mondja Tamás.

LEGO vagy Rubik-kocka?

Gyakori kérdés a magyar mint idegennyelv-tanárok felé, hogy vajon hány nyelvet beszélnek. Bár természetesen egy-két idegen nyelvet a többség jól használ, fontos, hogy az oktatás mindig a célnyelven folyik.

„Nem feltétlenül az a lényeges, hány nyelvet beszélünk, sokkal inkább az, mennyit ismerünk jól. Bármilyen nyelvű tanuló kerül hozzám, alaposan utánanézek az ő anyanyelvi rendszerének, hiszen a két nyelv összehasonlítása sokat segíthet a tanításban.

A japán például hiába tűnik egzotikusnak és távolinak számunkra, ugyanúgy agglutináló (azaz a szótőhöz toldalékokat ragasztó) nyelv, mint a magyar.

Máris egy kapocs, amivel egyszerűbb kapaszkodókat találni a magyar nyelv bemutatása során. Ezeket a fő egyezéseket és nagyobb eltéréseket érdemes megtalálnunk minden nyelv kapcsán: hiszen ez a kontrasztív (összehasonlító) szemlélet fontos támaszt nyújthat a diákjainknak” – hangsúlyozza Tamás.

A névelők, a ragozás mind jelenthetnek kihívást az idegen nyelvű tanulóknak, csak úgy, mint például az igekötők használata. 

„Azt szoktam mondani, ha egy töröknek vagy japánnak tanítasz magyart, akkor ugyanazt a játékot játsszátok: LEGO-kockákkal építetek, azaz teszitek egymás mellé a fix, nem változó nyelvi elemeket. Ha egy angol, szláv vagy francia anyanyelvűt oktatsz, akkor magát a játékszabályt is tanítanod kell, hiszen az ő nyelvi rendszerük inkább Rubik-kockaként működik, így az egész játék logikája alapvető újdonságot jelent”

– érzékelteti Tamás, milyen különbségeket fed le, ha eltérő típusú nyelveket szívtunk magunkba anyanyelvként. Ő egyébként mítosznak tartja a magyar nyelv legendásan hangoztatott nehézségét: szerinte minden nyelvnek megvan a maga kihívása és szépsége, ezért ebből a szempontból nem lehet összemérni őket. Persze anyanyelvtől függően nyilvánvalóan eltérő nehézséget jelenthet a magyar megtanulása.

Ljubljanából egy szigetország felé

A diplomaszerzés után Tamás az ELTE-n oktatott külföldről érkező hallgatókat, azonban korán megfogalmazta magának: a szakmai fejlődés érdekében mindenképpen szeretné más országban is kipróbálni magát. Egész más a kihívás ugyanis akkor, ha nincs a diákok körül a célnyelvi környezet. Elsőként Szlovéniában pályázott meg egy lektori pozíciót: a Ljubljanai Egyetemen öt éven át töltötte be ezt az állást. Itt az általános nyelvész szakos hallgatóknak kötelező volt egy nem indoeurópai nyelvet választani. A koreai vagy a kínai mellett pedig a magyar sokaknak kifejezetten egyszerűbbnek tűnt, ezért népszerű volt a diákok között. Tamás a négy év után egy évet hosszabbított a szerződésén, majd úgy döntött, másfelé próbálna szerencsét. Ekkor találkozott az Oszakai Egyetem kiírásával.

„Ennek az intézménynek egyrészt nagy presztízse van a világ közel száz egyetemén működő magyar oktatóhely között is, másrészt több hallgatójával találkoztam anno még az ELTE-n, ahova egy-egy évre vagy nyári egyetemi kurzusra érkeztek japán diákok a magyar szakról. Bevallom, nem kifejezetten Japán miatt jelentkeztem ide, hanem magáért a munkáért, az újfajta kihívásért. Amikor megkaptam az állást, a környezetemben élők jobban izgultak amiatt, hogy egy másik földrészre, kultúrába utazom. Én azt gondoltam: végül is ez is egy egyetem, ahol diákok ülnek a teremben, akiknek magyart kell tanítanom, tehát nem a teljes ismeretlenbe megyek” – foglalja össze Tamás.

Petőfi-vers japán fordításban

Végül októberben érkezett meg Oszakába, itt pedig a magyar tanszéken három japán kollégával dolgozik együtt. Köztük Okamoto Mari tanárnővel, aki nemcsak nyelvészként elismert, de műfordítóként is.

„Egyik nagy élményem volt, amikor az egyetem külsős, civil érdeklődőknek szervezett előadássorozatának keretében Petőfi-előadásra került sor: 20-30 vendég volt, akik egyáltalán nem szakmabeliek, és feszült figyelemmel hallgatták – többek között – »A falu végén kurta kocsma« fordítását a tanárnő tollából. Nem értek japánul, de érezhető volt, ahogy a közönség együtt lélegzik a verssel, miközben egy teljesen más kultúrából érkező költeményt hallgat. Ezt biztosan sohasem felejtem el” – mondja Tamás.

Az oszakai tanszéken kifejezetten magyar szakos hallhatókat kell tanítani, akik egészen eltérő okokból jelentkeztek a képzésre. Akad, aki látta egy fotón az éjszakai Budapestet és azonnal beleszeretett, más a nagypapája gyűjtőszenvedélye kapcsán találkozott a herendi porcelánokkal és ez indította el az érdeklődését, de olyan is van, aki korábban vízilabdázott, a magyar vízilabdát megismerve pedig úgy döntött, megtanulja a nyelvet.

„A Japánban működő egyetemi magyar szakot úgy kell elképzelni, mint egy kiterjesztett nyelviskolát, miközben a cél jóval összetettebb, mint magyarul megtanulni. Bár sokan elérik a C1-es, felsőfokú szintet is a négyéves alapképzés végére, fontosabbak azok az egyéb képességek, amelyeket megszereznek.

A munkaerőpiacról is rendszeres visszajelzés, hogy az idegen nyelv szakos végzőseink nyitottabbak, könnyebben rá tudnak nézni akár külső szemmel is a japán kulturális szokásokra, a problémákra az üzleti életben, másképpen kezelik a külföldi partnereket, együttműködéseket, a kreatív gondolkodást.

A japán iskolarendszerben egy nagyon jól működő és szigorúbb keretben szocializálódnak a gyerekek, amitől felnőttként is nagyobb kihívás elmozdulni. Ezzel együtt kifejezetten kíváncsiak, érdeklődőek, így sokat profitálnak az új ismeretekből is” – foglalja össze Kruzslicz Tamás.

Japán-magyar párhuzamok

Vajon mi lehet még japán és magyar nyelvi párhuzam az említett LEGO-kockás hasonlaton kívül? Ahogy Tamás mondja, a japánoknak például nem kell magyarázni, mit jelent a magázódás, hiszen az udvarias, tiszteleti formulák számukra is nagyon fontosak a nyelvhasználatban. Azonban míg mi személyekhez kötjük a tegezés-magázás mivoltát, ők szituációkhoz: egy feljebbvalót például lehet, hogy magáznak a munkahelyen, de ha összefutnak az utcán és közvetlen a viszony, akkor előfordulhat, hogy ott tegezik. „Érdekes az is: a finomításra, udvariasságra használt kicsit formulánkat, mint »figyelj ide egy kicsit, vagy kések egy kicsit«, Japánban nem kell magyarázni. Ők éppen ugyanígy, ugyanezt a szót alkalmazzák japánul” – teszi hozzá Tamás.

Amikor arról kérdezem, mi lehet az oka, hogy a japánok nagy szeretettel fordulnak a magyar kultúra felé ‒ hiszen például budapesti táncházakban nagyon sok japán műkedvelőt látni, de akár Erdélyben is rengeteg japán érdeklődővel találkozni a különböző nagyszabású folklórral kapcsolatos rendezvényeken ‒ azt mondja, szerinte a merítés önmagában is nagy, többek között ezért érzékeljük jelentősnek az érdeklődést.

„Egy 125 milliós országról beszélünk, így ha arányaiban néhány százalék vonzódik a magyar kultúra iránt, már az is rengeteg embert jelent.

Kiotóban van például magyar néptáncegyüttes: a vezetők Magyarországon tanultak meg táncolni profi táncosoktól, és autentikusan működtetik az egészet. Minden tájegység táncát oda tartozó viseletben idézik meg, miközben a tagjaik japánok, nem pedig ott élő magyarok” – meséli Tamás.

Szerinte – bár általánosítani nem szeret, de valóban ezt tapasztalja ‒ a japánok különös kettősége, hogy miközben őrzik a saját hagyományaikat és nemzeti identitásukat, elképesztően nyitottak minden másra. A jól működő dolgokat szívesen veszik át, hogy aztán japánosítsák azt: magukra formálják, tökéletesítik, finomítják.

„Imádják az esztétikust és a tökéletest: Japánban például könnyű olyan cukrászdát találni, ahol lényegében egyféle süti van. Tegyük fel, csak citromos piskóta kapható: de az olyan, amit sehol máshol nem ehetsz a világban. Egyszerűen tökéletes” – teszi hozzá nevetve. „Japánban utazva találkozhatunk a magyar kürtőskalácsot tökélyre fejlesztett üzlettel is!” 

Néhány dolgot meg kell szokni, néhányat utánozni lenne jó

A kötött kulturális szabályok ellenére a japánok elnézőek a külföldiekkel: nem várják el, hogy minden apró mozzanatot ismerjen a látogató, de értékelik, ha megteszi. Tamásnak azt volt a legnehezebb megszokni, hogy bármilyen hideg is legyen, Japánban nem igazán foglalkoznak a fűtéssel. Központi fűtés helyett klímával fújják a meleg levegőt, a lakásokban is melegen öltöznek, az egyetemen pedig télen kabátban ülnek a diákok.

„Ezen a téren a szlovéniai túrázós múltam segített, ott beszereztem pár technikai ruhadarabot a hidegre, és egy idő után rájöttem, hogy Japánban otthon is ezekben kell járni. A másik nehézség a párás levegő: az ember este leteszi a pulóverét a szék hátára, és reggelre akár nedves is lehet. Erre is vannak természetesen akár házi praktikák: a cédrusfa kérgéből készült kis kockákat kell egy tálba helyezni a szobákban, és ezek beszívják a nedvességet” – osztja meg új tapasztalatait Tamás. 

A japán boltokban a pénzt nem szabad, illik az eladó kezébe adni, ez ugyanis tiszteletlenség: tálcából tálcába történik a pénzcsere. Kis nehézséget jelent, hogy Japánban sokan nem beszélnek angolul: vagyis igen, de azt is „japánosítva”. Azaz sok angol szóra bukkanhatunk a nyelvben, de ezeket saját hangsúlyozással, tagolással és kiejtéssel formálják át. Emellett persze nagyon sok a kifejezetten pozitív, rácsodálkozással teli élmény.

„A szabályok náluk azért vannak, hogy megkönnyítsék az életet, és be is tartják őket. A buszmegállóban reggel tényleg sorban állnak, senki sem tolakodik. Minek tennék, amikor tudják, ez a leghatékonyabb mód a leggyorsabb indulásra? A közlekedési járművek szinte csak rendkívüli helyzetben késnek. Alapvetően minden elképesztően szervezett módon működik, miközben barátságosak egymással és a külföldiekkel is” – mondja Tamás.

Ő egyébként két tanévre szóló kinevezése végén szívesen hosszabbítana még két évet a szerződésén, mivel örömmel végigvinné azt az évfolyamot, amely vele kezdett az oszakai magyar szakon. Hosszabb távon azonban nem tervez itt maradni: a külföldi tapasztalatszerzést a szakmai fejlődés jegyében választotta. A sok élménnyel teli kihívást követően pedig szeretne hazajönni, és itthon folytatni a magyar mint idegennyelv-tanítást.

A képek Kruzslicz Tamás tulajdonában vannak.

Széles-Horváth Anna