„Bárcsak inkább elválnátok!”

Hányszor vágtam ezt a szüleim arcába… Ilyenkor általában már órák óta üvöltöztek egymással. Előfordult, hogy egész napos program volt a balhé, de az indulatok leginkább a délutáni, esti órákban szabadultak el, amikor már nem kellett sietni, menni sehova. Olyankor megszűnt az idő és a tér, csak a hangerő maradt, az ajtók csapódása, anyám sírása, apám szitkozódása.

Egyikük pártját se fogtam soha, most sem teszem. Egyszerűen soha nem illettek össze ők ketten, közben viszont képtelenek voltak elhagyni egymást. Ragaszkodtak ahhoz, amit együtt felépítettek; a családhoz, a hagyományokhoz, mindenhez, ami mégiscsak szép és jó volt. Mert mindig van szép is és jó is a borzalmas mellett.

Az, hogy bizonyos időközönként megkeserítették egymás életét, mintha a békés periódusok ára lett volna. 

Általában valami apróságon indult a balhé. Apám pofákat vágott, mert anyám megkérte, hogy cserélje ki az izzót. Anyám megbántódott, mert apám pofákat vágott. Vagy apám felhúzta magát, mert anyám rászólt, hogy merre kanyarodjon vezetés közben. Anyám megsértődött, mert apám más irányba ment. Ilyenek.

Persze, már kisgyerekként is tudtam, hogy itt nem a pofavágásról vagy az izzóról van szó, hanem sok év felhalmozódott sérelme, hiányérzete adja az üzemanyagot a bármikor felrobbanni képes feszültséghez. 

Aknamezőn lépkedős békeidők

Iszonyúan fárasztó volt az egész. A békeidőkben mindig ott lebegett a levegőben, hogy mindez bármikor összeomolhat, és jöhet a „világvége”. Nem lehetett tudni, mikor lép valaki aknára, akár a legnagyobb idill közepén.

És megvolt a koreográfia; először emelt hangon vitázás, utána a sziszegős, elfojtós indulatos beszólás-pingpong, majd a kiabálás, sírás, káromkodás, ajtócsapkodás, és a végén valaki lelépett otthonról. Általában apám. Anyám pedig valamelyik szobában sírt. Fordított esetben anyám fogta magát, elrohant, mi meg kerestük, akár órákon át.

Olyan is volt, hogy telefonon veszekedtek, és elhangzott a mondat: „de mi lesz a gyerekkel”? Erre forogni kezdett körülöttem a világ, miközben próbáltam épp a leckémet írni. 

Borzasztóan ellentmondásos érzések kavarogtak bennem ilyenkor. Egyszerre gyűlöltem őket, haragudtam rájuk, és közben aggódtam értük.

Akartam, hogy váljanak el, és legyen ennek végre vége, de közben rettegtem, hogy majd választanom kell kettőjük között.

Féltettem anyámat, hogy kárt tesz magában, mert neki elég komoly depressziós hullámai is voltak, és féltem, hogy apám talál magának valakit, akivel könnyebb, mint anyámmal.

Tudtam én, hogy szeretik egymást a maguk módján és engem is, nem is akármennyire, mégis, ez a két lelkileg fájdalmasan sérült ember mesterien nyomkodta egymás „triggerpontjait”. Nem gonoszságból, hanem reflexből. A lelki sebeik gyógyulása azzal járt, hogy a méreg időnként (hol gyakran, hol ritkán, hol kis, hol nagy mennyiségben) távozott belőlük, és mindig a másikat találta el. 

Anyámnak borzalmas gyerekkora volt, bántották testileg, lelkileg, apám pedig a családja háborús terheit, traumáit és azok következményeit cipelte magával. Egyikük sem dolgozta fel valójában soha, ami őket érte, sőt, talán máig nincsenek tisztában azzal, mi mindenre hatottak a traumáik. 

„Ha gyerekem lesz, én tuti, hogy nem…”

Persze elhatároztam, hogy ha én szülő leszek, akkor soha a büdös életben nem fogok veszekedni a gyerekem előtt. Ezt sikerült is tartani egy darabig, úgy nagyjából egy-másfél évig. Ahogy nehezedett az élet, úgy egyre váratlanabbul ütötte fel a fejét a feszültség. és mire észbe kaptam, már fájdalmasan ismerős helyzetben találtam magam, csak épp a másik oldalon. 

Ma már tudom: az a helyzet, hogy

addig jó, amíg a gyerek közbeavatkozik vagy sír, ha a szülei veszekednek. Ha csendben elvonul vagy a szobájába zárkózik, akkor már baj van. Az ugyanis azt jelenti, hogy mindez már nem újdonság, már tudja, hogy nincs értelme közbeszólni. Teljesen magára marad.

Jól ismerem az érzést. Annak idején, amikor beleavatkoztam, mindig megkaptam, hogy „ne szóljak bele”. És tényleg nem is volt értelme.

Nem olyan régen ez a jelenet megismétlődött, csak a gyerek most nem én voltam, hanem a mi lányunk. Közénk állt, hogy hagyjuk abba a kiabálást… mi pedig rárivalltunk, hogy ezzel nem segít. Nem sokkal utána, egy másik alkalommal már csak csendben gyurmázott, miközben mi épp balhéztunk. Rémes… Amikor felismertem, hogy mi történt, mi történik, szinte pánikrohamot kaptam. Ez nem lehet. Nem lehet, hogy az én gyerekem is ilyen helyzetbe kerüljön!

Foga közt viszi a traumát a túlsó partra

Az a kérdés, hogy vajon melyik minta a legerősebb? A veszekedések, a konfliktusok forgatókönyve? Az, hogy bizonyos konfliktusok újra és újra ismétlődnek? Az, hogy nem bírunk elszakadni egymástól, mindegy, milyen nehéz? Az, hogy nem bírjuk úgy csinálni, hogy a gyerek közben ne sérüljön? Vagy esetleg az, hogy mi is hozzuk a magunk fel nem dolgozott traumáit, plusz a szüleinkét, akik meg az ő szüleikét hozzák? Vagy talán ez így mind együtt?

Bármi lehet. De talán mindegy is. 

A végeredmény szempontjából úgyis annyi történik, hogy a szülők elültetik sérüléseik magjait a gyerekeikben, hogy aztán kikeljenek, és a gyerekek saját traumáin és személyiségén keresztül újabb réteget kapjon a – ki tudja, mióta halmozódó – traumahegy. 

Úgy szeretném elkerülni, hogy ezt az egész pakkot továbbadjam, hogy a gyerekem valaha úgy érezze magát, mint én anno. Emlékszem, hiába kapcsoltam be a magnómat, és bömböltettem a kedvenc számaimat tüntetőleg, hiába rajzoltam tele komplett füzeteket egy délután vagy akár egész nap alatt, mindegy volt.

A veszekedések zaja beszivárogott az ajtó résein át. A szívem zakatolt végig, szédültem, a gyomrom a torkomban bukfencezett. Volt, hogy hánytam az idegességtől vagy felment a lázam.

Ilyenkor vagy odamentem a szüleimhez szólni, hogy rosszul vagyok, vagy, ha annyira nagy volt a patália, akkor megoldottam egyedül… egy idő után nem mindig volt kedvem segítséget kérni tőlük.  

 

Orrvérzésig moderátorkodni

Mára már nem veszekednek annyit. De ha mégis, és ott vagyok, mindig reflexből megyek moderálni. Nem vagyok már kisgyerek, hogy némán hallgassam, ahogy marják egymást, de minden alkalommal olyan érzés, mint amikor a Stranger Thingsben Eleven (11) használja az erejét, és elered az orra vére, sőt, el is ájulhat, annyira kimerül. Hát, valami ilyesmit érzek, akárhányszor moderálok. Szó szerint érzem, ahogy újabb tégla rakódik a mellkasomra.

Mert valahogy azt tanulom ebből, hogy vannak dolgok, amik bármilyen rémesek és mérgezők is, nem változnak.
Akkor vajon a saját párkapcsolati problémáim sem oldódnak meg soha? Az eszemmel tudom, hogy ez hülyeség, hiszen létezik párterápia, és egyébként is, nem muszáj a szüleink sorsát újraélnünk. Mégis, az ilyen minták, amik évtizedesek, beépülnek. A saját hibáimból látom, milyen mélyen befészkeli magát egy-egy rossz példa.

Ráadásul

egy bizonyos kor után nem hibáztathatjuk a szüleinket, hiszen ha a sérült pontjaink gyógyításával nem foglalkozunk, az már a saját mulasztásunk, nem másé. 

Az, hogy kimondjuk: mi máshogy akarjuk csinálni, nem elegendő. Nem a „más”-ban van a lényeg, hanem abban, hogy nagyobb képletben szeretnék gondolkodni, nem csak az adott pillanatban, az épp adott sérelemben. Hanem abban is, hogy milyen hatással van ez rám, ránk és a gyerekre hosszú távon. Ha tudom, hogy ami történik, épp rossz, akkor igenis legyek képes leállni. Ilyenkor igyekszem előkotorni magamban (nem nehéz…) a gyereket, aki üvöltette a zenét, és egész álló nap idilli dolgokat rajzolt, míg a szülei egy görög drámát adtak elő. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

„Nem a szüleim vagyok”

Miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy újrarajzoljam a mintáimat, egy részem azért már átértékelt pár dolgot. Gyerekként, kiskamaszként tényleg azt hittem, a válás mindent megoldana. Mára tudom, hogy nem minden problémának a házasság és a rossz kapcsolat a gyökere. Az én szüleim valószínűleg külön-külön se lettek volna boldogok. Próbálkoztak másokkal, de végül mindig újrakezdték egymással. 

A sok negatívum mellett azért persze igyekszem a jó példákat erősíteni magamban.

Például, a szüleim által megtanultam azt, hogy ahol szeretet van, ott a tiszta lapnak is van hely.

Vannak rossz példák, vannak nehéz pillanatok, vannak karcolások, amik sebekké mélyülnek. De a sebek előbb-utóbb begyógyulnak, a hegek elhalványodhatnak, ha gondosan kezelik, kenegetik őket.

És előbb-utóbb én is eljutok oda, hogy elengedjem az önkéntes moderátori szerepet. Lassan eljutok oda, hogy a sebeim már csak kezelendő hegek. Nem hagyom őket elfertőződni és továbbterjedni. Tudom, hogy a folyamat már elindult, de felismertem, remélem, még időben. Én nem a szüleim vagyok. Azért, mert mi is küzdünk, még nem az ő útjukon járunk. Attól, hogy ők nem bírták feldolgozni a saját traumáikat, nekem még sikerülhet. Megszakítható a lánc.

A bennem élő gyerek kijöhet a szobájából. Nem fog kiabálni senki. Legföljebb a bennem élő felnőtt. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/fizkes