–

Elsőre ez alapból teljesen hihetetlen állításnak tűnhet, mivel a kedvességet a legtöbb ember kifejezetten értékeli

Hiszen hány népmese főszereplője a jószívű, legkisebb királylány, milyen sokáig maradnak fent a köztudatban az önzetlennek tartott alakok (mint Diana hercegnő, Teréz anya vagy akár Jézus) és mennyire gyakran szorgalmazzuk a gyerekeinknél, hogy legyenek kedvesek másokkal. Szeretjük a mosolygós kasszásokat, ha valaki előreenged a sorban, vagy ha megkérdezik, hogy vagyunk. Alapjaiban véve ritkán tartjuk ezt negatív tulajdonságnak, de azt vettem észre, hogy van egy pont, amikor már gyengeségnek vagy naivitásnak gondoljuk.

Talán valahol ott húzzuk meg a határt, amikor az empátiából ideológia lesz, és szeretnénk a saját környezetünkön túl is ennek a lencséjén át nézni a dolgokat. Az én kedvességem is időközben túlterjedt a baráti körömön és az életteremen, egy ideje igyekszem az egész világot gyengéden és javító célzattal megközelíteni. Hiszek benne, hogy az emberek alapvetően jók, és hogy ezt a jót odafigyeléssel, megfelelő kommunikációval ki is lehet hozni belőlük. Abban is hiszek, hogy társadalomként eljutottunk arra a pontra, amikor jobbat várunk magunktól és egymástól, és hogy képesek vagyunk túllépni toxikus berögződéseinken is.

Azok, akik ebben nem értenek velem egyet, gyakran bélyegzik naivitásnak a törődésemet és az idealizmusomat.

Sokszor megkapom, hogy a világ kegyetlen, önző, és nem vár senkire

Azokat pedig, akik ennek ellenére is az etikával vagy mások érzéseivel vannak elfoglalva, előbb-utóbb bedarálja és megöli. Előfordult már, hogy valaki megkérdezte tőlem, minek beszélek kint az esőben egy ötven embernél is kevesebbet megmozgató tüntetésen, vagy miért hagyom, hogy valaki elvigye előlem az utolsó vega szendvicset a boltban (és ha már így szóba került, miért nem eszem húst), esetleg azt, hogy mi a fenéért takarítok, amikor senki sem kért meg rá, és tudom, hogy ha őszintén válaszolok (mert úgy érzem, ez a helyes), nagy valószínűséggel megkapom, hogy „balek vagyok, akit könnyű megszívatni bármivel, mert nem szeret nemet mondani”.

Azt mondják, azzal, hogy folyamatosan olyan ügyekért harcolok, amiket nem nekem kéne megoldanom, vagy amiken még nem illik gondolkozni, csupán értelmetlen szélmalomharcot vívok, és „beleártom magam mások dolgába”. Arra meg pláne nem kérhetem az embereket, hogy viselkedjenek úgy, mint ahogy én is próbálok, mert ilyennek lenni „nem kifizetődő ebben a világban”.

Mintha az egész univerzum egy gép lenne, amit valahogy át kell verni ahhoz, hogy előrejuss. Akik pedig nem hajlandók így látni a világot, biztosan „álomban élnek a valóság helyett”. Bevallom, van igazság abban, hogy a túlzott empátia és a kényszeres szabadságharcos üzemmód, nagyon lemerítheti az embert, de ettől még nem hiszem, hogy ne lehetne erősséget kovácsolni belőle. 

Például annak ellenére, hogy eléggé biztos vagyok benne: az életemben szereplő emberek sosem szerettek annyira engem, mint én őket, azt is tudom, hogy ez azért van így, mert a legtöbben nem éreznek ekkora „skálán”, mint én

Nekem (részben a természetemből fakadóan, részben a bipoláris zavarom tüneteként) emberfeletti képességem van a törődésre, ami sokszor árt nekem, de közben különlegesnek és szépnek is érzem egyszerre.

Igen, van, hogy nem annyi energiát kapok vissza másoktól, mint amit beléjük tettem, de megértem, hogy nem mindenki akar magából mesehőst csinálni, és nem fakad belőle természetesen az önfeláldozás, ami jól is van így.

Mert az a szint, amin ezt én űzöm, sokszor nem egészséges

Akkor is próbálkozom, amikor másoknak eszébe sem jutna, és bevallom, akkor is, amikor egyértelműen hiába teszem. Nem várja el tőlem senki, hogy harminc emberre főzzek reggelit, ahogy azt sem, hogy kitakarítsak a házibuliban, ahol a házigazdát sem érdekli a kosz, és pláne nem kértek arra, hogy vehemens kommenthadjáratba kezdjek egy húszéves gyilkossági nyomozás látszólag eltussolt eredménye ellen, de mégis megteszem. Sokszor viccelődöm azzal, hogy azért érzem szarul magam, mert valakinek muszáj. Még többször érzem úgy, hogy az én felelősségem az egész világot ellátni és szórakoztatni. Szóval még véletlenül sem azt állítom, hogy én egy tökéletes, morális ember vagyok, és mindenkinek ilyennek kéne lennie, mert ez is kész agyrém lehet. De maga a gondolat, hogy szeretném azt a világot reprezentálni a tetteimmel, amiben élni akarok, szerintem nem igazán lenézendő dolog.   

Mert hiába kegyetlen a világ, és hiába jönnek sorban az olyan emberek, akik vissza akarnak élni mások kedvességével, én mostanra úgy vagyok vele, hogy jöjjenek csak, bassza meg. Nem engem minősít az, ha valaki ellenem akarja fordítani az egyik legjobb emberi tulajdonságot, hanem őket. Lehet, hogy az élet tapos a hozzám hasonlókon, de akkor legalább azzal a tudattal zúzódtam péppé, hogy próbáltam létrehozni egy olyan világot, ahol már nem így mennek a dolgok, és ahol az empátia és ennek gyakorlása nem számít gyengeségnek.

Persze értem, hogy nem szabad elszakadni a valóságtól, látnunk kell az életet annak is, ami, nem csak annak, amivé majd tenni szeretnénk. De az én szememben pont ettől lesz még értékesebb a gyengédség, a jóakarat, amikor valaki ennek tudatában is azt mondja, hogy „a világ szar, de én csak azért sem leszek az” – hanem igyekszem méltó lenni ahhoz a változatához, amiben én is szeretnék élni. 

Kedvesnek lenni nem kifizetődő

Mindig lesznek olyanok, akik gyerekesnek vagy naivnak fognak tartani azért, mert a jóságot vagy az erre való törekvést akarod magad elé helyezni, de szerintem nem érdemes hallgatni rájuk.

Nyilván meg kell húzni a határokat, mert nélkülük a kedvesség kínzás is lehet, mégis úgy gondolom, hogy a csalódásokat sem kerülhetjük el. Minden felesleges próbálkozásra jut majd egy sikeres is. Lehet, hogy a haverod, akinek éjszakába nyúlóan segítettél költözni, azonnal kibúvót keres majd, amikor neked van szükséged rá, de egy másik meghív reggelizni, amiért a múlt héten kisegítetted. Lesz olyan, hogy valaki más aratja le a babérokat a munkádért, de olyan is, hogy valaki büszkén hirdeti: nélküled nem ment volna. Nem szünteted meg a korrupciót és az éhezést azzal, hogy egy táblával a kezedben szobrozol egy téren, de legalább megismertetted még néhány emberrel a problémát. Különben sem az a lényeg, hogy megfizessenek érte, hanem az, hogy minden egyes ilyen megnyilvánulással bemutatjuk: igenis érdemes harcolni azért, amiben hiszünk. 

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/fizkes