A magyar nyelv köszöni, nem romlik – A nyelvjárástól az emotikonig

–

Dr. Jánk István, az egri Eszterházy Károly Egyetem Magyar Nyelvészeti Tanszékének adjunktusa néhány évvel ezelőtt azt kezdte kutatni a hazai pedagógusok körében, hogy mit jelent az értékeléseknél, ha egy diák a szokásos nyelvi standardtól eltérően, illetve valamilyen nyelvjárást használva fejezi ki magát? Megállapításai, amelyekről összefoglalva tanulmányt írt 2019-ben, igencsak megdöbbentő részleteket villantanak fel a jelenleg jellemző helyzetből.

„Lajos király jó király, de én inkább Mátyás királyról beszélnék…”

Mindannyiunknak akadt a suliban olyan osztálytársa, akinek lustasága ellenére kiváló „beszélőkéje”, jó svádája és lehengerlő magabiztossága volt, így kevesebb tudással is viszonylag jó jegyet kapott a feleleteire, jobbakat, mint amit a tudása alapján vártunk volna. Tényleg ennyit számít a kommunikáció? Ennyit számíthat akár a családon belüli kommunikáció?

„A gyerekek jelentős része nem is ismeri, és különösen nem használja a standard (vagy másik nevén: köznyelvi) nyelvváltozatot, nyelvi normát” – mondja Jánk István. „Ez azért lényeges, mert így kerül be az iskolába, ahol már az első perctől kezdve hátrányból indul, nemcsak szociális értelemben, hanem nyelvileg is.

Kap például egy feladatot a pedagógustól, amit nem ért, mert nem tudja, mit jelent az a szó, hogy húzd alá, vagy: a mondatban (ezek nem kreált, hanem nagyon is jellemző példák).

A pedagógus meg elkönyveli, hogy »buta, mert nem tudja megoldani a feladatot«. Arra nem is gondol, hogy annak a gyereknek a kognitív képességeivel az égvilágon semmi gond, csak egyszerűen nem használják otthon ezeket a szavakat, így ő sem ismeri.

Ez az első akadály. Aztán ezt a hátrányt görgeti maga előtt folyamatosan, mert még ha akarna, akkor sem tudna haladni a társaival. Arról nem beszélve, hogy mit kezd ezzel a pedagógus, hogyan kezeli a nyelvi különbségeket, foglalkozik-e egyáltalán velük. Egyébként foglalkozik, de sajnos nem a pozitív értelemben, hanem megbélyegez, diszkriminál.”

Minél nagyobb nyelvi hátrányból indul a tanuló, annál kisebb az esélye arra, hogy az iskolában sikeres legyen

Ezzel együtt minél nagyobb a nyelvi előnye a diáknak, annál könnyebben tud érvényesülni az iskolai évei alatt, és később a munkaerőpiacon, vagy úgy általában az életben.

Jánk István nemrégiben zárult kutatásának eredményei tényleg beszédesek:

a vizsgált pedagógusok közel fele ad legalább eggyel rosszabb jegyet annak a gyermeknek, aki nyelvjárásban és kevéssé választékosan beszél, de mindent megtanult.

Ellenben az a gyerek, aki csupán feleannyit tud, de választékosan adja elő, a pedagógusok kétharmadától ötöst kap – a nyilvánvaló tartalmi hiányosságok ellenére.

A másik oldalról pedig: háromból két pedagógus jobbnak és kedvezőbbnek értékeli azt a gyereket, aki ugyan keveset tud, de köznyelvben és választékosan mondja el. Ez az, amit úgy hívunk: nyelvi alapú diszkrimináció. Ugyanakkor rendkívül fontos elmondani, hogy a pedagógus ilyenkor az esetek többségében nem tudatosan cselekszik. Ez egyfajta ösztönös hozzáállás, valószínűleg evolúciós indíttatású. Másfelől azonban sokkal egyszerűbb vetülete is van a dolognak: a standard birtoklása: hatalom. Azzal, ahogy beszélek, be is sorolom önmagamat egy csoportba, ha tetszik, ha nem. És sokan az elithez szeretnék besorolni magukat, az elit nyelvváltozata pedig a standard, a köznyelv.

Puskázott, és kókler, viszont szépen fogalmaz? Őt választom!

„Nincs olyan tulajdonság, sem olyan ország vagy vizsgálati csoport, ahol nem a köznyelvben beszélőt értékelnék a legkedvezőbben” – mondja a szakember. „Mindezt egy egyperces felvétel alapján.

Egy percig beszél a gyerek, és a tanárok a nyelvi jegyek alapján levonják a következtetést: ha »palócban beszél, akkor biztos buta, rendetlen, szélhámos« és így tovább. »Bezzeg a köznyelven beszélő társa! Ügyes, okos, szorgalmas, ki tudja, még szép is.« Nyelvi jegyek alapján ítélkeznek még olyan dolgokban is, amihez nincs semmi alapjuk. Ez pedig nagyon nagy baj!

És nem csak azért, mert nagyon sok tehetséges gyereket veszítünk így el. Nem csupán ezek a gyerekek járnak pórul, hanem az egész társadalom. Képzeljük el, hogy komoly műtét előtt állunk, és lehetőség van két orvos közül választani. Az egyik nagyon jó szakmailag, óriási tudással rendelkezik a szakterületén. A másik puskázgatott az egyetemen, úgy csúszott át, és azóta sem lett az önművelés az erőssége. Viszont nagyon szépen fogalmaz. Köznyelven. Az első sebész kevésbé. Melyik kése alá feküdnénk? Lehet, hogy a nyelvi kompetenciák miatt mindannyian a gyengébb orvost, tanárt, kőművest, szakácsot, ügyvédet választjuk” – sorolja a hátrányos megkülönböztetés buktatóit a nyelvész.

„Nagyon régóta tartja magát egy olyan tévképzet a magyar társadalomban, hogy a köznyelv a szép, a helyes, az üdvözítő”

– emelte ki dr. Jánk István.

„Mikrofonbizottságok alakultak, televíziós és rádiós műsorokban mondták el, hogyan »nem szabad« beszélni, önjelölt nyelvőrök hada védte és védi ma is a magyar nyelvet. De hogy mitől, rejtély. Ugyanis a magyar nyelv nincs veszélyben, jól elvan, köszöni szépen. Változik, mint minden nyelv. Onnantól kezdve, hogy egy nyelvnek egynél több beszélője van, nem egységes. Ez így természetes, olyan ez, mint bármi más, sokan vagyunk és sokfélék vagyunk – nyelvileg is. Ahányan beszéljük a magyar nyelvet, annyiféle magyar nyelv van. Az egyiket ezek közül megtenni A magyar nyelvvé, nemcsak mérhetetlenül egocentrikus és kicsinyes, hanem borzasztóan káros is. Ezt azonban kevésbé fogadja el/be a magyar társadalom. Hányszor javítják az emberek egymás beszédét, sőt a sajátjukat is. Hányszor ítélkezünk az alapján, ahogy valaki beszél: nem arra figyelünk, amit mond, hanem arra, ahogy.”

Amikor Reisz András megjelent a képernyőn, az ország háromnegyedének fogalma sem volt, hogy milyen időjárás lesz másnap. De nem azért, mert nem értették a Fülek környéki palóc nyelvváltozatot, hanem azért, mert nem a tartalomra figyeltek, inkább a nyelvi jegyeket kritizálták.

Ezzel még nem is lenne akkora gond. Azzal már igen, hogy egy palóc nyelvjárásban beszélőt valószínűleg háromból egy munkahelyre vennék föl, pusztán azért, mert nyelvjárásban beszél – hiába alkalmas messzemenőkig az adott munkakörre.

Elveszett nyelvjárások

Megemlítem Jánk Istvánnak, hogy amikor a témához kerestem információkat, nyelvész kollégája jelezte: érdemes lenne foglalkozni azzal is, hányan fognak néhány év múlva a „szögedi papucsról” beszélni az „ösmerőseiknek”. A „Tisza-parti Párizsban” ugyanis mára nincs, kihalt, illetve a fogyatkozó idősebb generáció sajátosságává vált a hírös szegedi ö-zés, visszaszorulva a környékbeli falvakba.

Hiába mondjuk ugyanis értéknek, a magyarságtudat egyik sarokkövének a nyelvjárásokat, a gyakorlatban mégis megbélyegezzük, sőt üldözzük azokat…

„A nyelvi változások járhatnak bővüléssel és fogyatkozással egyaránt, a kérdés, hogy ezt mi hogyan értékeljük” – mondja Jánk István. „Jómagam sajnálom, ha egy olyan nyelvjárás vagy nyelvi forma eltűnik, ami korábban színesítette a nyelvünket, én ezt mindenképp negatívumnak, veszteségnek értékelem. Egy üde színfolttal kevesebb, úgy, hogy valójában semmit nem kaptunk érte, nem lett jobb nekünk.

Spéci rövidítés a tihanyi alapítólevélben, szmájli a XVII. században

Ám ha már nyelvi jelenségek, ne feledkezzünk meg korunk írásbeli sajátosságairól sem! Gyakori megjegyzés az emotikonok elburjánzása, különösen a fiatalokkal kapcsolatban. Vajon tényleg a „nyelvvédelem” kivégzőhelyére kellene ezeket hurcolnunk, vagy pusztán ahhoz köthető, hogy az írásbeliség is változik, és ahányan vagyunk, annyifélévé válik?

„A rövid válasz, hogy aggodalomra nincs túl sok okunk, hiszen ezek a jelenségek mindig egy-egy speciális regiszterhez kötődnek” – fogalmaz a szakember. „Ritka a szmájli az önéletrajzokban vagy a pályázatokban. De ugyanígy van fordítva is: nem túl gyakran írjuk sms-ben vagy cseten, hogy Szívélyes üdvözlettel és köszönettel, sőt még rövidítünk is kötőszavakat, igekötőket.

Az &, valamint a hasonló latin rövidítések szinte az írásbeliség kezdetétől jelen voltak. A Tihanyi alapítólevélben – ami a legrégebbi magyar nyelvemlékünk (pontosabban szórványemlékünk, mert idegen nyelvű szövegen fordulnak elő a magyar szavak) – például van p&ra, azaz Petra.

A középkorban rövidítésgyűjteményeket használtak, mégis élt és virult a latin. Emotikonok már az 1800-as évek végétől bizonyíthatóan jelen voltak, sőt a trencséni levéltárban egy 1635-ben keletkezett dokumentumon is látható egy szmájlira hajazó arc, amivel a város akkori jegyzője nyugtázta a rendben lévő elszámolást. Mindenesetre a hagyományos emotikonok már nagyjából fél évszázada biztosan velünk vannak, és egyelőre nem úgy néz ki, hogy átállunk egy ezeken alapuló kommunikációs formára.

 Kocsis Noémi

Források: Jánk István 2019. Nyelvi előítélet és diszkrimináció a magyartanári értékelésben, Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem

Kontra Miklós-Németh Miklós-Sinkovics Balázs 2016. Szeged nyelve a 21. század elején, Gondolat Kiadó, Budapest

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images