Nemcsak testvérek vagyunk, hanem mediátorok, bírák, tolmácsok is a szüleink házasságában

–

Van egy jelenet a Peaky Blinders első évadában, amikor a Shelby fivérek húga, Ada Shelby úgy akadályozza meg, hogy vér folyjon Birmingham utcáin, hogy kitol egy fekete babakocsit a csatatér közepére. A babakocsiban ott fekszik az újszülött gyereke, körülötte pedig férfiak állnak egymással szemben, tele tesztoszteronnal, dühvel és gyűlölettel, készen arra, hogy egymásra lőjenek. 

Szeretem ezt a jelenetet. Nemcsak azért, mert tetszik Ada talpraesettsége, az a kurázsi, amivel képes megállítani a pusztítást, hanem azért is, mert tökéletesen illusztrálja azt, amiben én és a testvérem felnőttünk. Csak nálunk nem Billy Kimberek és Thomas Shelbyk álltak egymással szemben, hanem anyánk és apánk. Az ő csatáikban minket tolnak ki újra és újra a senki földjére – anélkül, hogy valaha megkérdeznék, akarunk-e ott állni.

Higgyétek el, sokkal szívesebben rugdosnánk a kavicsokat a cipőnk orrával, vagy foglalkoztunk volna bármi mással, mint hogy két tűz között álljunk.

Mert ott, középen mindent hallani. Az ordítást, azt a fémes kattanást is, amikor újratöltik a fegyvert. És hiába nem ránk céloznak, a golyók valahogy mégis mindig minket is eltalálnak.

Tőlünk várják, hogy igazságot tegyünk, elvárják, hogy oldalt válasszunk

Ezek a viták abból fakadnak, hogy a szüleim szinte semmiben nem értenek egyet. Persze nem is kell mindenben egyetérteniük, de néha az az érzésem, hogy ők már csak azért is ellentmondanak egymásnak. Mintha maga az ellenkezés vált volna reflexszé. Folyton szurkálódnak, piszkálják egymást az asztalnál, a kocsiban, a kertben, a házban, itthon és külföldön, a négy fal között és társaságban is – és mindezt úgy, hogy képtelenek nem bevonni engem és a testvéremet is ezekbe a játszmákba.

Ezekben a vitákban mi már nem is igazán gyerekek vagyunk, nem utódok, hanem bírák, komplett esküdtszék, villámhárítók, képesítés nélküli mediátorok, akik próbálják kibékíteni az ügyfeleiket. Tőlünk várják, hogy igazságot tegyünk, elvárják, hogy oldalt válasszunk – úgy, hogy közben senki nincs tekintettel arra, milyen is az, amikor az embernek a saját szülei között kellene választania.

Tőlünk várják, hogy kihirdessük a győztest. Miközben pontosan tudjuk, hogy az már rég rossz, ha egy kapcsolatban a viták arról szólnak, ki tud több embert maga mellé állítani, ki tudja jobban meggyőzni a közönséget, ki kerül ki győztesen.

Igyekszem minél hamarabb eltűnni onnan, ahol sejtem, hogy hamarosan robbanás lesz

Ezekben a vitákban nekem kétféle „megküzdési módszerem”, taktikám van.

Az évek, évtizedek alatt kialakult bennem egyfajta „érzékelő”. Azért mondom, hogy kialakult, mert szerintem ez eredetileg nem volt ott, nem ezzel születtem.

Ez az érzékelő akkor kapcsol be, akkor kezd riasztani, amikor érzem, hogy a körülöttünk lévő tér megtelik feszültséggel, amikor elhangzanak az első szarkasztikus, keserű megjegyzések. Ilyenkor általában igyekszem minél hamarabb eltűnni onnan, ahol sejtem, hogy hamarosan robbanás lesz. Bedugom a fülembe a fülhallgatót, kimegyek a szobából, felállok az asztaltól. Ez a terv sokszor működik, de még így sem lehet mindig megúszni. A végzetet, úgy tűnik, nem nagyon lehet kijátszani. Előfordult például, hogy anyám utánam jött a szobámba, vagy az anyósülésről fordult hátra, a szemembe nézett, és elkezdte NEKEM magyarázni, hogy éppen miért neki van igaza. A másik taktikám pedig az, hogy

témát váltok. Elkezdek a testvéremhez beszélni, hátha a szüleim is veszik a lapot, hogy most csatornát váltottunk.

Jobban örülnék, ha egyszerűen csak testvérek lehetnénk

Ezek a viták az ő vitáik. Házastársi konfliktusok, a kapcsolatukon belüli feszültségekről, az egyet nem értésekről, a megromlott viszonyukról szólnak. Ergo semmi olyasmiről, ami a gyerekeikre tartozna – teljesen mindegy, hány évesek.

Ezekben a vitákban nem a gyereknek kellene közvetítőnek lennie. Nem neki kellene tolmácsolnia a két fél között.

Nem a gyerek feladata, hogy tizen- vagy huszonévesen párkapcsolati tanácsokat adjon, arról beszélgessen a szüleivel, hogy talán kipróbálhatnák a terápiát, vagy hagyják az egészet a francba, és váljanak el. Rohadtul nem a gyerek feladata.

Ezeknek a vitáknak egyetlen pozitívuma van: a testvéreim és köztem olyan megtörhetetlen szövetség alakult ki, mint két katona között a fronton. Bajtársként harcolunk a senki földjén, bár jobban örülnék, ha egyszerűen csak testvérek lehetnénk – nem pedig katonák, bírák, a komplett esküdtszék, képesítés nélküli mediátorok, párterapeuták és tolmácsok anyánk és apánk házasságában.

WMN szerkesztőség