„A menedzserek sem dolgozhatnak! Kéretik gyógyulni!” – Kórházi naplók

–

Ica (akiről ITT írtam már, ez fontos adalék a folytatáshoz, ha még nem olvastad) komoly arccal vár a bejáratnál. Távol áll tőle, hogy negédesen köszöntsön, mert a felesleges udvariaskodás, üres locsogás idegen a karakterétől, szerintem azt se tudja, mi fán terem a small talk. 

„Jó napot kívánok, Évi!” – köszön rám, és nála a bizalom egyértelmű jele, hogy becézi a keresztnevem. Szó végi „i” hangocska sokat jelent, nesze neked, micsoda jelentése lett az ő szájából. 

„Hogy van, kedves Ica?”– kérdezem azért, mert tényleg érdekel, ő meg mondja, hogy „oda se neki”, és már nyomja is a kezembe a félliteres ibriket, magyarázza, hogy „be kell menni a mosdóba, bele kell pisilni szépen, aztán kéretik befáradni a jobb oldali kezelőbe, véletlenül se a baloldaliba, mert ott már vannak”. 

Bemegyek a mosdóba, letolom a nadrágom, magam alá tartom a műanyag edényt, határozottan csorgatok, olyan jelentőségteljesen, mintha ez volna életem legnagyobb teljesítménye. 

És valójában az is. Hol van már az öt deciliternyi visszamaradó vizelet? Hol van már az a baljós fenyegetés, hogy életem végéig önkatéter, nincs más megoldás, slussz-passz.  

Bemegyek a szobába, szigorúan a jobb oldaliba, nehogy véletlenül valamit Ica utasításától eltérően végezzek, levetkőzöm alulról, majd bejön Ica, a hátamra tapasztja azt a szerkezetet, ami az áramot fogja adagolni a hólyagomba, és lassan magyarázni kezdi, mi fog történni velem, mit fogok érezni. Minden egyes alkalommal, ha jövök, újra és újra elmondja, mit fogok érezni, mi után mi következik, ebből nem enged. Mintha egy ötéves kislány lennék, úgy fekszem ott, óvatosan befújja a fertőtlenítővel az alsó részemet, előtte jelzi, hogy hideg lesz, de csak rövid ideig kellemetlen, majd elmagyarázza, mit fogok érezni, amikor felhelyezi a babaméretű katétert.

„Vegyen mély levegőket, lazítsa el a hasát, én meg rárakom ezt a meleg palackot. Szóljon, ha túl forró, és ha készen áll, feltárom, és már helyezem is fel.”

Ó, drága Ica, ha tudná, mekkora katéterek voltak már az én húgycsövemben, ha tudná, hány katéterezést átéltem, még magamnak is megtanultam felhelyezni, ha tudná, hogy még soha az életben nem készítettek fel rá, mit fogok érezni, hogy kicsit kellemetlen lesz, feszíteni fog, azt meg pláne nem mondták, hogy hűvös lesz a fertőtlenítő folyadék. 

„Ennyi műtét után ez olyan, mint a simogatás” – mondom neki.

„Hát igen, elhiszem, de ha lehet úgy csinálni, hogy ne legyen kellemetlen, akkor úgy csináljuk a dolgunk.”

Aztán az igazi hősökről kezd mesélni, a kis beteg gyerekekről, akikről igenis példát vehetnének a felnőttek, mert azoknak egy mukkja sincs, úgy tűrik ezeket a kezeléseket. Na nem úgy, mint a menedzser férfiak, akik idejönnek komoly öltönyben, és azt hiszik, majd végigdolgozhatják a kezelést.

„Tudja, Évi, kitalálja mind, hogy majd végig telefonálják az egész kezelést. Hát, én nem engedem meg egyiknek se, elrakatom a »kompjúterüket« meg a telefonjukat, itt nincs telefonálgatás, itt kéretik gyógyulni, máshogy nem megy.”

Meghalok rajta, ahogy a pöttöm kis nő, aki a vállamig se ér, magyaráz a maszkja mögül. 

„Ez másképp nem megy. Ha mindenkinek megengedném, hogy mással legyen elfoglalva, senki nem gyógyulna meg. Pedig az a kulcs, hogy hinni kell benne, de oda is kell figyelni, bele kell szuggerálódni a gyógyulásba, másképp nem megy.”

Közben elképzelem, hogy a hozzám hasonló problémával érkező üzletemberek, cégvezetők, nagy, komoly férfiak, hogy csicskulnak be szép sorban Icának, és hogyan fogadnak szót ennek a csöpp, édes teremtésnek, aki úgy vezényli le a kezelést, mintha ezt csinálta volna egész életében. Mondjuk, ha nem is annyi ideig, de élete nagy részében biztosan ezzel foglalkozott, mert saját bevallása szerint is túl régóta van a doktor úr mellett, épp eleget látott.

Kezelés közben – amire természetesen kiemelt figyelemmel ügyelek, hogy kívülről is határozottan látszódjon, halálosan komolyan veszem (de tényleg) – arról faggatom Icát, hogy kik csinálják még ezt a terápiát az országban, és vannak-e orvosok, akik tanulják, hogy ha a doktor úr már nem tudja ellátni a pácienseket, ne maradjanak a rászorulók megoldás nélkül. 

„No hiszen! Azt gondolja? Hát a kutya nem veszi át, ezt senki nem akarja megtanulni” – kapom a választ.

Az okokat nem firtatom. Talán mindegy is, túl bonyolult megértenem az egészségügyi kódokat, hogy mit finanszíroznak, és mit nem. Hogy milyen módon rakja össze magát egy ember a műtétei után, az mindegy is. 

„Most nézzen meg engem is, Ica. Olyan vagyok tisztára, mint Frankenstein menyasszonya: kivesznek belőlem szerveket, megfoltoznak, szabnak-varrnak, aztán még áramot is vezetnek belém, hátha újra érezni fogok,

ha nem is úgy, mint rég, csak egy kis valamit. Az ilyen szerzemények kizárt, hogy valaha ugyanúgy funkcionáljanak, mint amikor még igaziból éltek.”

Ica bólogat, mondja, hogy „úgy bizony”. 

A falon egy naptár, a naptár fotója egy angol vécébe pisilő cica, a pisilő cica alatt ez a felirat áll: A teljes gyógyuláshoz a beteg hozzáállása épp ugyanannyira szükséges, mint az orvos szaktudása.

Tényleg így van, mormolom magamban. 

Azt mondtam már, hogy két deci visszamaradó vizeletnél járunk? Ötről indultunk…

…öt deci volt, amikor ordítva bőgtem az első urodinámiás vizsgálaton.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/fstop123