– 

Nem volt előre kidolgozott tervem a nyelv átadására. Ösztönösen csináltam azt, amit jónak gondoltam: sok-sok beszélgetés, rengeteg olvasás, hangoskönyvek hallgatása a kocsiban, magyar mesék YouTube-ról, és éveken át Halász Judit-dalok bőségesen. Ezt megspékeltem azzal a nálunk kiválóan működő stratégiával, hogy következetesen úgy csináltam, mintha nem értettem volna, mit mondott, amikor angolul szólt hozzám.

Amíg én a „rossz anya” képével küzdöttem magamban, és már-már hajlottam arra, hogy beadjam a derekam, majd odaadjam a kért „scissors”-t vagy a „rolling pin”-t, addig a gyerek előráncigálta valahonnan mélyről az „olló” szót, vagy előrukkolt annak kreatív verziójával, a saját alkotású „nyiszi”-vel

– netán a nyújtófát helyettesítette a „gyúrom-a-tésztát” mutogatással kombinált körülírással.

Négyéves korában felhívta a hozzám angolul szólók figyelmét arra, hogy én nem beszélek angolul. Más kétnyelvű gyereket nevelő szülők is beszámoltak erről a nem egyedi jelenségről, hiszen a gyerekek három–négy éves korukig anélkül használják a nyelveket, hogy tisztában lennének azzal: két nyelven beszélnek.

Egészen addig nagyszerűen ment mindez, amíg Léna iskolába nem került. Eleinte arra az apró változásra figyeltem fel, hogy

míg nekem egy szokásos „nem volt semmi a suliban” mondattal összegezte a napját, addig az egy órával később hazaérő férjemnek lelkesen csacsogott angolul, és dőlt belőle az aznapi élményanyag: milyen érdekes kísérletet végeztek, portrét rajzolt magáról rajzórán, és robotot épített dobozokból az „exploration time” alatt.

Optimista hangulatban azt gondoltam, hogy még a feldolgozás szakaszában jár, amikor elsőként én érek haza munkából. De hamar rájöttem, hogy grafikonon nagyon látványosan lehetne ábrázolni, milyen kirobbanó mértékben emelkedett az angol szókincse a magyarhoz képest, hiszen a használt magyar szókészletet jóval túllépték az iskolában hallott témakörök. De a nyelvi megtorpanáson túl riasztóbb volt, hogy velem nem osztott meg dolgokat, mivel nem volt meg hozzá a magyar szókincse.

Persze, némi erőfeszítéssel ez áthidalhatónak tűnt: legtöbbször megoldható, hogy a magyar beszélgetésekbe én csempésztem bele az aznapi élményeinek szókincsét, témákat, hiszen a vacsoraasztalnál hallottam a napi történéseket, és azt beláttam, hogy valószínűleg nekem is hosszabb gondolkodást igényelne, hogy előrukkoljak az „exploration time” magyar megfelelőjével.

Abban azonban biztos voltam, hogy a magyar olvasás nem maradhat ki. Próbálkoztunk, gyakoroltunk, de nemegyszer lehetetlen küldetésnek éreztem, hogy Léna megtanuljon magyarul is olvasni, miközben falta az angol nyelvű könyveket.

Az iskolában angolul az úgynevezett „sight wordok” segítségével tanultak olvasni; azaz az egyszerű szavakat ránézésre, az angol kiejtés miatt betűzés nélkül kellett felismerni. Ez a technika nála nagyon jól ment; olyannyira, hogy ahogy ránézett egy hosszabb magyar szóra, vagy ha egynél nagyobb számban tartalmazott „ö” vagy „ü” hangot egy-egy kifejezés, esetleg egy „ly” vagy „ny” is adódott éppen valahol, akkor azonnal abbahagyta az „Anya, ezt te olvasd” felkiáltással.

Ráadásul a magyar „e”-nek megfelelő angol „i” hangnak, és a magyar „a”-val azonos többnyire „e” angol hangok állandó problémát okoztak. Így született tőle olyan üzenet a nagybátyjának, hogy „Saratlak, Lacus!”.

Úgy tűnt, kínai írásjeleket legalább ilyen sikeresen taníthatnék meg neki, mint az angol ábécében nem létező, 18 magyar hangot.

Jó napokon úgy éreztem, időt adok a gyerekemnek, hogy megeméssze a délutánokba és szombat reggelekbe becsempészett olvasás lényegét, rossz napokon pedig úgy, hogy tologatom magam előtt a tennivalót, és lelki szemeim előtt lebegett, hogy tinikorában aztán már semmi esélyem nem lesz megszerettetni vele az anyanyelvünket.

Közben folytattuk az állandó olvasást – azaz én olvastam, és ő ült mellettem. Szerencsére a kezemre játszott a „kortárs nyomás” is. Otthon a nyíregyházi barátaival egy társasjáték alkalmával olvasnia kellett. Ez nem is ment túl rosszul, úgyhogy innen megvolt az az indíttatás, hogy neki is érdemes magyarul olvasni tanulni, hiszen a barátnői is tudnak.

Hasonló sikerélmény volt számára, amikor amerikai apjának és egy baráti családnak ő rendelt fagylaltot, és angolról magyarra fordította az ízeket, majd a rendelést. De könyvmolyként még mindig a könnyebb irányba hajlott, és automatikusan angol nyelvű könyveket választott. Könyvtáros barátnőm sorra küldte az őt érdeklő témájú, korosztályának szóló könyveket: rejtélyes történetek, nyomozások kerültek fel az e-könyvére, aztán maradtok is ott olvasatlanul. A szuper jó Bookr-könyvei voltak a legsikeresebbek a keresgéléseink között.

Nemrég pedig, amikor már hónapok óta ült rajtunk a Covid-nyavalya, amikor Isztambulban további szigorításokat vezettek be, egész nap zuhogott az eső, és ebből a vírusalagútból közel sem lehetett látni a végét jelentő fényt, megtörtént a csoda.

És ebben Harry Potter keze – varázspálcája? – volt benne. A kint zuhogó eső elől épp takaró alá menekülve olvastuk a Harry Pottert, én pedig kiszaladtam a konyhába valamiért. Amikor visszajöttem, Léna a történetbe belefeledkezve olvasta a könyvet. Magamba fojtottam az örömtáncomat, nehogy megtörjem a varázst.

Másnap reggel Geronimo Stilton váltotta ki belőle ugyanezt. 

Hát van remény! Üzenem ezt mindenkinek, aki hasonló cipőben jár! Majd egyszer arról is írok, miért tartom fontosnak, hogy magyarul is írjon-olvasson a lányom. Addig is köszönöm, Harry és Geronimo!

 Trembácz Éva Zsuzsanna

Trembácz Éva Zsuzsanna írásait Facebook-oldalán és honlapján is olvashatod.