„Hupsz, erről lemaradt a cenzúra!” – érkezett a megjegyzés egy Insta-sztorimra, melyen szerelmem, Nimi athéni hotelszobánk ágyán ugrált egy párnával a kezében. Sebtiben „rázoomoltam” a fotóra, és valóban, az aprócska sortból kikandikált valami, amit az általános aktuális értékrend szerint „nem mutogatunk”. 

„Haha, tényleg, hát ez mókás… viszont nem tudom, leszedjem-e, végül is nem egy szexuális fotó” – feleltem, a válasz pedig nem váratott magára sokáig: „Engem nem zavar, de bizonyosan támadási felületet ad – sok megkeseredett ember van ezen a világon.” Egy perc sem telt el, és az Insta beépített Istene „megizente”: áthágtam egy alapszabályt, a sztori pedig hopp, elillant – megkönnyítve a dolgomat arra vonatkozóan, mi a helyes magatartás ilyenkor. 

Ezzel egy időben viszont mardosni kezdett a kérdés… tulajdonképpen mi baj van a meztelenséggel? Még mielőtt mélyen belemennénk, mit is takargatunk és miért, szimplán és következetesen gondoljunk csak bele: hogy is van az, hogy egy férfi mellbimbója hetykén kacsingathat az Instakövetőkre, ha azonban egy nő kapja le a felsőjét, akkor azt kockáztatja, hogy nemcsak a posztot, de a teljes profilját törlik? 

Értem én, hogy az együgyű korszellem égisze alatt egy tengerparti bárban koktélt szürcsölő félmeztelen férfi teste tolerálható, ám ha egy nő akár csak szoptatás miatt, még csak nem is „csak úgy” szabadon ereszti a melleit, az skandalum, de nem úgy volna helyes, ha nem a lányainkat nevelnénk arra, hogy ne mutassanak túl sokat, ha nem akarnak áldozatokká válni, hanem a fiainkat edukálnánk: egy nőnek pont ugyanannyi jog, tisztelet, és szabadság jár, mint egy pasinak? És akkor most görgessünk lejjebb az emberi testen… 

Mi okunk van valójában arra, hogy takargassuk, szégyelljük azt, ami a lábunk között van? 

Oké, azt maximálisan megértem és aláírom, hogy nem volna ideális, ha, mondjuk, a négyes-hatoson turbékoló párok a jegylyukasztó automatának dőlve a széles publikum előtt lennének egymáséi, de azt nem pontosan értem (sőt, pontatlanul sem), mégis mi baja van a világnak azzal, ha véletlenül kificcen a zacsi a naciból? Azt meg aztán végképp nem, hogy miért azonosítanánk könnyűvérűséggel azt, aki semmi szégyellnivalót nem talál a meztelenségben…

Ami engem illet, én a napjaim nagy részét minimum félmeztelenül, de ha tehetem, meztelenül töltöm 

– amióta kiköltöztünk a világ végének legtávolabbi csücskébe, Agios Georgios faluba, Methana félszigetén. És itt ebben senki sem talál semmi kivetnivalót – miért pont én tenném, amikor hetvenöt éves szomszédunk, Wendy imád anyaszült meztelenül úszni a habokban, egy közel kilencvenéves „szigetlakó”, Hubert pedig nap mint nap parányi fecskét viselve kortyolja a görög kávéját a falu temploma melletti tavernában. 

Így aztán nem meglepő, hogy legutóbbi budapesti látogatásunkkor – különösen ilyenkor, nyár kellős közepén – egyenesen szenvedtem attól, hogy „rendesen” fel kell öltöznöm, mert egy kávézó teraszán ülve „illetlenség” félmeztelenkedni. Ugyanakkor, ha folyik rólunk a víz, úgy zihálunk a hőségtől, hogy az teljesen normális és konvencionális, még akkor is, ha se nem egészséges, se nem higiénikus, se nem kellemes. 

Sosem felejtem el a momentumot, amikor egyértelműen ráeszméltem, milyen képmutató, kifacsart értékek szerint élünk mi, jelenkori emberek.

Tizenhét évesen, életem első londoni utazásakor ujjatlan pólót viselve készültem belépni az Egyesült Királyság legpuccosabb áruházába, ám az ajtónálló egyenruhás megállított, mondván: „No, de kérem! Ez itt a Harrod’s! Csak nem képzeli, hogy atlétában beengedem?!”  

 

Elröhögtem magam a helyzet abszurditásán, majd gondoltam egyet, félrevonultam a szomszédos épület kapualjába, lekaptam a zoknimat, a fogaimmal kilyukasztottam a lábujjas-végét, és egyszerűen felhúztam őket a vállaimra. Naná, hogy beengedtek! Evidens, hogy zoknival a karunkon sokkal civilizáltabbak vagyunk, mint egy tank topban, igaz? Hát – nekem – nem igaz. 

Hipermarket-katalógusban akciós fürdőruhát reklámozni, fitnesz-világbajnokságon talpig beolajozva, tangában parádézni, múzeumban átszellemülten szemlélni a mezítelen szobrokat mind-mind elfogadott, de ha a szomszédék lánya bikinis fotót tesz ki a Facebookra, „a szerencsétlen fertőben nő fel”, a nudista strandra járó nagybácsi „ordas perverz”, és aki nem visel alsóneműt, az egész biztosan „csak azt akarja”. 

Millió okot tudnék felsorolni arra vonatkozóan, miért szeretek „villantani” a közösségi oldalaimon (és bármily hihetetlen, a céltalan provokáció nem tartozik közéjük), de a legfontosabb, hogy hiszek benne: ha normalizáljuk az intimitást, a testiséget és a meztelenséget, akkor sokkal kevesebb nyomorult lelkű, öngyűlölő gyerek és felnőtt végez majd roncsként az élet iskolájában. 

Ha az ember természetes kíváncsisággal és elfogadással tudja kezelni a pőreséget, nem lesz szüksége nőket lealacsonyító, férfiakat tárgyiasító, valóságtól elrugaszkodott pornófilmeket nézni. 

Sokkal kevesebben küszködnének azzal a tévhittel, hogy nem elég szépek, nem elég szexik, nem elég nagy a mellük vagy a farkuk, hiszen értenék, látnák, hogy nem csak azok mutathatják meg a testüket, akik úgy néznek ki, mint egy Barbie baba vagy egy body builder. 

A pucérkodás minden, csak nem „felhívás keringőre”, sőt, meggyőződésem, hogy hosszú távon kevesebb nemi erőszak, fizikai és verbális zaklatás történne, ha akkor is láthatnánk ruhátlan férfit és nőt, ha nem alattunk/felettünk van éppen. 

Van az az unásig ismételt, ám a mai napig társadalmi szinten ignorált graffiti, hogy „ha tiltva nevelsz, hazudni tanítasz”. 

Amikor nyolcéves voltam, a HÉV-en utazva, valahol Csillaghegy és a Római fürdő között megkérdeztem az apukámat, miért van az, hogy a kukim időnként feláll. Azt felelte: „ez teljesen természetes dolog – általában olyankor történik a fiúkkal, ha egy nagyon csinos lány közelében vannak”. Elgondolkodtam, és így szóltam: „de az enyém akkor áll fel, ha egy szép fiú van mellettem”, a papa pedig így válaszolt: „nem baj az”, megcirógatta a buksimat, és utaztunk tovább.

Anyámnak soha semmiféle aggálya nem volt azzal, ha meztelenül láttam őt. 

Simán megtörténhetett, hogy míg én a rágós papírból kimentett felnyalható tetoválást applikáltam magamra, ő szőrtelenített. A menstruációról sokkal korábban tudtam, mint a legtöbb lány osztálytársam, amikor pedig kiskamaszként serkenni kezdett a bozótos odalenn, megjegyezte: „jé, már szőrös a kukid!”. Mindennek eredményeképpen pedig nem lettem sem pedofil, sem Élektra vagy Ödipusz-komplexusos, lettem viszont a meztelenséget nem démonizáló, érző lény. És homoszexuális is vagyok, de ez a legkevésbé sem tartozik a témához, még „szőrmentén” sem. 

Épp a napokban búcsúztam el a Facebookon egy ismerőstől, aki szerint a frissen elfogadott homofób, manipulatív, taktikai törvény valóban a gyermekek védelmét szolgálja. No, nem azért, mert másképpen gondolkodik, mint én – a másképp gondolkodókat szeretem, amíg képesek nyitott, egymás kölcsönös meghallgatására épülő párbeszédet folytatni –, de ő amellett, hogy az ismételt válasza mindenre és mindenkinek annyi volt: „az én gyerekem, az én szabályaim”, kompromittálta a lelkét, az elméjét és a szívét, szerepet vállalt egy ellenem, az embertársaink ellen, és az emberiség békés, igazságos jövője ellen szerveződő gépezet működtetésében. Ennek megfelelően pedig olyan barátok veszik körül, olyanok biztatják és tapsolnak neki, akiknek a hozzászólásait nem szeretném a falamon látni.

Azok a szülők, akik a maguk idejében akarják informálni a gyereküket a szexualitás létezéséről, tisztában vannak vele, hogy a kiskamasz gyermekeiket attól a joguktól fosztják meg, hogy eldönthessék: kikkel barátkoznak, és mit olvasnak vagy néznek? Ha a gyerek összebarátkozik egy transznemű kislánnyal vagy kisfiúval, akkor kiveszik a suliból? Az miért nem zavarja őket, hogy milyen történelmi, irodalmi narratíva kerül az agyukba az iskolákban? Valamint érdeklődnék, hogy autót vezetni is maguk akarják megtanítani a fiatal felnőtteket? 

Első ízben tizennyolc évesen hallani és tanulni intimitásról, nemiségről, genderkérdésekről nemhogy nem egészséges, de egyenesen tragikus 

– különösen egy olyan országban, ahol állampolgárok milliói szenvednek attól, hogy bűnösnek, undorítónak, betegnek hiszik magukat a „másságukért”, ahol leányanyák buknak ki általános iskolából, mert úgy estek teherbe, hogy fogalmuk sem volt, mi az a szex, ahol a nemi betegségek terjedésének megelőzése nemhogy nem prioritás, de tabutéma.

Ha tizenhat éves gyerekek kerülhetnek javítóintézetekbe, bíróság elé, felnőtt életüket befolyásoló szankciókban részesülhetnek, mert ahhoz elég érettnek vannak titulálva, hogy felelősséget vállaljanak, miért kizárólag akkor nincsenek gondolkodó, értő lényként kezelve, amikor az egészséges szexualitás a téma? 

Az is megér egy misét, hogy az augusztus 20-i ünnepségen diszkógömbös maxiszoknyát viselő Szent István daddy, vagy a Madonna-koncertek látványelemeit megszégyenítő ezüst turul, amelyet kigyúrt, félmeztelen, festett testű fiúcskák vontattak, miért is tartozik más megítélés és korhatár-besorolás alá, mint a Budapest Pride-on készült képek, amely rendezvény – ott voltam, láttam – sokkal kevésbé volt „gay”, mint ez a felvonulás. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Hogy is van az, hogy a tradicionális, keresztény, családi értékeket képviselő, flitteres szárnyakat viselő férfiak nem gondolkodtatták el a piros-fehér-zöld papírzászló lengetőket: ha az skandalum, hogy „lezárják a fél várost, csak hogy a szivárványosok félmeztelenül vonulgathassanak – és mindezt közpénzből biztosítja a rendőrség” –, miért evidens, hogy a teljes Hungary Pride-ot mi fizettük ki? 

Búcsúzásképpen pedig álljon itt egy másik Insta-üzenet, amely szintén egy sztorimra érkezett válaszul, melyen egy szál fürdőköntösben heverésztem. Ez egy édesanyától érkezett, aki épp az oldalamat böngészte, amikor az ötéves kislánya meglátta a fotómat, és így kiáltott: „Milyen szép bácsi!”, a momentumról pedig képet is készített. „Jaj de drága! Szívből köszönöm, maradjon mindig ilyen kedves és nyitott, és üzenem neki, hogy ő is gyönyörű”. 

Hát, ilyen menthetetlenül emberszerető is lehet, akinek már óvodás korában természetes, hogy van, akinek hosszú a haja, és van, akinek rövid, van, akinek van tetoválása, és van, akinek nincs, valamint, van, aki nyakig be van gombolkozva, és van, aki pedig… semeddig.

Steiner Kristóf
A képek a szerző tulajdonában vannak